2011. október 25-én, majdnem 50 évvel a típus hadrendbe állítása után sor került az utolsó B53 típusú termonukleáris fegyver, azaz az Egyesült Államok által hadrendben tartott nukleáris fegyverek között a legnagyobb hatóerejűek közé tartozó gravitációs bomba utolsó példányának szétszerelésére. Az Mk-53/B53/W-53 1962-1997 között tartozott az aktív állományba, mellyel egyben az USA által leghosszabb ideig hadrendben tartott típusa is. Ezen 9 MT hatóerővel rendelkező szörnyek utolsó példányát hol máshol tették volna múlt időbe, mint az Energiaügyi Minisztériumhoz tartozó Pantex Plant területén. (A bevetést leszámítva a nukleáris fegyvereket az Energiaügyi Minisztérium kezeli az Egyesült Államokban. A Pantex pedig az USA egyetlen üzeme, ahol nukleáris fegyverek szétszerelése zajlik.)
Egy B53 érkezése a Pantexhez 2011 februárjában | Fotó: National Nuclear Security Administration ,
1962 augusztusa és 1965 júniusa között 350 darab került legyártásra. A korai példányok kivonása 1967-ben már meg is megkezdődött. Újabb körös kivonási időszak zajlott a 80-as évek alatt, a Titan II ICBM-ek nyugdíjazásakor, lévén az USA legnagyobb ballisztikus rakétáján is az Mk-53/B53 lovagolt W53 jelöléssel.
Autó, vagy termonukleáris bomba burkolata – ezen a telepen úgy tűnik egyre megy… | Fotó: National Nuclear Security Administration ,
A B53 nem nukleáris komponenseinek végzete. Ez a fotó konkrétan 2007-ben készült | Fotó: National Nuclear Security Administration ,
Az anno a Moszkva környékén beásott szovjet parancsnoki központok kiütésére tervezett fegyverből 50 darab egészen 1997-ig, a szerepkörben az utódot jelentő B61 Mod 11 érkezéséig az aktív állományban maradt. Sőt! Ez az 50 bomba ezt követően egészen 2010-ig az Egyesült Államok nukleáris arzenáljának második lépcsőjében, az ún. „Hedge Stockpile”-ban volt megtalálható. Az ebbe a kategóriába sorolt nukleáris töltetek ugyan nem azonnal bevethetőek, ám teljes mértékben hadra foghatóak, mindössze párosítani kell őket a szintén rendelkezésre álló hordozóplatformjukkal – rakéta, bombatest. Mindenesetre ezzel kapcsolatban elmondható, hogy a Nemzeti Nukleáris Biztonsági Hivatal (National Nuclear Security Administration) korábbi közlése szerint 2010 őszére dolgozták ki a B53-asoknak az NNSA Seamless Safety for the 21st Century rendszere által támasztott követelményeknek eleget tevő szétszerelésnek módját, illetve ehhez előállítani a szükséges eszközöket.
B-52 és a B53 ,
Az Mk-53, majd később B53-ra átnevezett bomba fejlesztésének kezdete 1955-ig vezethető vissza: az év novemberében a védelmi minisztérium egy ún. Class C (5 tonnánál kisebb tömeg, megatonnás kaliberű hatóerő) bomba megvalósíthatósági tanulmányának elkészítésére kérte fel az Atomenergia Bizottságot. 1956 szeptemberében Los Alamos kapja a megbízást a töltet kifejlesztésére, melyet 1957 júniusában hagy jóvá a védelmi minisztérium Mk-46 jelöléssel.
1958 márciusában a Stratégiai Légiparancsnokság formálisan igényt jelent egy Class C kategóriájú fegyverre, melyet a 25 MT hatóerejű Mk-41 utódjának szánnak. Los Alamosban ekkorra már jól haladtak a dolgok, a Castle Bravo tesztben debütált TX-21 „Shrimp” prototípus továbbvitelével megalkotott újabb prototípus készen állt a tesztelésre. Az 1958-ban futó Operation Hardtack I tesztsorozatban 3 alkalommal robbantották a prototípust, illetve a 2. teszt eredményei alapján annak áttervezett változatát:
- 1958. május 11., 18:15 (UTC) Butternut – a leendő Mk-46 első fokozatának tesztelése. 105 kT becsültek a termonukleáris reakció beindításához szükséges környezet megteremtéséért felelős atombombától. 81 kT energia szabadult fel.
- 1958. május 26., (UTC) Yellowwood – a második fokozat is tesztelésre került, azaz immáron hidrogénbombaként mutatkozott be az TX-46. Ámde csúfosan, ugyanis a fúzió csak immel-ámmal valósult meg, „mindössze” 330 kT energiát szabadítva fel.
- 1958. június 28., 19:30 (UTC) Oak – az áttervezett csomag újbóli tesztelése. 8,9 MT energia szabadult fel, mellyel a 6. legnagyobb amerikai nukleáris tesztnek tekintendő.
Operation Hardtack – Oak teszt. A Marshall-szigeteki Enewetak atoll területén végrehajtott tesztben a 37 inch átmérőjű és 100,5 inch hosszú prototípust egy sekély – 12 láb / 3,6 méter – vízben rögzített, kissé alámerült uszályon robbantották fel. A teszt következtében a helyszínéül szolgáló lagúna fenekén egy durván 1,7 km átmérőjű és 62 méter mély kráter keletkezett ,
Az Oak tesztben teljes erejével bemutatkozott TX-46-ból lett 4 évvel később a B53-Y1 változat ,
Az 1959 elejétől már TX-53 megjelöléssel futó programban a fejlesztések tovább zajlottak, egészen 1962 augusztusáig, mikorra véglegesítve lett minden és elkészültek az első példányok is. A végleges változat, az Mk-53 sohasem került tesztelésre, noha az Operation Dominic, azaz az Egyesült Államok utolsó atmoszferikus tesztsorozatában erre megvolt a lehetőség. A később B53-ra átnevezett fegyvert két változatban – B53-Y1/”piszkos” és B53-Y2/”tiszta” – gyártották. A B51-Y1 esetében a második fokozat köré U-238 réteget vittek fel, mely jelentősen növelte a bomba hatóerejét, illetve az azt követő radioaktív kihullás (fallout) mértékét. A „tiszta” változatban a fúziós fokozat köré ólom, vagy volfrám került, melyet a fúzió során felszabaduló nagy energiájú neutronok nem hasítottak volna. A tiszta változat hatóereje kérdőjeles, de elviekben kisebb kellett legyen az Y1 változaténál.
A típusnak a Titan II ICBM-ekre szánt W53 változatából összesen 65 darab került legyártásra – összesen pedig 63 silóban lapítottak Titan II-esek.
