A légvédelmi rakéták hatékonyságáról „A háború fegyverei: Az öt leghalálosabb légvédelmi rakéta” (Weapons of War: The Five Deadliest Air Defense Missiles) címmel a „The National Interest” internetes portál egy érdekes cikket közölt, amelynek mindenképpen helye van az ezred honlapján is (szerk.: MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred).

A cikk szakmaisága sokak szerint megkérdőjelezhető, mivel a lista elkészítése során a szerző nem a különböző rendszerek technikai paraméteri összehasonlítására, vagy a modern technológia alkalmazása mértékének megállapítására törekedett, mindazonáltal tény, hogyha egy rövid időre is, de a figyelem központjába helyezte a légvédelmi rakétarendszereket és üde színt hozott a légvédelmi értekezések világába.

Külön érdekességet jelent számunkra, hogy az öt „leghalálosabbnak” ítélt eszközből hármat Magyarországon is testközelből ismerhetünk – ismerhettünk. A cikk fordítása az alábbiakban olvasható.

„A légtér védelme és a földi telepítésű rakéták repülőgépek ellen történő alkalmazása viszonylag új keletű jelenségnek számít. Elsőként Németország kísérletezett a technikával a II. Világháború idején, majd a háborút követően a nagyhatalmak versenyt futva igyekeztek kifejleszteni saját eszközeiket. Az első igazolt légvédelmi rakétával történő lelövésre 1959-ig kellett várni.

A felszíni telepítésű légvédelmi rakétarendszerek (SAM – Surface to Air Missile) méretei és alkalmazásuk sajátosságai olyan különleges hordozó eszközöket igényeltek és igényelnek, amelyeket csak a konvencionális hadseregek képesek biztosítani, ezért alkalmazásuk leginkább a hagyományos háborúk során volt megfigyelhető. Ennek köszönhetően a légvédelmi rakéták alkalmazása nem volt igazán gyakori, kivételt az arab-izraeli háborúk és Vietnam jelentettek, illetve azok a konfliktusok, ahol hagyományos haderők álltak egymással szemben.

A hordozható, vállról indítható légvédelmi rakétarendszerek (MANPADS – Man-Portable Air Defence System) megjelenése és azok képessége az alacsonyan repülő légi célok megsemmisítésére kiterjesztette a “felhasználók” körét a gerillákra, terroristákra és további nem „katonai szervezetekre”.

Katonai és polgári repülőgépek is célpontjai voltak ezeknek a mobil, könnyen elrejthető rakétáknak, háborúban és békeidőben egyaránt. Ahogy Szíria és Líbia elveszítette rakéta készletei fölött az ellenőrzést, a hordozható légvédelmi rendszerek elterjedése egyre inkább aggasztó problémává válik.

A légvédelmi rakéták veszélyessége két módszerrel mérhető: a megsemmisített repülő eszközök számával, illetve a becsült hatékonysággal. A cikk kedvéért mi most mindkettőt figyelembe vesszük.

Az elektronika fejlődésének köszönhetően a légvédelmi rakéták hatékonysága és a különböző repülő eszközök eljárásaival szembeni védettsége folyamatosan növekszik, tehát egyszerű lenne összeállítani a listát a legújabb, azaz (elméletileg) a legjobb rendszerekkel. Ebben az esetben azonban figyelmen kívül hagynánk néhány olyan rakétát, ami a múltban igazán hatékonynak bizonyult.

A lista első tagja nem tartozik a legmodernebb rakéták közé, de a leghosszabb szolgálati időt élte meg. Az 1953-ban tervezett SZ–75 „Dvina” légvédelmi rakétarendszert több mint ötven éven át tartották hadrendben a világ számos országában.
A fixen telepíthető SA–2, amelyet eredetileg a gyors, nagy magasságban repülő amerikai bombázók elleni harcra terveztek, a szovjet légvédelmi erők legjelentősebb fegyvere volt. A rendszer főbb elemei a hosszú, kétfokozatú, radarvezérelt rakéta, a P–12 felderítő lokátor (NATO kódneve: „Spoon Rest”) és az RSN–75 (NATO KÓDNEVE: „Fan Song”) rávezető berendezés voltak. 1959-ben „Desna” kódnévvel hadrendbe állt a rendszer mobil változata, majd 1961-ben megjelent az SZ–75M „Volhov”. A Volhov képes volt a légi célok megsemmisítésére 7 és 43 kilométer távolság közötti tartományban, akár 30 kilométeres magasságig.

