Elképzelések alapján a négy hajtóműves „égi szem” személyzetének a jövőben a kisebbel kell majd beérnie. No, nem a költségvetési kiadásokat nyirbáló honatyák nyúlnának a különleges képességű gépekhez, hanem az Amerikai Légierő fedte fel azon elképzelését, mit is képzel el a Boeing 707 típuson alapuló légi vezetési pont utódjaként.

A költségek és a későbbi üzemeltetés minél olcsóbbá tételén kívül az üzleti gépek kategóriájának kiszemeléséhez nyilvánvalóan hozzájárult a technikai fejlődése is, ám a szolgálatba állítás ma sem megy még egyik napról a másikra, így az odáig vezető útra – a fejlesztés és a megfelelő kialakításra – nyolc évet szánnak az illetékesek.

Az új JSTARS (Joint Surveillance Target Attack Radar System – Egységes Célfelderítő és Támadó Radarrendszer) kezdeti műveleti képességét 2022-re kívánják elérni, amely időpontig az ideális, a feladatkörhöz „sokkal hatékonyabb kialakítású” jet kiválasztása mellett még számtalan kontraktust kell megkössenek, például magára a repülőgépre, az „installált” érzékelőkre, a harcászati irányító és ellenőrző (Battle Management Command and Control – BMC2) rendszerre és a kommunikációs alrendszert illetően.

Az USAF ez utóbbi (BMC2) esetében a Massachusetts államban, a Hanscom légibázison található Air Force Lifecycle Management Center elektronikus rendszerekkel foglalkozó részlege január 23-án közzé is tette az ajánlattételi felhívást a leendő partnerek felé, ám eme dokumentumból csak az hiányzott, hogy miből is kívánják majd a jobbnál-jobb beérkező ötleteket finanszírozni.

Ugyanis a 2014-es költségvetési évben a légierő által igényelt keretben nem szerepel a JSTARS-t érintő munkálatok elkezdése, így maximum abban reménykednek, hogy a pályázati felhívás mellé az év vége felé kezdődő következő fiskális esztendőben már nem csak a fent említett eszköz, hanem az egész program gördülékenységét igyekeznek majd biztosítani.

A Northrop Grumman nem volt könnyű helyzetben a típust illetően, ám a vetélytársak által felmutatott képességekkel az ő termékük is bírt. Nevezetesen a Boeing és a Raytheon dolgozott azon hevesen még a múlt évtizedben, hogy beférkőzzenek az Amerikai Légierő flottájának ezen szegmensébe is és erre a Raytheon rendelkezett nagyobb eséllyel (ami talán most fog igazán beérni).

Az ő ajánlatuk azon Sentinel R1 (ex-Bombardier Global Express) gépeken alapult volna, melyet az Egyesül Királyság hadereje számára szállítottak (méghozzá öt példányt) a BAE Systems vállalattal közösen fejlesztett szintetikus apertúrájú radarral a fedélzetén. A Boeing ezzel szemben a 737-esen alapuló P-8A haditengerészeti felderítő/tengeralattjáró-elhárító egy variánsát küldte volna harcba egy „egyszerű Raytheon lokátorral” felszerelve.

A képesség pedig nem volt más, mint a JSTARS lelke, a GMTI (Ground Moving Target Indication – Felszíni Mozgáskövető/-megfigyelő Kijelzés) üzemmód megléte, melyet a konkurensek legnagyobb bánatára az E-8C már 1991-ben is alkalmazott, amikor is egy homokvihar közepette is képes volt nyomon követni az iraki főerők mozgását.

Miután 2007-ben megfúrták a Northrop E-10 fejlesztését (amely nem csak az E-8 típust, hanem az E-3 Sentry és RC-135 Rivet Joint gépeket is „nyugdíjba” küldte volna felszereltségének köszönhetően) a gyártó a szolgálatban álló JSTARS-flotta modernizálását javasolta, mely vonatkozott az érzékelőkre, a szerkezetet érintő modernizációra és a Pratt & Whitney JT8D-219 típusú sugárhajtóművek beépítésére.

Míg a Boeing ütötte a vasat a Poseidon eladásáért addig a Légierő illetékesei 2011-ben egy merőben más javaslatot tettek. E szerint, a Global Hawk flottával kiegészülve egy business jet méretű gép is elegendő volna a feladatok elvégzésére.

A következő évben a Légierő akkori vezérkari főnök, Norton Schwartz tábornok kongresszusi meghallgatásán luxusként állította be az effajta latolgatást, ám nem járhatott messze az igazságtól, mivel az USAF a modernizációs programra sem rendelkezett elegendő forrással.

Az ezután megjelent, a Légierő elkövetkező 30 évét előrejelző jelentés (a Védelmi Minisztérium „tollából”) számolt a típussal, ám ehhez az USAF már gyorsan hozzátette, hogy ha 2025. után is szeretnék a 60 esztendős típust a levegőben látni, kénytelenek lesznek beszorítani a munkálatokat a költségvetésbe.

Eme álláspont drámai mértékben tavaly szeptemberben változott, amikor Mark Welsh tábornok váltotta elődjét és az E-8C kérdésének az Amerikai Légerő Szövetségének éves közgyűlésén magas prioritást adott és remélte az üzleti kategóriából való utód mihamarabbi kiválasztását és a folyamat elindítását.

Ám e prioritás másokra is vonatkozik, s habár nem a sor végén áll az elképzelés, de a Lockheed Martin F-35 és a Boeing KC-46A rendszerbeállítása, valamint a következő generációt képviselő, nagy hatótávolságú csapásmérő fejlesztése még előtte kerül kifizetésre.

Welsh nem hagyatkozott részletek közlésére és egyelőre a következő büdzsé felé benyújtott igény kidolgozás alatt áll, a forrás szerint valószínűleg a finanszírozást így is a Légierőnek kell majd megoldani, valószínűleg egy másik programból való elvonással.