USS ZUMWALT: nem számítógépes grafika, ez a valóság.
Csúcstechnika vagy méregdrága csődtömeg? – ez a kérdés foglalkoztatja a közvéleményt a 2016. október 15-én hadrendbe állt USS ZUMWALT (DDG–1000), a világ jelenleg legmodernebb és legnagyobb vízkiszorítású, irányított rakétákkal felszerelt rombolója kapcsán. A hajó ugyanis nem csupán futurisztikus külsejével (leginkább egy vízre tett F–117 Nighthawk „lopakodó” támadó-repülőgépre emlékeztet), hanem még inkább a nyilvánosságra került feltűnő műszaki hibáival, gyakori lerobbanásaival keltett igazi feltűnést.
Sokba kerül a lőszer
A teljes felszereltséggel közel 15 ezer tonna vízkiszorítású hajó gyakorlatilag az amerikai haditengerészet „svájci bicskája” lesz – amennyiben sikerül „kigyógyítani” azokból a „gyermekbetegségekből”, amelyek persze minden vadonatúj technológiával megépített hajó, harckocsi vagy repülőgép esetében előfordulhatnak. A Zumwalt-osztálynak (legalábbis a tervezők és a költségvetést megszavazó honatyák elképzelései szerint) sikerrel kell leküzdenie a tenger alatti, a tengeri és a légi célokat egyaránt, ugyanakkor megfelelő tűztámogatást is tud majd nyújtani a tengerészgyalogság partraszállási műveleteihez. Ez utóbbi képesség az Iowa-osztályú csatahajók és 406 milliméter űrméretű hajóágyúik 1992-es kivonása után ugyanis eltűnt a haditengerészet választékából. A DDG–1000-es hajóorrába elhelyezett két 155 milliméteres löveg „tudása” elméletileg nem érhet fel egy csatahajó brutális tűzerejével. Ám a 40–190 kilométer közötti hatótávolságúra becsült, műholdas és inerciális navigációs rendszerrel is felszerelt LRLAP lövedékek mégis komoly előrelépést jelentenek a haditengerészet jelenlegi Arleigh Burke-osztályú rombolóinak egyetlen 127 milliméteres lövegéhez és annak 37 kilométeres lőtávolságához viszonyítva. Igaz, hogy a lövedék ára is arányban van a kiemelkedő képességével, hiszen a megrendelések csökkentése miatt 800 ezer–1 millió dollárba kerül egyetlen LRLAP-lőszer. Ugyanannyiba, mint egy BGM–109 Tomahawk, nagy hatótávolságú cirkálórakéta…
A meghajtórendszer is teljesen új.
Fura alak
A hajó kialakításánál a hagyományos szempontok mellett (tengerállóság, magas fokú automatizálás, az ennek megfelelően kisebb létszámú legénység komfortos elhelyezése) elsődleges szempont volt a felderíthetőség csökkentése. A mai napig a hajókra, műholdakra vagy repülőgépekre felszerelt, nagy hatótávolságú radarrendszerek számítanak a legfontosabb eszköznek, ha egy hajót kell felkutatni a tengereken, óceánokon. Ugyanakkor elvárás az is, hogy a part közelében tevékenykedő rombolót ne, vagy szinte csak „testközelből” tudja bemérni és követni a partvédelmi rakétarendszer tűzvezető radarja. Ennek megfelelően a USS ZUMWALT alakját leginkább egy síklapokból összeállított, felfelé keskenyedő hasábként lehetne érzékeltetni. Ellentétben a szintén „lopakodó” elvek alapján fejlesztett és épített brit Type 45-ös osztályú rombolókkal, a DDG–1000-esek híján vannak minden, klasszikus értelemben vett hajószerűségnek. S ez még akkor is igaz, ha nyilván a célszerűség írta felül az esztétikát: a hajó ugyanis minden ízében újszerű megoldásokat hozott az amerikai haditengerészet amúgy is izgalmas életébe.
A Converteam által fejlesztett és szállított hajtásláncban például 2-2 Rolls-Royce MT–30 gázturbina és RR4500 generátor állítja elő az elektromos energiát a hajtót mozgató, összesen 105 ezer lóerős elektromotorral forgatott két hajócsavar számára. A hajó egyszerre 78 megawattnyi energiát képes termelni, amelyen a harci helyzetnek és a feladatnak megfelelően osztoznak a hajómotorok és a romboló egyéb (felderítő, harcászati, tűzvezető, elektronikai hadviselési, kommunikációs stb.) rendszerei. Ez megközelítőleg tízszer annyi elektromos energiát jelent, mint amennyi az Arleigh Burke-osztály esetében ismert.
A hadihajó csúcstechnikát képviselő műveleti központja.
Állig fegyverben
Szükség is van persze minden energiára ahhoz, hogy a hajó fegyverzete több mint kielégítő legyen a kitűzött célok eléréséhez. A romboló „lelke” az AEGIS-rendszer helyébe továbbfejlesztett AN/SPY–3 aktív fázisvezérelt radarrendszer. Egyébként ez az X-hullámsávban (8–12 GHz) működő típus kerül majd az új, Gerald R. Ford-osztályú nukleáris meghajtású repülőgép-hordozókra is. Igaz, hogy ott emellett rendelkezésre áll még egy AN/SPY–4, nagy hatótávolságú felderítő radarrendszer is, amelyet viszont költséghatékonysági okokból a Zumwalt-osztály esetében „ki kellett spórolni”. Így aztán, szoftveres módosítások révén, az AN/SPY–3 látja majd el egyaránt a felderítő, a célkövető és a tűzvezető funkciókat is.
