A Redwing tesztsorozat Cherokee kódnevű tesztrobbantása 3,8 Mt hatóerőt produkált. ,
1956-ban az Egyesült Államok nukleáris tesztjei visszatértek a Csendes-óceánra: az 1956 május – június között lefolytatott Redwing tesztsorozat összesen 17 robbantásának fókuszában az 1954-es Castle sorozathoz hasonlóan a termonukleáris fejlesztések álltak. Ezen, már második generációs termonukleáris fegyvereket felvonultató sorozatban nem került sor olyan hatalmas hatóerejű tesztekre, mint 2 évvel korábban, illetve az 1954-es eseményekből tanulva szigorúbb ellenőrzés alatt álltak a tesztek és a felszabadított energia mennyisége.
A Bikini és Enewetak atollok körzetében végrehajtott tesztsorozat egyik robbantásában a főszerepet az Egyesült Államok első bombázó által bevethető méretűre csökkentett termonukleáris eszköze kapta. A TX-15-X1 kódnév alatt futó eszköz végül a Mk-15 Mod 2 hidrogénbomba formájában lett hadrendbe állítva.
Mark 15 termonukleáris bomba. 1955 – 1957 között 1 200 példányt gyártottak le belőle 3 alváltozatban. A Mod 1 1,69, a Mod 2 és 3 3,8 Mt hatóerű szabadjára engedésére lett volna képes a Castle Nectar és a Redwing Cherokee teszt alapján. ,
Az Mk-15 Mod 2 hidrogénbomba alapját képző TX-15-X1 bombát egy B-52-esből dobták a Bikini-atoll északi pereme mentén – a cirka 1,3 km-es magasságban beindított bomba viszont navigációs hiba miatt mintegy 4 mérföldnyivel a kijelölt koordináta mellé ment, aminek eredményeképpen a hatástesztek lényegében értékelhetetlenek lettek. A végeredmény mondhatni félsiker, hiszen a hatástesztek mellett volt politikai üzenete is a Szovjetuniónak: „tessék, immáron hidrogénbombát is rátok tudnánk dobni”. Ezt pedig sikeresen demonstrálták.
Az 1965-ig hadrendben tartott Mk-15-ben meglapuló termonukleáris töltet kapcsán rendelkezésre álló információk alapján a felszabaduló energia nagyobb része még fisszióból származott, ahhoz az első fokozat által beindított fúziós folyamat viszonylag keveset tett hozzá.