Olybá tűnik, hogy az Amerikai Egyesült Államok egész családfa kiépítésén fáradozik, ami csupaszárny pilóta nélküli eszközeit illeti, ugyanis nemrégiben az amerikai szaksajtó egy újabb, a Northrop Grumman gondozásában készülő, RQ-180 jelöléssel illetett UAV-ról számolt be.

Persze ahogy az igen emlékezetes történetű Lockheed Martin RQ-170 Sentinel esetében, az RQ-180 is titkos, hivatalos információ nem található róla, annyi mindenesetre már bizonyos, hogy az USAF a jövőben igen nagy szerepet szán nagyon sok, eddig akár betöltetlen területen a pilóta nélküli rendszereknek, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint az ezzel kapcsolatos fejlesztési programjainak igen csak széles skálája.

AZ RQ-180 – tágabb értelemben vett – története egyébként nem mostanában kezdődött, és nem is mondható éppen simának az az út, amelyen végül az amerikai védelmi minisztérium ideáig elvergődte magát. Az első, ténylegesen is nagy számban katonai célokra használt drónok a vietnami háborúban mutatkoztak be, mégpedig átalakított Ryan Firebee céldrónok képében, elsősorban felderítő szerepkörben (és mintegy 3500 bevetéssel), azonban az információgyűjtésre alkalmazott pilóta nélküli eszközök dicsőséges menetelése csak a hidegháború vége felé érkezett el, kezdve azzal, amikor Izrael aktívan elkezdte alkalmazni ezeket a rendszereket Libanon felett, illetve az Egyesült Államok a Sivatagi Vihar Hadművelet alatt. Az iraki, majd később az afganisztáni beavatkozással és az így kialakult – mondhatni a „láthatatlan” ellenség ellen folytatott – teljesen új hadviseléssel a felderítésben és információszerzésben alkalmazott pilóta nélküli rendszerek megkerülhetetlenné váltak, illetve az MQ-1 Predator és MQ-9 Reaper színre lépésével tulajdonképpen megfigyelőkből beavatkozókká váltak ezek a szerkezetek. Csak érdekességként, de hogy lássuk, mégis milyen méreteket öltött ezen eszközök elterjedése: 2002-ben 167 darab UAV-ot alkalmaztak a két misszióban, míg 2008-ban már több mint hatezret. A fentiek alapján olybá tűnhet, hogy a katonai vezetők az aszimmetrikus hadviselés hatására ismerték fel az UAV-ok jelentőségét, azonban ez tévedés, a közvetlen emberi irányítást nem igénylő repülőrendszerek témája már javában a 80-as években is aktívan terítéken volt.

Az Amerikai Egyesült Államok – mint minden más „hétköznapi” nagy-, és később szuperhatalom a Földön – igen nagy hangsúlyt fektetett és fektet is az ismert és potenciális ellenségekkel kapcsolatos információszerzésre, valamint az ún. mélységi felderítésre. Ez a törekvés szülte a Lockheed U-2 „Dragon Lady”, valamint az SR-71 „Blackbird” repülőgépeket, illetve felderítő műholdak egész garmadáját. Miután 1960-ban a szovjetek nem túl barátságos módon letessékelték az egükről az U-2 ülésében repkedő Gary Powers századost, komolyan elkezdtek foglalkozni az autonóm felderítő repülőeszközökkel, többek között ez is vezetett a vietnami ellenséges területek felett is alkalmazott Firebee-khez. A Blackbird MD-21-es változatának kudarcával azonban az ilyen feladatok ellátására továbbra is szükség volt pilótákra a gépeken, ámde az SR-71 1998-as kivonásával a nagy magasságú, nagy sebességű, csökkentett észlelhetőségű felderítőgépek effektív képessége is kiveszett a légierő tárházából. Persze odafent nem ültek a babérjaikon, ekkor már javában futott a Lockheed Martin RQ-3 DarkStar fejlesztése, sőt mi több, még 1996-ban meg is történt az első felszállás.

