Még szolgálatba sem álltak az F-35-ös első példányai, mégis az ezredforduló előtti időkben megállapított darabár többszörösénél tartanak a gépekre lebontott költségek. Bár az Aranysas 2006/7. számában Kővári László már foglalkozott érintőlegesen a kérdéssel, ezúttal igyekszünk mélyebbre ásni, bemutatva a folyamatot, melynek köszönhetően az egekbe szaladt a Lightning II ára.
A ’90-es évek elején megkezdett, több név- és követelményváltoztatáson átesett Joint Strike Fighter (JSF) programmal eleinte csak az F-16 Fighting Falcon leváltására törekedtek, a cél egy hasonló „kistestvér” létrehozása volt az F-22 Raptor mellé, ahogy évtizedekkel korábban az F-15 Eagle és a Sólyom esetében is történt. Ahogy bővült a leváltandó gépek sora (A-10 Thunderbolt II, F/A-18 Hornet, AV-8B Harrier II), úgy nőttek a váltótípussal szemben megfogalmazott követelmények. Az új masina komplexitásának fokozódása pedig nem meglepő módon maga után vonta a költségek jelentős növekedését is. Bár már mindenki számára nyilvánvaló, hogy az előzetes kalkulációkat követően meghatározott 28 millió dolláros egységárat jócskán túlszárnyalva az egy F-35-ös beszerzésére fordítandó „száraz” összeg 2010-re már elérte a 74 milliót is és azóta csak tovább növekedett, a gépet fejlesztő és gyártó Lockheed Martin mindmáig foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy a típus darabára nem haladja meg egy F-16C/D Block 50/52+ azonos adatát, ráadásul az ötödik generációs típus üzemeltetési költségeit mintegy 20 százalékkal alacsonyabbra is saccolják.
Fotó: Lockheed Martin ,
Számvetés
Hogy tisztán lássunk, vizsgáljuk meg, miből áll egy fegyverrendszer ára! A „száraz” darabárban a gyártás költségei mellett beleszámolják a típus fejlesztésébe és tesztelésébe ölt pénzt is, így minél nagyobb darabszámban rendszeresítenek egy terméket, annál alacsonyabb lesz az egységre vonatkoztatott „tarifa”. A szolgálatba állásig azonban további összegek rakódnak erre, az ún. „flyaway” költséghez még hozzájön többek között a pilóták és a műszaki személyzet képzésének díja, valamint a fegyverzetre, a kiszolgálóeszközökre és a pótalkatrészekre szükséges ráfordítás is. Ráadásul mindennek mértéke a vásárló ország kilététől is, a fejlesztő ország a legtöbb esetben olcsóbban juthat a portékához, de a közelebbi szövetségesek is kisebb-nagyobb kedvezményekben részesülnek, így igazán nehéz megállapítani egy típus listaárát, ráadásul a legritkább esetben lehet pontosan tudni, hogy mit is tartalmaz a beszerzett „csomag”, ez sem könnyíti meg a tisztánlátást. Ehhez jön még az infláció is, ami a jelenlegi és a korábbi költségek összehasonlítását nehezíti, így az egyszerűbb átláthatóság és viszonyíthatóság kedvéért több helyen a dollár 2002-es évi értékével számolunk, ezt jelezni is fogjuk.