A tengeralattjárók ellen az AN/SQS–60 közepes és AN/SQS–61 nagy frekvenciájú aktív szonárrendszer, illetve az AN/SQR–20 vontatott, többfeladatú, aktív/passzív szonár vethető be. A hajó egyik alapvető feladata a tengeralattjárók elleni harc, s a szonárokkal felderített célok ellen RUM–139B rakéta-póthajtású torpedórendszert alkalmazhat. Az Mk. 57-es merőlegesen beépített fegyvermodulok celláiból indítható rakéta elején egy Mark 46-os könnyű, önirányító torpedó kapott helyet. Szintén bevethetők lesznek a tengeralattjárók ellen a hajó SH–60F vagy modernebb MH–60R Seahawk helikopterei. Emellett üzemelhetnek a tat repülőfedélzetéről az MQ–8 Fire Scout, távolról irányítható forgószárnyasok is.
A már említett Mk. 57-es modulokba összesen nyolcvan rakéta vagy rakéta-póthajtású torpedó helyezhető el. A légi célok ellen a RIM–66M Block IIIB és a RIM–162 ESSM légvédelmi rakéták indíthatók. A szárazföldi célokat pedig az RGM–109E Block IV Tomahawk cirkálórakétákkal támadhatja meg, mintegy 1700 kilométeres távolságból. Ez a rakétatípus lesz a hajók elleni harc fő fegyverzete. Az ehhez szükséges továbbfejlesztések már zajlanak, de a tesztek lezárulta után várhatóan már 2021-től hadrendbe állhatnak az ellenséges hajók elleni, nagy hatótávolságú cirkálórakéták is.
Kisebb problémák
A Zumwalt-osztály azonban nem csupán külalakja és ára (3,5–4,4 milliárd dollár hajónként) miatt talált magának ellenfeleket a flottában és Washingtonban is. Mint minden, a korát megelőző, új csúcstechnológiákat felvonultató bonyolult fegyverrendszer, a DDG–1000 ugyancsak számos problémával küzdött és küzd ma is. Az első nyilvános kritikák a hajó külalakját, kialakítását érték. A speciális, valóban különleges hajótest és felépítmény egyes szakértők korai véleménye szerint viharos tengeren akár a hajó felborulását is okozhatják. A kétségeket azonban részint a negyedakkorára kicsinyített, mérethelyes SEA JET kísérleti hajóval végzett mérések, másrészt az első egység, azaz a USS ZUMWALT tengeri tesztelési sorozatai (amelyek során a haditengerészet előírásainak megfelelően viharos időben is vizsgálták a romboló mozgását és viselkedését) eloszlatták.
Az új meghajtó rendszer szintúgy nem bizonyult problémamentesnek. Kevesebb, mint egy hónappal a 2016. októberi hadrendbe állítása előtt, a még Norfolkban kikötött hajón vízszivárgást észleltek az egyik hajócsavart meghajtó elektromotor-kisegítő olajkenő rendszerében. A tengervíz betörése igen komoly probléma, ugyanakkor a hajó többféleképen konfigurálható meghajtása miatt ez mégsem jelentette a romboló teljes mozgásképtelenségét. Ezt a hibát akkor ki is javították, ám november 21-én az Amerikai Egyesült Államok keleti partjáról, Maine-ből a Panama-csatornán keresztül San Diegóba tartó romboló kénytelen volt megállni, majd pedig vontatást kérni. A hivatalos információk szerint kisebb vízszivárgást észleltek az elektromotorokat a hajócsavarokkal összekötő tengelynél, emiatt a hajó elveszítette a teljes meghajtását és a csatorna egyik dokkja falának súrlódott. A hajótestben a kis sebesség miatt nem esett komoly kár. A romboló viszont nem folytathatta útját, és a Balboa városa melletti Vasco Núñez de Balboa haditengerészeti támaszpontra vontatták javításra.
A DDG–1000-es rombolók korábban tervbe vett gyártásmennyisége azonban mégsem a műszaki hibák, hanem sokkal inkább a Kongresszus miatt csappant a töredékére. Az eredeti beszerzési terv még 32 hajóegység hadrendbe állításáról szólt, de ez fokozatosan – előbb 24, majd 7, s végül 3 rombolóra – csökkent. Így aztán a jelenlegi kilátások szerint csupán a már hadrendbe állt USS ZUMWALT, a már tesztelés alatt álló USS MICHAEL MONSOOR és a 2015 áprilisa óta épített USS LYNDON B. JOHNSON alkotják majd az amerikai haditengerészet, és egyben a világ legmodernebb rombolóflottáját.
A tesztek során fontos szerep jutott a negyedakkora, mérethelyes SEA JET elektromos meghajtású kísérleti hajónak.