Egy napokban közzétett közlemény szerint még augusztus folyamán megtalálták a 2. világháború legnagyobb tengeralattjáróinak számító, japán I-400 / Sen Toku-osztály második tagját is Hawaii partjainak közelében.

A Hawaii Egyetem kutatócsapata persze nem csak úgy véletlenül bukkant bele az I-400-ba: a 2005 márciusában az I-401-est felkutató csapat célirányosan kereste a U.S. Navy által 1946 tavaszának végén, elsüllyesztett tengeralattjárót, duplán különlegességnek számító tengeralattjárót.

Az I-400 osztály egyrészt azért különleges, mert akkoriban igencsak tekintélyes méret, vízkiszorítás és egy üzemanyag feltöltéssel megtehető távolság mutatóikat csak a 60-as évek elején megjelenő – mai szemmel még relatíve kis méretű – nukleáris meghajtású ballisztikus rakétahordozók paraméterei haladták meg. A két I-400-as konkrétan még egy hangyányit nagyobb is volt, mint az első amerikai SSBN-ek, a George Washington-osztály egységei. Ma aktív tengók között méretben mondjuk a Los Angeles-osztályú SSN-ek méreteihez hasonlíthatóak.

Másrészt pedig azért, mert a két I-400-as hajóosztály azon próbálkozások kicsúcsosodása, melyben repülőgép hordozására, indítására is alkalmas tengeralattjárókat hoztak össze.

A két világháború közti időszakban több nemzet is próbálkozott ilyesmivel, ám komolyabbnak nevezhető eredmény igazából csak a japánoknál született, akik a 2. világháború előtt/alatt is hajtották ezt a vonalat. A 2. világháború végéig elkészült, repülőgép hordozására alkalmas tengeralattjáró oroszlánrészét a 2. világháború előtt pár évvel elkezdett gyártású Type B család (B1, B2, B3) összesen 27 tengeralattjárója adta ki. Ezen egységeken egy Yokosuka E14Y típusú, felderítő szerepkörű hidroplánnak volt hangár és katapult kialakítva.

A repülőgép-hordozót is trófeáik között tudó hajóosztály két egységének kivételével egyébként teljesen odaveszett a háború alatt, a maradék kettőt – sok másik japán tengeralattjáróval együtt – az amerikaik süllyesztették el, nehogy azok a szovjetek kezére jussanak.

A Type B család mellett a japánoknak 2 db repülőgép hordozására képes tengeralattjáróik is voltak – igaz csak két egység. Az I-13 a háború alatt veszett oda, az I-14-est már a háború után küldték a habok alá – ismételten csak a szovjetek miatt.

A japánok próbálkozásra a koronát kétségtelenül az I-400 tette fel. A már csapásmérésre is alkalmas repülőgépek hordozására képes tengeralattjárók elképzelése egészen Pearl Harborig nyúlik vissza: az amerikaikra mért meglepetésszerű támadás után állt elő Jamamoto tengernagy azon elképzelésével, miszerint az amerikai partok közelébe lopózó nagyméretű tengeralattjárókról mérjenek légicsapásokat amerikai városokra.

A kivitelezhetőségi vizsgálatok elvégeztetése után 1942 januárjában állt elő formálisan a tervével, melyben 18 olyan tengeralattjáró finanszírozását kérvényezte, melyek legalább 2 db olyan repülőgépet képesek magukkal vinni, melyek 800 kg bombateher, vagy egy torpedó hordozására alkalmasak. Az előterjesztésben kérvényezett tengeralattjáróknak ezen felül utántöltés nélkül képesnek kellett lennie a világóceán bármely pontjára történő eljutásra.

A még ugyanazon év tavaszán véglegesített tervek alapján 1943 januárjában kezdődtek meg a kivitelezési munkálatok az első tengeralattjárón, amit hamarosan további 3 egység követett: 1943 áprilisában és szeptemberében az I-401 és I-402, majd 1944 februárjában az I-404.

Jamamoto admirális 1943 áprilisi halálát követően ezen tengeralattjárók számát több menetben csökkentve végül mindössze 3 egységre redukálták, ám a kifejezetten ezen tengeralattjárókhoz szánt Aichi M6A Seiran zuhanóbombázó/torpedóvető gépek számát kettőről háromra növelték.

