Nem is ritkán adódnak olyan helyzetek, mikor is a szükséges felszerelést, illetve ellátmányt nem lehet másképp, csak légi úton eljuttatni a csapatokhoz, vagy éppen a ilyen-olyan okokból erősen rászoruló polgári lakossághoz. Ezen kis iromány apropójaként egy, a U.S. Air Force és a U.S. Army által bevezetés előtt álló, humanitárius célzatú rakomány ledobási módszer szolgált.

Ellátmány érkezik valahol Afganisztánban | Fotó: U.S. Army ,

A rakomány levegőből történő célba juttatásához számos megoldás közül is lehet válogatni az igényeknek és a körülményeknek megfelelően. Alapvetően azonban 2 nagy kategóriáról beszélhetünk:

• a rakomány ejtőernyővel ereszkedik alá
• vagy egyszerűen csak kidobják – nagyon alacsony, vagy éppen nem is annyira alacsony magasságból

Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai, amiknek kivesézése azonban nem ezen kis szösszenet feladata. A szabadon esős módszer esetében mindenesetre beszélhetünk arról az esetről, mikor (igen) csekély súlyú segélycsomagokat szórnak ki, melyek olyan sebességgel érnek földet, hogy kvázi nem tudnak kárt okozni az esetlegesen eltalált emberekben. Ezen kis szösszenetnek végül is ez az apropója, de erről majd egy kicsit később – előbb távirati stílusban nézzünk meg az USAF/US Army által alkalmazott megoldások közül kettőt.

A csapatellátásban és humanitárius műveletek során egyaránt alkalmazott egyik leggyakoribb megoldás, mikor is a raklap és energiaelnyelő rétegre rögzített ellátmányt ejtőernyővel dobják ki a szállítógép rakteréből. Ezt a jól bevált megoldást az amerikai haderő terminológiája a Container Delivery System (CDS) megnevezéssel illeti.

A tavalyi évben az amerikai haderő szállítógépeiből 34 000 tonna rakomány ejtőernyőzött alá Afganisztánban – az idei évre 45 000 tonnát saccolnak. Na nem az afgán lakosság részére mennek ezek már, hanem a csapatok földi ellátása nehezedett meg az elmúlt időszakban. A raklap és a tényleges rakomány között jól látható a kartonpapírból kialakított energiaelnyelő réteg. | Fotó: U.S. Air Force ,

A CDS-el szemben a kifejezetten humanitárius célzattal kidolgozott Tri-wall Aerial Delivery System (TRIADS) esetében szó sincs ejtőernyőről – a nagyobb hűtőszekrény méretű, raklapra rögzített, a ledobás közben részben szétnyíló kartondobozok a repülőgép állásszögének enyhe megemelése után intenek búcsút a loadmastereknek.

Mindkét fentebb említett módszernek, de főképp a TRIADS-nak megvan az a problémája, hogy esetlegesen sérülést tud okozni a lent várakozóknak. Ez alapvetően a humanitárius vonatkozás esetében áll fent, hiszen ezek optimálisan gyéren lakott terület felett szórhatóak ki alacsony kockázattal, míg ez nem feltétlenül humanitárius / katasztrófa enyhítési helyzetben. Persze 1-1 humanitárius akció után nem azzal vannak tele a hírek, hogy a segélyszállítmányok hány embert lapítottak ki, de ettől még adott esetben néha megtörténhet a dolog – ahogy Kelet-Timorban 1999-ben meg is történt. Egy TRIADS-ba rakott ENSZ segélyszállítmány egy gyerek lábát roncsolta szét, miközben talajt fogott. A földrengés sújtotta Haiti esetében pedig például nem volt egyszerű doga az USAF-nak, hogy olyan célzónákat találjon, ahol nem veszélyeztette a lakosságot.

„Afganisztánban rengeteg gyéren lakott terület található, ahol a gép legénységének nem kell egy Timor-szerű balesettől tartania” – mondta az amúgy jól bevált TRIADS kacsán Tom Lankford őrnagy a légiszállítási parancsnokságtól.

A U.S Army-val karöltve az USAF mindenesetre kidolgozott egy ilyen esetekben is jól alkalmazhatónak tűnő megoldást. Az illetékesek azzal az ötlettel álltak elő, hogy focilabda méretű (feltételezem az amerikai fociban használtra gondoltak) habszivacsba helyeznek el egy feltéphető műanyag csomagolásba töltött 1 adagnyi ivóvizet („több uncia” – de hogy mennyi a kapacitás a feltéphető zacskóban víznek, arról nem találtam infót. [1 folyadék uncia: ~30 ml]), vagy egy energiaszeletet. Számításaik szerint egy C-17 rakterébe 125 000 darab a Humanitarian Operations Packaged Essentials (HOPE) férne el.

„… az a célunk, hogy nagyjából 125 000 HOPE csomagot szórhassunk ki egy-egy C-17-esből.” -kommentálta Lankford őrnagy. „Célunk, hogy egy jövőbeni Katrina, vagy Haiti jellegű művelet esetén szó szerint betakarhassuk a városokat ezekkel az energiaszeletekkel és a csomagolt ivóvízzel, melyek segíthetnek kitartanai az embereknek, míg a szárazföldi segítség megérkezik.”

Annak érdekében, hogy ellenőrizzék, hogy az HOPE egységek abszolúte ártalmatlanok az azokat a földön várókra megépítették az általuk csak HOPE ágyúnak nevezett eszközt, mellyel tesztbábukra tudják lődözni ezen egységcsomagolat. 20 mérföld/óra (~32 km/h) sebességgel, ami elviekben egy kicsit több, mint a valódi érkezési sebesség. Eredményeik alapján úgy vélik, hogy ha netán el is talál valakit egy ilyen csomag, akkor is nagyjából csak 1 százalék esély van rá, hogy megsebezze az illetőt – és akkor is csak horzsolásokról lehetne beszélni.

Az USAF tervei között az szerepel, hogy még az idei évben valós humanitárius segítségnyújtást igénylő körülmények között próbálják ki a megoldást. Ehhez azonban még kicsit finomítani kell a dolgon, ugyanis a jelenlegi felállásban a személyzet kvázi egy nagy dobozból kiborítja a HOPE labdákat a C-17 nyitott rámpájáról. Ez nyilván nem egy optimális megoldás, ehelyett valamilyen szállítószalagos megoldást képzelnek el jelenleg.

A HOPE csomagokkal a tavalyi év végén, illetve idén januárban már végeztek teszteket, és idén tavaszra is terveznek továbbiakat. Februárban még az volt a terv, hogy áprilisig tökéletesítik a megoldást, alkalmazásra kész állapotra hozva azt. 1-1 HOPE csomag – melyről egyelőre semmilyen képanyagot nem sikerült fellelnem – 2 dollárba kerül állítólag.

A HOPE mellett párhuzamosan futó fejlesztés egy vízszűrő zsák, mely a Hydropack fantázianevet kapta. A HOPE csomagokkal megegyezően ledobott szűrőt a tisztítandó vízbe helyezve az megszívja magát vízzel, menet közben megszűrve azt.