Nem léteznének fegyverek, ha nem lennének eszmék, amik létrehozták volna őket. Shlomo Brom elemzése a zsidó állam határán fokozódó aktivitás miértjére igyekszik választ találni.

2014 az elmúlt évekhez hasonlóan nem hozott békét a Gázai övezetben, ám jelentősebb események sem történtek az újév beköszöntéig. Az elmúlt hetekben azonban a rakétatámadások Izrael ellen kiújultak és csapásra természetesen csapással válaszolt a „szomszéd”.

Nyilvánvaló, hogy az effajta csipkelődés a világnak azon a felén nem ismeretlen, s miután a nemzet fiatal volta ellenére számos konfliktus célpontja volt, nem kívánják, hogy az apróbb megmozdulások kiszélesedése hosszantartó összetűzéseket eredményezzen, így ismét napirenden az Operation Pillar of Defense (2012. november 14-21.) vagy az Operation Cast Lead (2008.12.27-2009.01.18.) hadművelethez hasonló akció végrehajtása.

A kulcsfontosságú kérdés az, hogy kinek áll érdekében a békét felrúgni és, hogy mindkét oldal érdekelt e ezt fenntartani, annak ellenére, hogy az adok-kapok hevében a két szomszéd kezéből hajlamos kicsúszni az irányítás. Izraeli oldalról a képlet elég egyszerűnek látszik: az Operation Pillar of Defense végrehajtása óta drámaian visszaesett az agresszió mértéke, így Netanjahu elnöknek nem áll érdekében, hogy kizökkentse ebből a pontból a palesztinokkal kiharcolt kapcsolatot. Az arab világ időről-időre különféle konspirációs elméleteket gyárt a zsidók törekvéseivel kapcsolatban, jelen esetben, hogy a provokációval akarják megtorpedózni a béketárgyalásokat. Ám azon felül, hogy bizonyítékkal nem tudnak szolgálni, az „egy asztalhoz ülés” az erősebbik fél érdeke 2014 áprilisa után is, megjegyezve azt, hogy a komolyabb válaszcsapások az egyeztetések végét jelenthetné, mivelhogy vád érhetné Izraelt „aránytalan mértékű reagálásért”, ami egyáltalán nem áll érdekében.

A határ másik oldalán a szándék már kevésbé egyértelmű. Nem fér hozzá kétség, hogy bizonyos iszlamista csoportoknak nem áll érdekében, hogy a határ mentén élők ezen túl ne fegyverropogásra ébredjenek. Értesülések alapján a rakétatámadás a térség vezető szervezete, a Hamász tudta és engedélye nélkül történt és az Iszlám Dzsihád – a Hamász után következő legnagyobb csoport – sem vállalta magára a felelősséget. Mindezidáig a Hamász képes volt hathatósan fellépni ezen elemek ellen és szándékaiktól eltéríteni őket. A kérdés ezzel kapcsolatban, hogy politikájában változás állt e be vagy más események vezettek oda, hogy már nem képes gátat szabni az effajta eseményeknek.

Nem ok nélküli ama feltételezés, amely a palesztin oldalon hatalmi átrendeződést vagy éppen destabilizálódást sejt a háttérben. A Hamász katonailag és politikailag meggyengült és a szíriai polgárháború következtében kénytelen volt megszakítani kapcsolatait Szíriával és a Hezbollah-val és ezzel együtt az Iránból folyó „pénz és fegyvercsapot” is mintha elzárták volna. Terve az volt, hogy az arab világon végigsöprő zavargások után/közben felemelkedő iszlamista mozgalmakkal szorosabb kapcsolatba kerüljön (például az egyiptomi Muszlim Testvériséggel) és a gazdag, illetve befolyásos Katar, valamint Erdogan Törökországa bőséggel kárpótolni fogja a régi „szövetségesek” elvesztését, ám a valóságban másképp történtek a dolgok.

Mohamed Morsi elnök hatalmát Egyiptomban megdöntötték és a katonai kormányzat olyan fajta veszélyforrásnak tekinti a Hamászt, mint hazájában a Muszlim Testvériséget így a Sínai-félsziget és Gáza határvonalán található csempészalagutak „működését” minden erejükkel igyekeznek ellehetetleníteni, annál is inkább, mivel a Sínai-félszigeten az egyiptomi kormányzat ellen küzdő beduin dzsihádista csoportok támogatását a Hamásznak tulajdonítják.

Katar öreg és betegeskedő emírje átadta hatalmat a fiának, aki már kevésbé aktív külpolitikát kíván folytatni és ennek áldozatának is tűnik a Hamász. Erdogan a saját problémáival törődik és Katar új vezetőjével egyetértésben úgy véli, hogy a Gázai övezet sorsa Egyiptom (nem létező) jóindulatán múlik.

