A FIA-ra készülvén, az utazás szervezése-tervezése mellett, napi szinten figyeltük a statikus és a dinamikus programot egyaránt. Az európai repülőnapok szokásos résztvevői, érthető okokból, annyira nem csigázták fel a fantáziánkat – annál inkább azok a típusok, melyek nekünk (vagy nem csak nekünk) egzotikusnak, különlegesnek, újnak számítanak.

Mivel a Boeing sem a B787-et, sem a B747-8-ast nem állította ki azokban az időpontokban, amikor mi megnézhettük volna, a „nagyvasak” közül egyértelműen az A380 és az A400M maradt a listán. Az Airbus két gigásza közül előbbivel Phoenix kolléga foglakozik a Radarfigyelőn, így mi most nyugodtan koncentrálhatunk az Atlas-ra.

Nem, nem Grizzlyre – a gyártó nemrég megváltoztatta a teherszállító nevét, mely Atlasz óriásra, egy görög mitológiai szereplőre utal, aki büntetésként az égboltot cipeli a vállán. Az A400M erre ugyan nem képes, de arról mi is meggyőződhettünk, hogy méretes gyomrába elég sok minden belefér.

A FIA-n az MSN 006-os nullszériagépet állította ki az Airbus, sajnos elég szerencsétlenül. Az A380-al egyetemben jókora területet foglaltak el, mivel egymás mellé „pakolták” őket. Ez rányomta a bélyegét a fotózási lehetőségekre, méretüknél fogva ugyanis egyenként is nehéz olyan fényképet készíteni róluk, hogy abba ne lógjon bele egy kordon, egy másik repülőgép, vagy egy japán fotós objektíve. Ez persze nem törte le a kedvünket, hiszen mindkét típussal ez volt az első találkozásunk, így maximális lelkesedéssel fogtunk hozzá minden porcikájuk dokumentálásába. Miután kimerítettük a minden látogató számára meglévő lehetőségeket, továbbiak után néztünk. Megfigyeltük, hogy a két repülőgéphez elkordonozott út vezet, mely egy kisebb, az Airbus logójával díszített pavilonból ered. A nyakunkban himbálódzó, „Media” feliratú kártya birtoklásának tudatában, nagy lendülettel meg is indultunk felé, azzal a címszóval, hogy akkor mi most nagyon megnézzük belülről mindkettőt.

Természetesen ez nem ment olyan könnyen, mint vártuk. Elsőként a pavilon ajtaján díszelgő „Invitation only” bizonytalanított el egy csöppet, ezen azonban hamar túltettük magunkat, és benyitottunk. Rövid, nagyjából egy perces sorban állás után már röppent is felénk egy nagyon segítőkész kommunikáció asszisztens hölgyemény, akinek egyből feltettük a kérdést: ugyan mikor tudnánk bekukkantani, mondjuk az A400M-be? Nos, meglepődött csöppet sem volt, azonban sajnálattal közölte, hogy erre csak nagyon keveseknek van lehetőségük – főleg légitársaságok üzletkötőinek, légierők felső vezetőinek, illetve Airbus munkatársaknak – , és nekik is előre be kell jelentkezniük. Azért persze nem hagytuk ennyiben a dolgot, időpontot kértünk. A reakció erős szemöldök-ráncolás és töprengés volt, de végül azt a választ kaptuk, hogy délután háromra jöjjünk vissza, akkor lesz „valami”.

Nyilvánvaló módon vissza is mentünk, és – ezúttal már egy másik hölgynél – megérdeklődtük, hogy áll-e még az ajánlat. Néhány telefonnal és még pár beszélgetéssel később sikerült megbeszélnünk azt, hogy 15:50-re legyünk itt, és akkor egy vezetővel – Ambra Canale-val, az Airbus egyik vezető kommunikációs menedzserével – együtt megtekinthetjük az A400M-et – ekkor ugyanis még csak erről volt szó. Így hát kiálltunk a pavilon elé, és a fennmaradó időben a dinamikus programot figyeltük. Ötven perccel később azonban, mikor a megbeszéltek szerint betoppantunk – immáron aznap harmadszor – az Airbus-pavilonba, a vezetőnk nem volt ott. Ezt jeleztük is a többi kommunikációs asszisztensnek, akik először tanácstalanok voltak, de végül kitalálták, hogy egyikőjük elkísér a két „nagyvas” mellett álló C-295 MPA-hoz, ahol a mi vezetőnk éppen két másik úrembert kalauzolt. Tehát végre bejutottunk!