Az DarkStar tulajdonképpen annak készült, amire ténylegesen szüksége lett volna az amerikai légierőnek: egy nagy magasságban tevékenykedő, csökkentett észlelhetőségű automata felderítő repülőgép, amelyet erősen védett légtérben is sikerrel lehetne alkalmazni. Csakhogy a fejlesztés igen csak túlszaladt a költségvetésen, az RQ-3 nem hozta az elvárt képességeket és ennek tetejébe még instabilnak is bizonyult repülés közben, ezért 1999 januárjában elkaszálták a programot és helyette a már futó RQ-4 Global Hawkra koncentráltak. Egyes pletykák szerint egyébként a DarkStar fejlesztése még 2003-ban is futott, amolyan „fekete projektként”, illetve az iraki alkalmazását is meglebegtették, de ezekre bizonyíték eddig nem került elő.

Persze 1999 óta eléggé sok idő telt el és egész UAV-modellcsaládok épültek fel azóta és tulajdonképpen a „mindennapi” hadviselés szerves részévé váltak és a jövőben valószínűleg még inkább az előtérbe kerülnek majd, amelyre jó bizonyíték a kétezres évek eleje óta futó számos fejlesztési projekt is (J-UCAS, UCAS-D, UCLASS, XFC, ARH – hogy csak néhányat említsek).

De most térjünk vissza a hír alapjául szolgáló RQ-180-hoz. A történet ugye ott maradt abba, hogy az SR-71 „Blackbird”-öt utód nélkül kivonták és elkaszálták a DarkStart. Nagyjából ezzel egy időben kezdte el szárnyait bontogatni a Next Generation Bomber projekt is, amely ugyan végül a költségvetés-nyirbálás áldozatául esett, de valamilyen formában tovább élt a LRS-B (Long-Range Strike Bomber) keretein belül. És ez volt az a pont, ahol bejött a képbe az RQ-180, ugyanis a költségvetés-barátabb, de még így is impozáns képességű bombázónak megfelelő és még inkább real-time adatok is szükségesek lennének a legoptimálisabb ténykedéshez, ehhez pedig bizony valamivel be kell repülni felderíteni az ellenséges légtérbe, ráadásul olyan légtérbe, ahol nem feltétlenül valami régi, elavult radar- és légvédelmi rendszer működik és ezzel vissza is jutottunk oda, hogy hát hol az SR-71-utód? Sokan gondolhatnák – nem feltétlenül tévesen – hogy erre a feladatkörre ott az RQ-170 Sentinel, ám az eddigi információk arra engednek következtetni, hogy az „csak” egy specializált feladatra összedobált UAV volt és a fentiekben kifejtett megtisztelő feladatot az RQ-180-nak tartják fent.

Mint már az írás elején említette, tulajdonképpen semmit nem tudni az új, csökkentett észlelhetőségű felderítő UAV-ról, azt is csak valószínűsítik, hogy olyasmi lesz, mint a Sentinel, csak nagyobb méretben, illetve a költségvetési jelentések bogarászása alapján a szakértők arra engednek következtetni, hogy a Northrop Grumman 2008-ban nyerte el – természetesen teljesen titokban – a megbízást a gép fejlesztésére, amelyet elvileg 2015-ben kéne hadrendbe állítani. Egyébként a fenti, gondosan felépített elképzelésbe némiképp belerondít az a tény, hogy a Lockheed Martin az SR-72 néven fejlesztett hiperszonikus repülőgépét egyenesen az SR-71 utódjaként „reklámozza” és hangoztak el olyan nyilatkozatok is, miszerint a USAF érdeklődve figyeli a fejlesztést, ám az inkább valószínűbb, hogy az amerikai hadiipari vállalatóriás nem nyugodott bele, hogy a Northrop Grumman vitte el az UAV-fejlesztési projektet és belevágott saját maga egy hasonló feladatkörű, bár eltérő megközelítéssel operáló koncepció kidolgozásába.