A mai trendeknek megfelelően a haderők igyekeznek a lehetőségekhez mérten lefaragni a költségekből, ennek fényében néha több egy országon belül több alkalmazó állítja szolgálatba ugyan azt a típust, sőt az Eurofighter valamint az JSF (Joint Strike Fighter) programok esetében a fejlesztési költségek nemzetközileg is megoszlottak. Az eltérő igények miatt azonban így sem fenékig tejfel az élet, és úgy tűnik, ez a szempont lesz a meghatározó az új amerikai 6. generációs vadászbombázók fejlesztésénél.

Az első vadászbombázó típus, melyet az Amerikai Haderő mindhárom repülő erőkkel rendelkező képviselője, a légierő, a haditengerészeti légierő és a tengerészgyalogság légiereje is szolgálatba állított az F-4 Phantom volt, melyet kora talán legfejlettebb és legösszetettebb repülőgépeként tartottak számon. A 4. generáció képviselőinél újra külön utakat választottak a felek, a légierőnél az F-15 és F-16 párost, míg a tengerészgyalogságnál a méretben és teljesítményben az előző két típus közé beilleszthető F/A-18-ast állították szolgálatba. A Phantom után a következő harci gép, melyet az USA mindhárom repülő ereje szolgálatba állított az F-35-ös, itt azonban már a tervezés elejétől szempont volt, hogy mindhárom alkalmazó igényeit kielégítse, így született meg a 3 különböző variáns: a hagyományos A, a rövid nekifutással fel- és függőlegesen leszálló B és a repülőgép-hordozók fedélzetére szánt C, melyek belső elrendezésben, képességekben de még méretben is eltérnek egymástól.

Sok probléma is ebből fakadt, hisz az egy platformon alapuló, de teljesen különböző igénybevételnek kitett variánsok létrehozása nem kis feladat elé állította a Lochkeed Martin, és azon belül is elsősorban a Skunk Works mérnökeit. A problémák kimenetele már ismert: az F-35 program határidőcsúszásoktól és költségtúllépésektől terhes.

F-35 repülőgépcsalád:

Úgy tűnik, hogy ezen tények a légierő vezetését is eltántorították egy újabb, a haditengerészettel közös harci gép projekttől. A légierő tervekért felelős részlegének helyettes vezérkari főnöke, James Holmes altábornagy újságíróknak adott nyilatkozatában beszélt a következő évtizedes elképzeléseikről. Az új generációs harci gépek kérdésével már évekkel ezelőtt elkezdtek foglalkozni, tavaly pedig a haditengerészettel közösen megkezdték a lehetőségek kielemzését (AOA – analysis of alternatives). A légierő azonban már kiszállt az AOA-ból, és egy CCT nevű csapat felállításával saját maguk álltak neki az eddig nem járt ösvény kitaposásának.

A CCT feladata hogy tanulmányozzák a lehetőségeket a 6. generációs vadászgépek számára, szoros együttműködésben az ipar képviselőivel, a tudósokkal valamint a kormány kutatóival. A céljuk hogy kettőre szűkítsék a lehetséges elképzelések számát, így egy konkrét utat is kijelölnek, de az esetleg felmerülő problémák megoldására is hagynak alternatívát. Ami a pénzügyi támogatást illeti, a 2017-es költségvetési évben 20,6 millió, az azt követő két évben pedig 13-13 millió zöldhasút kapnak hogy az amerikai légi dominancia fenntartását biztosító következő generációs típuson dolgozzanak. A tervek szerint a 6. generációs képviselői a 30-as években taszíthatják le a trónról az F-22A Raptorokat és F/A-18E/F Super Horneteket.

Az altábornagy arra is kitért, hogy ha nem is azonos platformon alapul majd a légierő és a haditengerészet, valamint a tengerészgyalogság következő harci gépe, sok technológiát, rendszert, berendezést illetve alkatrészeket alkalmaznak majd közösen.

A vállalatok a megrendelés érdekében igyekeznek az igények elébe menni, így már mindhárom amerikai gyáróriás megkezdte a saját 6. generációs koncepciójának kidolgozását: Lockheed Martin 2012-ben hozott nyilvánosságra egy grafikát, amin a tervezés kezdeti fázisában lévő gépet láthatjuk, a Boeing már 2010-ben megmutatta, hogyan képzeli el a „Lódarázs” utódját, míg a Northrop az előző év végén „szállt be a ringbe”.