Innentől pedig mintha a sors megkönyörült volna rajtunk, úgy zúdultak nyakunkba a jobbnál-jobb lehetőségek. Először is, mintegy kiengesztelésként az addigi kellemetlenségekért, kísérőnk megengedte, hogy megnézzük belülről a C-295 MPA-t is. Ennek részleteiről majd később, a részletes FIA-beszámolóban írunk.

Utunk innen egyenesen a hőn áhított géphez, a nyitott rámpaajtóval álló A400M-hez vezetett. Itt szabad kezet kaptunk, felmerülő kérdéseinkre pedig azonnal és részletesen válaszoltak.

Összehasonlítva a C-17-essel, az Atlas teherterében nem szerteágazó vezeték- és csőrendszerek fogadtak bennünket, ezeket mindenhol esztétikus burkolattal fedték le. Ez nyilván szebb, mint a Globemaster III esetében, azonban kérdés, hogy mennyivel növeli a gép össztömegét, illetve csökkenti a hasznos terhelést. A rakodórendszer hasonló kialakítású, mint az amerikai teherszállítónál: a raklapokra rögzített terheket görgők segítségével mozgathatja a rakodószemélyzet. Oldalt lehajtható ülések találhatók, amik roppant kényelmesek. Kérdésünkre, miszerint egy felfegyverzett ejtőernyős katona is ugyanilyen jól érezné-e magát itt, a válasz igen volt, ezt kísérőnk részben demonstrálta is: megmutatta, hogy az „alap” konfiguráción túl az ülések háttámlája cipzárral széthúzható, ezáltal az ejtőernyőnek több hely jut, és biztosítottá válik a viszonylag kényelmes utazás.

Ezután következett a „túra” legérdekesebb pontja, a pilótafülke megtekintése. Mint ismeretes, az A400M cockpit-ja jelentős részben az A380-asén alapul, amit néhány, a katonai alkalmazás miatt szükséges rendszerrel egészítettek ki. Ilyen például a HUD, amire kivetíthető az infravörös érzékelők által generált kép – ezt az egyik pilóta, a többi fontosabb rendszerrel együtt, működés közben is bemutatta csapatunknak. Az egész fülke egyébként le sem tagadhatná, hogy egy polgári utasszállítótól származik, számtalan olyan dologgal találkoztunk, ami mondjuk egy A320-asból ismerős volt. A nagyméretű színes kijelzők kezelése egy görgős egérrel történik, a kurzort némi gyakorlás után mi is gyorsan tudtuk irányítani.

Negatívumként talán annyit említenénk meg, hogy az egész némileg szűkre sikerült, így felhívnánk az Olvasók figyelmét, hogy ha A400M pilótafülkébe tévednek, a fejüket húzzák le!

Reméljük, legközelebbi „találkozásunkkor” már repülni is látjuk az Atlas-t, idén ugyanis – a hajtómű problémái miatt a FIA-n nem emelkedett a levegőbe a dinamikus programban.

Miután elhagytuk az A400M-et, visszatértünk a pavilonba. Itt elbúcsúztunk addigi kísérőnktől, – akinek itt is nagyon köszönjük a segítséget (Thank you, Ambra!) – aki végszóként megkérdezte, hogy érdekel-e minket esetleg az A380 is. Nem nehéz kitalálni, hogy érdekelt. De ez már egy másik történet, ami a Radarfigyelőn olvasható, a leggyorsabban IDE kattintva.