A szovjet exportnak köszönhetően az SA–2 a szocializmus első vonalában szolgált Kubától Mongóliáig. Kivette részét a Hatnapos háborúból, a vietnami háborúból, a jóm kippúri háborúból, az irak-iráni háborúból, az 1991-es Öböl-háborúból, a jugoszláv polgárháborúból és az abháziai harcokból. Az SA–2-nek tulajdonítható az első légvédelmi rakétával elért célmegsemmisítés: 1959-ben egy tajvani RB–57D felderítő repülőgépet lőttek le vele Kína fölött. A CIA pilóta Francis Gary Powers U–2 típusú kémrepülőjét hármas SA–2 rakéta sorozattal semmisítették meg az oroszországi Szverdlovszk fölött 1960-ban.

Az amerikai pilóták által „repülő telefonpózna” névvel illetett SA–2 az észak-vietnámi közepes és nagy magasságú légvédelmi rendszer gerincét alkotta. Az észak-vietnámi jelentések 5800 (!) SA–2 rakétaindításról számolnak be, amivel 205 amerikai repülőeszközt semmisítettek meg. 1965-ben átlagosan tizenöt SA–2 indításra jutott egy találat, majd 1972-re – az amerikai harceljárások, az elektronikai harc és az önvédelmi rendszerek fejlődésének köszönhetően – ez az arány ötven az egyre romlott.

Élettartam növelő modernizációknak köszönhetően az SA–2 továbbra is húsz ország haderejében áll szolgálatban. Az abháziai harcok során 1993-ban lelőtt orosz SU–27 Flankert tartják a rendszer utolsó sikeres alkalmazásának. Fél évszázadon keresztül mutatott kiváló hatékonysága azonban a modern harcmezőn már nem jelent kihívást.

Az SA–7 Grail a légvédelmi rakéták AK–47-e: olcsó, könnyű és könnyen kerül rossz kezekbe. A szovjet hordozható légvédelmi rakéták első generációjába tartozó SA–7 egy nagyjából tíz kilogrammos rakéta egy indító csőben, amelynek méretei hasonlóak egy feltekert mozi poszterhez. Az SA–7 maximális sebessége hangsebesség feletti (2000 Km/h), hatótávolsága pedig 4500 méter.

A NATO alacsonyan repülő légi támadó eszközei elleni védelmet szolgálta. Bőségesen ellátták vele a szovjet harci alakulatokat: SA–7 tűzcsoport oltalmazta a gépesített (páncélos), légi mozgékony, tengerészgyalogos és műszaki századokat. Egy szovjet zászlóalj fölött átrepülő NATO gépet legalább három SA–7 vett volna célba.

Ez a fajta „telítés” azért volt szükséges, mert az SA–7, mint első generációs hordozható légvédelmi rendszer, viszonylag kezdetlegesnek számított. Az 1969 és 1970 között zajló „Felőrlő háború” során az egyiptomi csapatok 99 indítással 36 célt semmisítettek meg, melyek egyike valószínűleg az izraeli A–4 Skyhawk elleni első sikeres rakétaindítás volt. A rakéta kisméretű harci részének köszönhetően a legtöbb találatot kapott gép csak megsérült és nem semmisült meg. A pilótafelkészítés és a repülőgépek átalakítása következtében az 1973-as jóm kippúri háború idejére a rendszer hatékonysága drámaian lecsökkent.

Az SA–7 legnagyobb hátránya – a többi első generációs hordozható légvédelmi rakétához hasonlóan – az infravörös (hő követő) rávezetési módszerben rejlett, ami a légi cél legerősebb hő kibocsátásának irányába kormányozta a rakétát. A rendszer a harctevékenységi körzetet elhagyó – a harcfeladatukat már végrehajtott –, távolodó repülőgépek hajtóművének hátulról érzékelhető hőjét fogta be. Az 1980-as években a szovjet erők ellen harcoló afgán mudzsahed csoportok nem kedvelték az eszközt, mondván az hajlamosabb befogni a nap sugárzását, mint a repülők és helikopterek hő kibocsátását.

A hagyományos haderőkön felül az SA–7 komplexumot világszerte használták/használják különböző lázadó és terrorista csoportok Szíriától Észak-Írországig és Spanyolországig. Jelentések szerint szíriai lázadó csoportok a hivatalos haderőtől zsákmányolt SA–7 típusú fegyverekkel rendelkeznek, és legalább egyet indítottak is egy izraeli helikopter ellen a Gázai övezetben 2012-ben. A rodéziai bozótháború során a rodéziai légitársaság két járatát lőtték le a lázadók ilyen rakétával.”

Forrás: raketaezred.hu