A darabszámok tükrében
Az elszabaduló költségek és az F-22-esnél tapasztalható darabszám-csökkentés ellenére a Pentagon kitart az eredetileg bejelentett 2443 példány rendszeresítése mellett, melyből 260 darab F-35C kerül a haditengerészet, 340 darab F-35B és 80 F-35C pedig a tengerészgyalogság állományába, a többi az USAF flottáját erősíti majd. A nyolc partnerország (Ausztrália, Dánia, Hollandia, Kanada, Nagy-Britannia, Norvégia, Olaszország és Törökország) jelenleg hivatalosan 697 gép megrendelését garantálja, mely 730-ról fogyatkozott le, azonban nem zárható ki további csökkentés sem, hisz a manapság trendszerű megszorításokkal nem egyeztethető össze a Villám borsos ára. (Az említett államok is beszálltak a fejlesztési költségekbe, legfontosabb partnerként a britek 2 milliárd dollárral járultak hozzá a programhoz, az olaszok 1 milliárdot, míg a hollandok 800 milliót adtak a közösbe, míg a többiek „csupán” 100-200 millió dollár körüli összeget vállaltak.) A Lockheed Martin azzal számol, hogy további megrendelések bezsebelésével megduplázhatja az exportra kerülő gépek mennyiségét. Két vevő már biztosan van, Japán 42 darab F-35A-t rendelt a kiöregedő F-4EJ Phantom II-k leváltására, Izrael 20 gépre fix megrendeléssel bír, de további 55 példányra opciós joga van. Emellett potenciális vásárlóként tartják számon többek közt Dél-Koreát, Belgiumot, Szingapúrt és az arab államokat is.
Fotó: Lockheed Martin ,
Egyszerűen drágább
A költségek alacsonyan tartása érdekében úgy határozták meg annak idején a koncepciót, hogy a három haderőnem azonos platformot rendszeresít, csupán az alverziókban térnek el egymástól. Emellett az élvonalbeli, minimális melléktermékkel és hulladékkal dolgozó gyártási technológiák, valamint a korszerű összeszerelési folyamatnak köszönhetően lerövidítették a gépek gyártási idejét, ami szintén költségcsökkentést hozott. A közös struktúra és a rendszerek többségének azonossága csak addig előny, amíg az egyik variánson nem jönnek elő problémák és nem kell méregdrágán áttervezni valamit, ráadásul a sorozatos problémák miatt egyre különbözőbbé és költségesebbé válik az altípusok gyártása is. (Legutóbb például az F-35C-ről derült ki, hogy alkalmatlan hajófedélzeti üzemre, így a fékhorog-bekötés áttervezésére volt szükség.)
Ezt a láncolatot követve növekedett a program elején kalkulált 28 milliós darabár 2000-es évek elejére 50 millió dollárra, majd 2007-re 69 millióra, míg 2010-ben már elérte a 74 millió dollárt is (mindezt ráadásul az amerikai fizetőeszköz 2002-es évi értékén számolva, tehát kiküszöbölvén az infláció hatását).
Fotó: Lockheed Martin ,
A legújabb adatok alapján az Amerikai Egyesült Államok mintegy 323 milliárd dollárt költ az F-35 fejlesztésére és az igényelt példányok legyártására (ezt a számvevőszék 4.3 százalékkal magasabbra, 397 milliárdra saccolta), míg a teljes, 50 éves szolgálati ciklust számolva 1.51 billió „zöldhasú” jött ki végösszegként, ami darabárra lebontva 618 millió dollárt jelent. Utóbbitól tekintsünk most el, vizsgáljuk csak a beszerzésig felmerülő költségeket. Ha a Pentagon által megálmodott összeget vesszük, akkor átlagosan közel 135 millió dolláros „száraz” ár jön ki egy gépre vetítve (ebből 26 millió a meghajtást biztosító Pratt&Whitney F135 erőforrás ára), míg a számvevőszék (GAO) adatai alapján ez eléri a 162 millió dollárt is, a „flyaway cost” pedig meghaladhatja a 200 milliót is! (És most utalnánk vissza a Lockheed Martin jelenleg is tartott álláspontjára, mely szerint az F-35-ös olcsóbb lesz, mint egy Block 50-es verziójú F-16-os…)
Itt jön be a példányszám problémája, ugyanis, ha az amerikai politikusok megijednek az összegtől és csökkentik a beszerzendő darabszámot, akkor nő a gépek darabára, ami exportmegrendelések elvesztéséhez, vagy a vásárolandó mennyiség csökkentéséhez vezet, ami szintén nincs jó hatással a Villám árára és már be is indult az ördögi kör. Épp ezért, az amerikai honatyák csak a lassított ütemű gyártás felfuttatásának mérséklését lépték meg, mely – amerikai léptékekkel szemlélve – csak minimálisan nyúl bele a program összköltségeibe, mégis jobban be lehet illeszteni a védelmi büdzsé szabta keretekbe.