A háború végéig két Sen Toku-osztályú tengeralattjáró, az I-400 és az I-401 építése fejeződött be. Ezen felül pár héttel a fegyverletétel előtt befejeződtek, az időközben tankerré konvertált I-402 munkálatai is. A harmadik I-400-as, az I-404 munkálatait 1945 júniusában, 95 százalékos készenlét környékén leállították. Ezen befejezetlen tengeralattjáró 1945 júliusában egyébként bombatalálatot kapott.

A Kure és Szaszebo hajógyáraiból 1945 év elejére kikerült 1-1 Sen Toku igazi behemótok voltak korukban. 122 méteres hosszukkal, 12 méteres maximális szélességükkel és 6 500 tonnás vízkiszorításukkal impozánsak voltak, ám harci cselekmények terén sok vizet nem zavartak. Konkrétabban soha nem estek át a tűzkeresztségen.

Mire az I-400-asok elérhetővé váltak, már egyértelmű volt, hogy a Jamato admirális által cirka 3 évvel korábban elképzelt taktika nem kivitelezhető. Ugyanakkor a japánok úgy vélték, hogy sikeresen kijátszhatják, hogy a japán flotta visszaszorításával a Panama-csatornánál enyhült a korábban megerősített védelem. Emiatt 1944 folyamán úgy döntöttek, hogy az akkor még építés alatt lévő tengeralattjárókat a Panama-csatorna ellen vetik majd be, számításaik szerint legalább fél évre kiiktatva azt, hátráltatva ezzel a U.S. Navy tevékenységét.

A terv az volt, hogy az I-400 és az I-401 mellé besorolják az akkor még szintén befejezés alatt álló, I-13 és I-14 tengeralattjárókat is. Utóbbiak kapcsán olyan módosításokat eszközöltek, hogy azok 2 Aichi M6A Seiran gépet tudjanak magukkal vinni. Összességében tehát 4 tengeralattjáró által szállított 10 zuhanóbombázóval mentek volna neki a Panama-csatornának.

A Panama-csatorna építésé kapcsán egy abban részt vevő japán mérnök által rendelkeztek részletes dokumentációkkal, melyek alapján úgy ítélték meg, hogy bár a Csendes-óceán felé néző zsilipet könnyebb lenne kiiktatni, nagyobb kárt a keleti végen lévő támadással tudnának okozni. A döntés megszületett.

Az elképzelt taktika az volt, hogy a 4 tengeralattjáró elhajózik a Panamai-öböl területére, majd Equador partjaitól 100 tengeri mérföldnyire egy holdfényes éjszakán, éjjeli 3 órakor, az úszótalpak felszerelése nélkül útnak indítják a gépeket, melyek részben Kolumbia partvonala mentén haladva jutnak el Panama keleti oldalára, ahol Colón környékén a hajnal fényeiben ráfordulnak a közelben található Gatun-zsilipre. A támadás elvégzése után az úszótalpak nélkül vízre szálló gépek személyzetét egy előre kijelölt területen szedték volna fel. Pontosabban az eredeti tervek szerint felszedték volna őket, ám ez később úgymond szükségtelenné vált, lévén kamikaze akció mellett döntöttek. Mely döntésről a pilóták véletlenül szereztek csak tudomást amúgy.

A támadás végrehajtására kijelölt pilóták június 15-20 között gyakorolták a támadást egy, a Gatun-zsilipet utánzó faszerkezeten. A tengeralattjárók útnak indulását azonban végül leállították. Ennek történetesen Okinawa eleste és azon értesülések volt az oka, mely szerint a szövetséges erők a japán főszigetek elleni támadáshoz vonják össze erőiket.

A panamai akcióra szánt tengeralattjáróknak új feladatot szántak: a U.S. Navy által gyülekezési pontként használt Ulithi-atollnál (Karolina-szigetek, Mikronézia) gyülekező – elvileg 15 – repülőgép-hordozó elleni kamikaze támadás.

