Bár korábban egyértelművé tették, hogy politikai célok határozzák meg az MMRCA tender végkimenetelét, a legújabb nyilatkozatokban tagadják, hogy az amerikai típusok emiatt nem jutottak be a döntőbe.
Ahogy arról a HTKA is beszámolt, az Indiai Légierő illetékeseinek döntése alapján az Eurofighter Typhoon és a Dassault Rafale jutott az MMRCA tender döntőjébe, holott sokan arra számítottak, hogy a Boeing F/A-18E/F Super Hornet is végig küzd majd a megrendelésért. Nos, nem így történt, az amerikai típusok csúnyán leszerepeltek, de miért?
Amerikai szakértők elemzése és az érintettek nyilatkozatai egyaránt azt mutatják, hogy nem az exporttilalomtól félve nem választották be a legjobbak közé az Amerikai Egyesült Államokban gyártott típusokat, hanem nem feleltek meg az indiai követelményrendszernek, több helyen is elmaradtak az európai vetélytársaktól.
Ahogy mindegyik típus, úgy a Super Hornet és az F-16IN is részt vett egy-egy aktív, három hetes próbán, ahol az indiai szakértők elemezték a gépek teljesítménymutatóit. A teszt eredményei alapján a Fighting Falcon Indiának szánt változata csúnyán leszerepelt, de a Super Hornet sem feszíthet dagadó mellel.
A széles körben elterjedt, jól bevált Lockheed Martin F-16 Fighting Flacon legújabb, az Egyesült Arab Emirátusoknak gyártott Block 60-as verzióján alapuló, F-16IN jelzésű változata az indiaiak szerint lassan fordul és rossz kezelhetőséget biztosít az illeszkedő póttartályok ellenére is. Az indiaiak véleménye szerint a nekik szánt gépek lomhábbak lennének, mint a pakisztániaknak leszállított Block 50-esek.
Az amerikaiak legnagyobb esélye a Boeing F/A-18E/F Super Hornet lett volna, ám az ázsiai szakértők mérései alapján a Lódarázs gyengébb manőverező-képességű, mint európai vetélytársai. Természetesen a Boeing ajánlata tartalmazta a továbbfejlesztett F414EPE erőforrásokat is, melyek közel 20 százalékkal magasabb tolóerőt biztosítanának, azonban az indiaiak nem adtak erre pluszpontot, mivel „még csak fejlesztési stádiumban van”. Ennél a kijelentésnél azért kicsit rezeg a léc, mivel az európaiak pályázatát úgy fogadták el, hogy a tender követelményeiben szereplő AESA radarberendezés még nem áll rendelkezésre, holott az amerikai típuson azt napi rutinnal alkalmazzák.
A fentiek alapján tehát látszik, hogy az Indiai Légierő kívánságlistáján továbbra is a manőverező légiharc előkelőbb szerepet tölt be, mint a BVR-képesség. Az agilitás fontossága már a Szu-30-asok beszerzésénél is látszott, hiszen ragaszkodtak ahhoz, hogy az amúgy is brutális erejű és mozgékony gépet tolóerő-vektorálással lássák el az oroszok.
A tenderből levont konzekvencia még egy dologra világít rá: a hagyományos kontra kacsaszárnyas elrendezés versenyének eldőlte. Bár az amerikaiak az újabb és újabb vadászgép-fejlesztési programjaiknál mindig elvetették a kacsa előszárny és deltaszárny kombinációját, az indiaiak mérése igazolja annak létjogosultságát. Természetesen az egyéb dolgok, például a radarhullám-reflexiók különbsége már módosíthatnak az eredményen, de erre majd 10 év múlva, a Raptor és a J-20 esetleges (remélhetőleg egy kínai-amerikai hadgyakorlaton történő) találkozása után visszatérünk.