A kihátrálásnak érzékelhető következménye lett, mivel az Operation Cast Lead után a Hamász fegyverraktárai rövid idő alatt megteltek, ám az Operation Pillar of Defense-t követően a méretesebb rakéták becsempészése különösen nehézzé vált, ami a saját fejlesztés felé sodorta a szervezetet. Nem kell megjegyezni, hogy mindamellett, hogy hatótávolság, pontosság, pusztítóerő tekintetében elmaradtak az iráni katonai minőség szerint „összerakott” szerkezettől, ebbe még rengeteg pénzt is kellett invesztálni.

Így nézve a Hamász nem áll készen újabb katonai összecsapásokra és politikailag még rosszabb helyzetben van. Gázán belül vagy kívül elhelyezkedő csoportosulások már nem kívánnak velük együttműködni és az arab világ kulcsfigurái (Egyiptom és Szaúd-Arábia vezetésével) kifejezetten ellenségesen tekintenek rájuk.

A pozíció visszaszerzésére ezért első körben Iránnal kívánják felújítani az elhidegült kapcsolatokat, ám Rouhani elnök nyugati törekvésére nem vetne jó fényt, ha egy radikális (s ráadásképp Izrael régi ellenfele) csoporttal ölelnék egymást újra keblükre. Khaled Mashal, a Hamász politikai szárnyának teheráni látogatásának lefújása egyelőre nyilvánvaló üzenet volt, mire számítsanak a rég támogatótól. Napvilágot látott ama elmélet is, hogy a Hamász lépései még iráni szemmel is szélsőséges és ezáltal megbízhatatlan kategóriába sorolta a palesztin „pártot”, ahonnan azonban idővel még lehet előrébb lépni, nem úgy, mint Rouhani terveinek megvalósulása esetén.

Másrészről, Egyiptommal és a Ramallahban székelő Palesztin Hatóság központja felé is békésebb hangnemet ütnek már meg, valamint felismerve Egyiptom befolyását igyekeznek a „reflektorfényből” eltűnni és a Fatah nevű szervezettel (akikkel 2006. december 15. óta a fegyveres összetűzések a mai napig tartanak) napirendre véve a béketárgyalásokat enyhíteni a politikai elszigeteltséget. Az útkeresés miatt nem valószínű, hogy érdekükben állna aláásni az Izraellel való egyeztetetéseket a „rutin” nyilatkozatok megtételén felül.

Habár a Hamász jelen helyzetében csak árnyéka önmagának, téves lenne azt feltételezni, hogy az egyetlen kiutat a felemelkedésre az Izraellel való újabb „kakaskodásban” látná, azon az alapon, hogy már nincs mit elveszítenie. A palesztin szervezet ennek ellentétjeként pont azt használja fel, amije „van”, vagyis a pozíciókeresés a mostani érában politikai síkra került. A támadások megtörténte így nem a tudatos hozzájárulás terméke, hanem, hogy elvesztette az irányítást bizonyos palesztin csoportok felett, amely elindította ezt a cselekménysorozatot.

Izrael fő célkitűzése, hogy elkerülje azt a konfliktust, melyet egyik fél sem akar igazán megvívni. Továbbá nem kívánja korlátozni vagy ellehetetleníteni a Hamász és egyéb csoportok Gázai-övezetben való ténykedését, vagy vehetjük úgy, „rendfenntartását”. Nyilvánvaló, hogy mindez addig áll, míg a villongások a határon belül maradnak és nem tévednek „zsinórban” a szomszédba a használt fegyverek lövedékei, ugyanis Tel-Aviv politikája nem változott az Operation Pillar of Defense óta, vagyis a támadásra megtorlás lesz a válasz. Véleményük szerint vasszigorral kell fellépni az ilyen attrocitásokkal szemben vagy semmi értelme nem volt a cikkben megjelölt két művelet végrehajtásának.

Nem titok az sem, hogy amennyiben sokat húzgálják az oroszlán bajszát és legyen az bárki, a zsidó állam a Hamászt teszi felelőssé a történtekért és a célpontok között is szerepelni fog, ha volt tudomása és részesedése a történtekben, ha nem. Meglátásuk szerint ha a Hamász tényleg tesz erőfeszítéseket uralma fenntartásáért, akkor Izraelt nem éri támadás, amire nekik így „nem kell” reagálniuk.

Magyarra fordítva a palesztin szervezetre bízzák, hogy tegyen rendet vagy ők fognak. A kellemetlen az egészben, hogy más választásuk nem igazán van, mivel maguk is célponttá válnak, ha vétlenek is a történtekben.

Shlomo Brom hosszú karriert futott be az izraeli hadsereg kötelékében, jelen sorokat az Institute for National Security Studies tudományos főmunkatársaként írta.