A feladat végrehajtását két lépcsősre tervezték: a korábban megnevezett 4 tengeralattjáró közül az I-13 és I-14 első feladata elemeire szétszedett és bedobozolt Nakajima C6N típusú felderítőgépeknek a Truk-atollhoz. (A ma Chuuk-atoll néven futó helyszín komoly japán erődítmény és a flotta előretolt állomáshelye volt, ám 1944 februárjában a 3 napon át tartó, Operation Hailstone néven ismert légitámadás sorozatban az amerikaiak kiiktatták, mint veszélyforrást – igaz a sziget csak Japán kapitulációja után adta meg magát.)

[googlemap src=”https://www.google.com/maps/ms?msid=212529372002388486880.0004ecf888705d897486f&msa=0&ll=18.479609,-149.0625&spn=122.168275,270.527344″]

A Truk-atoll területén összeszerelt Nakajima felderítőgépek feladata értelemszerűen annak megerősítése lett volna, hogy az Ulithi-atollnál valóban ott horgonyoznak-e az amerikai repülőgép-hordozók.

Ezen idő alatt az I-13 és az I-14 Hong-Kong kikötőjében felvett volna 2-2 Aichi M6A Seiran zuhanóbombázót, majd Szingapúrnál találkozott volna az I-400 és I-401 tengeralattjárókkal, melyek ekkorra már túl lettek volna az augusztus 17-re tervezett első támadáson és újabb gépek szintén hong-kongi vételezésén. A második támadásra már együtt hajózott volna a 4 tengeralattjáró.

A panamai tervhez hasonlóan ezen akcióból sem futott végig, a 2 atombomba menetközben kieszközölte a feltétel nélküli kapitulációt.

A kivitelezés egyébként ezen terv esetében is megkezdődött: az I-13 és I-14 kihajózott a Nakijama felderítőgépekért, majd ezt követően a Truk-atoll irányába. Az I-13 legalábbis biztosan kihajózott július 11-én a gépekkel. Az más kérdés, hogy a felszínen hajózó tengeralattjárót július 16-án radarral felszerelt Grumman TBF Avenger gépek kiszúrták és megrongálták. Munkájukat egy, a helyszínre csörtető amerikai romboló fejezte be mélységi töltetekkel.

Nem egészen egy hónappal később, két nappal a repülőgép-hordozók elleni támadás céldátuma előtt, augusztus 15-én megtörtént a japán fegyverletétel.

Mind az I-400-as, mind pedig az I-401-es Honsú, azaz a fő japán sziget közelében lett elfogva. Az I-400-ast a USS Blue (DD-744) romboló fedezte fel augusztus 27-én, míg az I-401-est a USS Segundo (SS-398) tengeralattjáró fogta el, miután az radarjának hatósugarába került augusztus 29-én.

A két I-400-ason felül az amerikaik 22 további japán tengeralattjárót fogtak el, melyek mindegyikét a Nagaszaki prefekturátus területén található Szaszebo-öbölbe vittek tanulmányozás érdekében. Hasonló terveik voltak a szovjeteknek is, ami persze nem tetszett az amerikaiknak. Annyira nem, hogy az I-400, I-401, I-14, illetve két nagy sebességű tengeralattjáró, az I-201 és I-203 kivételével az Operation Road’s End névvel illetett akció keretén belül 1946 áprilisának elején Nagaszakitól 60 kilométernyire nyugatra a tengerfenékre küldték a ’45-ben a Szaszebo-öbölbe összegyűjtött flottát. Az amerikai kormány álláspontja az volt, hogy nem tudja pontosan hol süllyesztették el a tengeralattjárókat. Mint később titkosítás alól feloldott dokumentumokból kiderült, valóban nem lett dokumentálva, hogy pontosan hol történtek a robbantások.

A két I-400 és a két I-201 osztályú tengeralattjárónak még jutott szűkös 2 hónap, ám a Hawaii-ra áthajózott egységeket 1946 májusának végén amerikai tengeralattjárókról indított torpedókkal szintén a habok alá küldték, így szavatolva azt, hogy a technológia nehogy a szovjetek kezébe jusson.

Mint ezen kis írás elején említve lett az I-401-est 2005 márciusában, 820 méteres mélységben találta meg a Hawaii Undersea Research Laboratory. Az I-400-ast ugyanezen csapat lelte meg 700 méteres mélységben.