Annak ellenére, hogy rendkívül fejlett technikával rendelkeznek, és kiképzettség terén is túltesznek ellenfelükön, az Afganisztánban harcoló amerikai katonákat néha mégis alaposan megszorongatják a tálib lázadók. Ha pedig a szárazföldi egységek csapdába kerülnek, és minden irányból ellenség veszi őket körül, egyetlen reményük a túlélésre az, ha a légierő a segítségükre siet. A következőkben egy ilyen eset története következik.

Június elején egy kis létszámú amerikai egység járőrfeladatra indult, mely során a tálibok állásait kellett felderíteniük és lehetőség szerint felszámolniuk. Azonban mikor egy magas hegyek között húzódó folyóvölgybe értek, a lázadók megtámadták őket, és a túlerő miatt be kellett ásniuk magukat egy viszonylag jól védett állásba. Mivel minden irányból folyamatosan tűz alatt álltak, így a szárazföldön való utánpótlás-szállítás esélye a nullával volt egyenlő. Az élelem és a víz pedig egyre csak fogyott, míg végül eljutott a kritikus szintre, és nem volt más választás: be kellett vetni a légierőt.

A dolog azonban nem volt ilyen egyszerű, több okból sem. Egyrészt helikoptereket nem küldhettek értük, mivel a lassan haladó forgószárnyasokat semmi perc alatt ízekre szedték volna a völgy oldalain állást foglaló tálibok. Merevszárnyas gépek viszont repülőtér híján nem tudtak volna leszállni. A stratégáknak ekkor jött jól a JPADS (Joint Precision Aerial Delivery Systems), mely egy GPS-vezérlésű ejtőernyős rendszer. Segítségével még nagy magasságból is lehetséges jelentősebb tömegű teher ledobása viszonylag kis területre, tehát ideális a szorongatott helyzetben lévő csapatok ellátására, akiknek nagyon nem mindegy, hogy az utánpótlás a tervezettől pár méterrel odébb esik-e le vagy sem.

A feladat végrehajtására a Bagram repülőterén állomásozó 455. expedíciós repülőezred állományába tartotó 774. expedíciós légi mozgékonyságú századot bízták meg. Ez az egység Lockheed C-130 Hercules közepes szállítógépeket használ. A rendkívül speciális helyzetre való tekintettel nagy körültekintéssel álltak neki a tervezésnek. Az eredmény egy nehezen bár, de végrehajtható feladat lett, melyhez a személyzetet az illinoisi Peoriából érkező 182. légi mozgékonyságú század tagjai közül választották ki, ugyanis ők hazai terepen többször is repülnek hegyek között, bár azok korántsem hasonlíthatók össze az afganisztániakkal.

A felállás a következőképpen nézett ki: a pilóta P.J. LaBarbera százados, a másodpilóta Lance Hollaway százados, a navigátor Eric Dolan őrnagy, a JPADS kezelője A.J. Standeford főhadnagy, a fedélzeti mérnök Cyrus Snider zászlós, a két rakodómester pedig Matt Ericson technikus őrmester és Brad Emmett törzsőrmester voltak.

’Miután megkaptuk az előzetes információkat, már tudtuk, hogy ez egy nagyon speciális bevetés lesz. Többször is átszámoltunk mindent, átgondoltuk, hogy milyen módszerrel dobjuk le a terhet a V-alakú völgyben, és hogy lesz-e elég teljesítményünk hozzá, hogy kimanőverezzünk belőle.’ – mondta Dolan őrnagy.

Tovább nehezítette az egyébként sem egyszerű helyzetet az, hogy a személyzet túl nehéznek ítélte az eljuttatni kívánt utánpótlást ahhoz, hogy egyszerre le tudják dobni, ugyanis a C-130-ban nem lett volna elég teljesítmény, hogy kirepüljön a rendkívül szűk völgyből. Ezért amellett döntöttek, hogy két részletben végzik el a feladatot. Így az ellenségnek több esélyt adtak ugyan, hogy lelője a gépet, de mégis lecsökkent a kockázata annak, hogy a sziklafalnak csapódjanak.

Mindennek a tetejébe pedig még az időjárás sem volt kegyes a személyzethez, ráadásul a jégtelenítő rendszer is meghibásodott, és a bal szárnyon veszélyes mértékű jégréteg képződött. ’Gyakorlatilag nem láttam se a hegyeket, se a ledobási zónát, olyan rosszak voltak az időjárási körülmények. Az egész bevetés alatt az IMC (Instrument Meteorological Conditions – meteorológiai előrejelző műszer) adatai alapján repültünk. Nagyon veszélyes volt, pláne, hogy a bal szárnyon jég is képződött.’ – mondta LaBarbera százados.

A pilóták mellett a személyzet többi tagjának sem volt könnyű dolga.
’Remek kiképzést kaptunk, így általában nagy találati pontossággal dolgozunk, ha le kell doni a rakományt. Azonban most irtózatosan kicsi volt a ledobási zóna, ezért igencsak leizzadtunk.’ – nyilatkozta a nehézségekről Snider zászlós. ’Olyan volt, mintha egy bélyeget kellett volna eltalálnunk ezer méter magasból.’

Említésre méltó továbbá, hogy mindkét esetben „bingó” üzemanyaggal repültek, vagyis pontosan annyit töltöttek be, amennyi még nem volt túl kevés a biztos földet éréshez. Erre is azért volt szükség, hogy ne legyen túl nehéz a gép és ez által túl kevés a hajtóművek teljesítménye.

A nehéz körülmények ellenére a feladatot teljesítették: a közel nyolc órás bevetés során a teljes rakományt eljuttatták a bajbajutott bajtársakhoz. Így a légierő beavatkozása ismét életeket mentett meg, és bebizonyosodott, hogy mennyire fontos a jó kiképzés és a haderőnemek közötti szoros együttműködés.