Fotó: Lockheed Martin ,
A kis hal is számít
Mint említettük, a költségnövekedés közvetlenül hat a potenciális megrendelőkre is. A brutális költségeket látva az angolok az eredetileg tervezett 150 helyett vásárlása helyett először 138 gép beszerzését fontolgatták, mára ez a szám csupán 48 darab F-35B-re csökkent, mivel ennyi szükséges minimálisan a hajófedélzeti és kiképzőszázadok feltöltéséhez. Az olaszok 2012 februárjában csökkentették 90 darabra az eredetileg 131 gépes igényüket. A japánok is kevesebbet vásároltak a vártnál, csak 42 darabról született szerződés Tokióval. A törökök eddig csupán 2 példányt rendeltek meg, ennél nyilván többről is lesz szerződés, de már biztos, hogy a darabszám nem éri majd el az előre bejelentett 100 darabot, hisz akkor még alig harmad- vagy negyedakkora költségekkel kalkuláltak. Ausztráliában 100 darab F-35-ösre áhítoztak, de a késés és a költségek miatt egyre inkább valószínűbb, hogy a réskitöltő szerepkörben rendszeresített, F/A-18E/F Super Hornet típusú vadászbombázók a Villámok érkezése után is szolgálatban maradnak, sőt újabb példányok beszerzése is esélyes, így szinte biztos, hogy nem rendelik meg az eredetileg tervezett Lightning-mennyiséget. Hollandiában 85 darab F-35A-val váltották volna a Falcon-flottát, azonban ahogy a hadrendben álló F-16AM/BM gépek mennyiségét folyamatosan csökkentik, nem alaptalan az a félelem, hogy csak 68 Villám beszerzését lépik meg.
Kanadában okosan csinálták fix áras szerződést kötöttek a Lockheed Martinnal és a JSF programért felelős irodával, melynek értelmében a 65 darab F-35A-t gépenként 148 millió dolláros költségen vásárolják meg. A másik kakukktojás Norvégia, ahol az előre irányzott 48 darab beszerzése helyett többről, 52 példány rendszeresítéséről született döntés.
Fotó: Lockheed Martin ,
Jövőkép
A darabszámok egyre inkább szembetűnő csökkentése hosszabb távon sem veszélyezteti az F-35-ös jövőjét, ugyanis a JSF program megnyerésével a Lockheed Martin monopolhelyzetbe került, mivel a Tengerentúlon nincs alternatívája a típusnak, és az amerikai honatyák torkán még mindig könnyebb lenyomni egy újabb költségnövekedést, mint a teljes projekt törlésével és újabb fejlesztési program indításával járó pénzhalmokat és évtizedes csúszásokat. Hisz a jelenleg hadrendben álló F-15-ösöket és F-16-osokat lehet a végtelenségig modernizálni, de ha kirepülik a sárkányukból az összes időt, akkor ott állnak majd váltótípus nélkül, ekkora blamát pedig nem engedhet meg magának az Amerikai Egyesült Államok.
A nemzetközi porondon más a helyzet, számos kevésbé potens, ám a jelen és a közeljövő feladatait teljes mértékben ellátni képes alternatíva létezik. A gyártók sorra ajánlják az agyonkorszerűsített, 4++ generációs masinákat, és azon országoknak, melyeknek nem létkérdés az, hogy ötödik generációs típust tudhassanak flottájukban, hanem megelégednek a csökkentett észlelhetőségű vadászbombázókkal, nem esik majd nehezükre nemet mondani a méregdrága F-35-ösre.
Szerző: Liszkai János
