A U.S. Navy illetékesei még nem kimondottan elégedettek az LCS program produktumainak teljesítményével. Egyelőre közel sem nyújtja azt a két hajóosztály, amit anno elképzeltek. Több vonalon negatív észrevételek érkeztek aközben, hogy az első LCS-ek a 2013-as év tavaszán esedékes szingapúri kitelepülésükre készülnek, illetve ahogy lassan elkezdenek sorban érkezni a hajóegységek.
Az eredeti elképzelés szerint az LCS program produktumának egyszerre kellene kiváltania az Oliver Hazard Perry-osztályú fregattokat, illetve a Navy aknamentesítő és járőrhajóit. Látható, hogy ez egy igencsak széles feladatkör, aminek az LCS-ek jelenleg nem tudnak teljes mértékben megfelelni.
A USS Fort Worth (LCS-3) hasítja a habokat | Fotó: Lockheed Martin ,
Az LCS kapcsán az volt az elképzelés, hogy nem több alváltozat készül az egyes feladatokra, hanem a hadihajóknak az egyes feladatok végrehajtásához szükséges materiális vonatkozásokat moduláris módon oldják meg, feladatspecifikus csomagokat hoznak létre, amik igény esetén könnyedén cserélhetőek úgymond a hajó szétszedése nélkül. Méghozzá olyan szinten, hogy egy eredetileg mondjuk aknamentesítő szerepkörben kihajózott LCS hajó a releváns rendszerek cseréjével akár pár nap alatt átalakítható lenne például tengeralattjáró vadásszá. Nos, ez az amit jelenleg nem tudnak teljesíteni, és ez nem a fejlesztés alatt álló modulok miatt van, ha minden igaz.
Az Independence-osztály belső kialakítása | General Dynamics ,
A probléma forrása elvileg ott gyökerezik, hogy 1-1 ilyen átalakítást tipikusan az Egyesült Államokon kívül kéne végrehajtani, a cseréhez a szóban forgó LCS nem szakítaná meg feladatát és térne vissza honi kikötőjébe.
Egy ilyen manőver feltételez pár dolgot: megoldott kell legyen, hogy az átalakítás helyszínén rendelkezésre álljon a szükséges modulcsomag, illetve annak üzemeltetését végző személyzet, továbbá villámgyorsan át tud futni az egész procedúra engedélyeztetési folyamata.
Ezzel szemben a publikus információk szerint jelenleg sem az adminisztratív, sem pedig a logisztikai vonal nem tisztázott még.
Az eddigi tapasztalatok alapján az adódott, hogy a szükséges komponensek mindegyikének a rendeltetés helyére, egy azonos időpontig megvalósuló leszállítása egy meglehetősen nehéz „tánc”, ami potenciálisan időbeli csúszásokat rejteget. Az elérhető információk szerint a csere helyszínétől függően az előkészítő munkálatokat ráadásul akár 30 – 60 nappal korábban el kell kezdeni.
A rendszer értékelése alapján abszolút nem tartható, hogy az Egyesült Államokból kerüljenek kiszállításra a beavatkozáshoz szükséges komponensek. A javasolt megoldások között szerepel, hogy előretolt bázisokon, vagy legalábbis előre kiküldött szállítóhajókon kéne tárolni a potenciálisan szükséges modulokat. Természetesen ez újabb logisztikai és adminisztratív elemet visz az egész láncolatba, aminek költsége van.
További rendezendő kérdés a modulcsere kérelmezésének, elfogadásának mikéntje és átfutási idejei.
Ezen fentebb taglalt problémák ugyanakkor ha úgy vesszük az LCS programot érintő kritikák közül a kisebb súlyút képviselik ha azzal állítjuk szembe, hogy a Navy állásfoglalása szerint ezen hajók csak részben tudják a szükséges szinten ellátni a számukra kijelölt feladatokat.
A források szerint az LCS-ek jelenleg megfelelően képesek ellátni azon feladatokat, amik alapvetően egy parti őrség számára elő vannak irányozva, ám jelenleg nem igazán lehet számolni velük, ha az angolszász terminológia szerinti „sea control” jellegű a feladat. Azaz nem képesek kellő szinten felvenni a kesztyűt ellenséges hadihajókkal szemben, vagy például az ellenséges konvojok mozgásának nehezítése, ellehetetlenítése szintén nem az erősségük, és így persze jobb, ha az erőkivetésben nem igazán számolnak velük. Mindezek mellett csak limitált mértékben tudják hasznossá tenni magukat katasztrófa sújtotta területeken zajló humanitárius műveletek támogatásában.
A Freedom-osztályú változat akcióban a Lockheed Martin látványtervén | Lockheed Martin ,
Az LCS-el kapcsolatos vizsgálatok egyik sarkalatos eleme, hogy nem találtatott kielégítőnek a hajó elleni robotrepülőgépekkel szembeni védelmi képesség. Ezen képességet mind a Freedom, mind pedig az Independence-osztály esetében a Navy által széles körűen használt Raytheon RIM-116 RAM-nak a 11 rakétával feltöltött és a Phalanx CIWS szenzorcsomagjával kombinált SeaRAM változata biztosítja egyébként. Márpedig ahova ezen hajóknak menniük kell, ott bizony olyan ellenfelek is vannak, akiknek nem okoz különösebb gondot ilyen eszközökkel odapörkölni.
A U.S. Navy ezen probléma orvoslásán felül a hajók tűzerejével sincs kibékülve – tesszük hozzá nem alaptalanul. Az NLOS-LS program 2010-es szanálásának köszönhetően az LCS-ek offenzív rakétafegyverzet nélkül maradtak, ilyen szempontból teljes mértékben a szállított helikopterek arzenáljára hagyatkoznak.
Korábban szóba került az elsősorban az afganisztáni tapasztalatok alapján kifejlesztett kis méretű AGM-175 Griffin navalizált változatának telepítésére, de a Navy részéről játszanak a Harpoonnal is. Ami kapcsán az a probléma, hogy a rendelkezésre álló hely nem biztos, hogy elegendő lesz ennek a tervnek a kivitelezéséhez.
A rakétás vonal mellett szóba került vizsgálandó lehetőségként a csöves fegyverzet vonal felturbózása is, ami alatt konkrétan az 57 mm-es hajóágyúnak nagyobb, 76 milliméteres kaliberűre történő cserélését kell érteni. Megjegyzendő, hogy 57 millisekkel valóban inkább a parti őrségnél játszanak, az LCS által kiváltandó fregatt kategóriában már vastagon a 76 millis löveg kategória dukál.
Látható, hogy a Freedom-osztály esetében van hely egy nagyobb lövegnek | Fotó: U.S. Navy U.S. Navy,
A probléma megint csak a hely: míg a Freedom-osztály kapcsán egész biztosan van hely a nagyobb kaliberű hajóágyúnak, addig az Independence-osztályú trimaránok keskeny kialakítású orrában már nem biztos, hogy elférne a nagyobb löveg, így egyáltalán nem biztos, hogy mindkét osztály kapcsán kivitelezhető lenne a módosítás.
Az Independence-osztályú trimaránok esetében ellenben valóban macerásabbnak tűnik a helyzet. ,
