Úgy a magyar, mint a nemzetközi sajtó nagy (mondhatni: „világrengető”) szenzációként tálalta a hírt, miszerint az Amerikai Egyesült Államok hadereje bevetette a GBU-43/B MOAB (Massive Ordnance Air Blast) bombáját Afganisztánban. Az esemény érdekességét két dolog adja: egyrészt, hogy ez a fegyver az USA legerősebb, nem nukleáris bombája, másrészt pedig most először használták harci körülmények között. Az átlagemberek számára ez azt az érzést keltheti, hogy Washington „új fokozatba kapcsolt” a terrorizmus elleni háborúban – érdemes azonban jobban utána nézni, mi is ez a fegyver, és mi vezetett a bevetéséhez.

Először is lássuk a tényeket: a közel-keleti, észak-afrikai és közép-ázsiai régiókért felelős amerikai katonai parancsnokság (United States Central Command) közleménye szerint 2017. április 13-án este az afganisztáni Nangarhar tartományban került sor a GBU-43/B első éles bevetésére. A bombát egy MC-130H Combat Talon II típusú repülőgépről (ez a C-130H Hercules teherszállító egyik változata) dobták le. A célpont az Iszlám Állam helyi sejtjének egyik, jelentős részben föld alatt lévő bázisa volt.

John W. Nicholson tábornok, az Afganisztánban állomásozó amerikai erők parancsnoka nyilatkozatában elmondta: a cél az volt, hogy minimalizálják a saját veszteségeket, miközben minél nagyobb kárt okoznak az ellenséges erőknek. Az elpusztított IÁ-bázist ugyanis kiterjedt védelmi rendszerrel látták el, aminek részét képezték jól álcázott, improvizált robbanóeszközök (IED-k), rejtett alagutak és megerősített bunkerek. Ha a felszámolását egy rajtaütéssel oldották volna meg, az minden bizonnyal jelentős emberi veszteséggel járt volna, ezért döntöttek a légicsapás mellett.

Nicholson emellett hozzátette, hogy a GBU-43/B mutatkozott a legmegfelelőbb eszköznek a csapásméréshez, mivel pusztító ereje mellett a pszichológiai hatása is monumentális. Ezen a ponton pedig érdemes megállni, és megnézni, mi is ez a fegyver tulajdonképpen, miért fejlesztették ki, és végső soron miért pont most vetették be először.

A GBU-43/B-t az Amerikai Egyesült Államok Légierejének Kutatóintézete fejlesztette ki 2002-ben, első ízben pedig egy évvel később próbálták ki. A bomba a BLU-82B-t váltotta le, amit még a vietnami háború során hoztak létre a Commando Vault program során, a köznyelv pedig csak „daisy cutter” néven emlegette. Ezt „margaréta-arató” néven lehetne a legjobban magyarra fordítani, ami egyben jól leírja felhasználásának célját is: a fegyvert nagy területek „letakarítására” használták, például erdei helikopter-leszállóhelyek létrehozásakor. Nem szabad összekeverni azonban a termobárikus bombákkal, sem pedig a lombozat irtására használt fegyverekkel.

A BLU-82B-ből 225 darab készült, és Vietnam után Irakban, illetve Afganisztánban is használták. A közel-keleti háborúkban már deklaráltan az élőerő elleni bevetések domináltak, amire tökéletesen meg is felelt a fegyver: bár hagyományos robbanófejjel látták el, annak tömege miatt nagyon nagy területen oszlott el a hatása, amihez hatalmas fény- és hanghatás is társult. A széles hatótáv miatt aknamezők megtisztítására is sikerrel alkalmazták, de mindvégig a „sokk és félelem” stratégia fő eszközeként maradt meg leginkább.

A BLU-82B-t 2008-ban vonták ki, azonban az iraki és afganisztáni helyzet akkoriban már nem kívánta meg, hogy a GBU-43/B-t bevessék. A megfontolt alkalmazást már csak a bomba ára is indokolttá teszi: amellett, hogy közel 300 millió dollárba került a kifejlesztése, egyetlen fegyver 16 millió USD-t kóstál. Ezért cserébe viszont 11 tonnányi TNT-nek megfelelő robbanóerőt biztosít, ami több száz méteres körben fejti ki hatását.

Szintén fontos megjegyezni, hogy ez nem egy „bunker-romboló” bomba – erre a szerepkörre az amerikai fegyveres erőknél több eszköz is rendelkezésre áll, mint például a GBU-57A/B Massive Ordnance Penetrator (MOP). Ha viszont arra van szükség, hogy részben a felszínen, részben pedig a föld alatt, de nem túl mélyen elhelyezkedő célpontot pusztítsanak el, ami relatíve nagy területen oszlik szét, akkor a MOAB alkalmazása abszolút logikus. A mostani helyzet pedig pontosan ez volt.

Washington tehát a GBU-43/B bevetésével nem kezdett el „szuperfegyvereket” alkalmazni az Iszlám Állam ellen. Pusztán annyi történt, hogy az adott szituáció alkalmat adott rá, hogy egy ritkán használt fegyvert vessenek be úgy, hogy az még taktikai és stratégiai szempontból is előnyös legyen. A tegnapi támadásban egyébként afgán kormányzati források szerint 36 IÁ-harcos vesztette életét, bázisukat pedig sikerült eltörölni a föld színéről. Arról, hogy egészen pontosan mennyire volt hatékony a bomba, természetesen csak az Amerikai Légierő kaphat majd pontos képet, miután elemezték a felderítés által begyűjtött adatokat.

Ahogy pedig a fentiekből leszűrhettük, arról sincs szó, hogy egy eddig teljesen ismeretlen, minden eddiginél nagyobb pusztító erejű bombát vetettek volna be az amerikaiak. Valószínűleg a GBU-43/B a jövőben sem lesz a legtöbbet használt fegyverük, hiszen borzasztó sokba kerül az alkalmazása. Ráadásul a hordozó platform (az MC-130H egy négy hajtóműves, nagyméretű, relatíve lassú repülőgép) miatt elsősorban légvédelem nélküli, gyengén védett célpontok ellen hatásos – vagyis egy hagyományos ellenféllel szemben nem sűrűn jöhet szóba az alkalmazása. Nem kell tehát félnünk a bombától – viszont érdemes tudnunk, hogy micsoda ez és mire képes valójában.