Amerikai repülőgép-hordozó hadgyakorlat közepette – magyar szemmel

Szuperhordozók – olvasóink minden bizonnyal egyetértenek abban, hogy cseppet sincs irigylésre méltó helyzetben az a haderő, aki ellen akár csak egy is felvonul. A Nimitz-osztályú, nukleáris meghajtású repülőgép-hordozókra az úgymond földi halandóknak nem igen van lehetősége feljutni – és ez így van jól. (Most tekintsünk el a speciális esetet jelentő Tiger Cruise és Family Day Cruisel lehetőségektől.) Ugyanakkor ha a U.S. Navy érdekében áll, akkor van lehetőség a nyílt vízen tartózkodó hordozókra feljutni – ez természetesen zömmel PR vonatkozást jelent. (Gondoljunk például a PBS által készített „Carrier” nevezetű 10 részes, magyarul is adott dokumentumfilmre. – Megtekinthető a PBS YouTube csatornáján, erre tessék.)

Egyik olvasónknak a carrierbuilders.net oldalt üzemeltető Pócza “neu” Zoltánnak 4-5 évnyi célirányos, puhatolózás után abban a szerencsében volt része, hogy a COMPTUEX ’09 hadgyakorlat ideje alatt a USS Dwight D. Eisenhower (CVN-69) fedélzetén fotósként tehetett látogatást.

Zoltánnal a spottr.hu fotós magazin számára Polczer Roland készített interjút – a 2010 januárjában publikált anyagot a téma iránt komolyabban érdeklődő olvasóink lehet már olvasták, azonban úgy véljük olvasóink között minden bizonnyal akadnak szép számban olyanok, aki még nem futottak össze ezen, kulisszatitkokat is felvonultató interjúval. Amit Zoltán közelmúltbeli felajánlásának és a spottr.hu magazin jóváhagyásának köszönhetően nálunk is olvasható. Köszönjük nekik!

Nos de ennyi bevezető után következzék az interjú és az abban mellékelt fotók!

—–

– Hogy kerültél az USS Dwight D Eisenhower repülőgép hordozóra?

Ez egy elég hosszú történet. 1978-ban forgattak egy filmet Végső Visszaszámlálás címmel. Ez az akkor még vadonatújnak számító Nimitz repülőgép hordozóról szól, amely időviharba keveredik és visszautazik 1941 december elejére. Éppen pár nappal azelőttre érkezik, mielőtt a Japán haditengerészet megtámadta Pearl Harbort. Az egész film arra épül, hogy egy ekkora tűzerővel rendelkező fegyver-rendszer mit tudott volna tenni azért, hogy megakadályozza a támadást. Persze a támadás előtt megint jön az idővihar és visszajönnek a jelenbe. Nem egy kiemelkedő filmtörténeti alkotás, bár nem is ez volt a célja, hanem a hidegháborús propaganda.

Ezt azzal próbálták elérni, hogy nagyon alaposan megmutogatják az életet és a technikát a hordozón, ami majd minden bizonnyal megrettenti a Szovjetuniót, mely ekkor még nem rendelkezett semmilyen hasonló rendszerrel. A propaganda annyira jól sikerült egyébként, hogy a filmet nem is vetítették Kelet-Európában nagyjából a Szovjetunió széteséséig. Amiért mégis megemlítem most az az, hogy ez az a film, ami a legtöbb hozzám hasonló őrültet elindította az ámokfutás útján a mai napig egyedülállóan jó légi felvételeivel. Ekkor én ugyan kb. 15 éves voltam egy Varsói Szerződéses országban, de úgy döntöttem – nagy naivan – hogy én bizony ezt élőben is szeretném látni. Ennek immáron 17 éve, de ez a gondolat mindvégig ott pattogott a fejemben. Aztán jónéhány évvel ezelőtt elkezdtem ismeretségekre szert tenni és elkezdtem kiépíteni az ehhez szükséges kapcsolati rendszert. Ebben sokat segített, hogy üzemeltetek egy repülőgép hordozókkal és haditengerészeti repüléssel kapcsolatos weboldalt, a carrierbuilders.net-et, és hogy alapítója vagyok egy olyan kis csapatnak, akik egyedi grafikákat készítenek főként aktív haditengerészeti századoknak. Ekkor kezdett el a naiv cél egy reális céllá válni, bár még hosszú volt az út.

– Mennyi szervezés áll a látogatás mögött?

Kb. 4-5 év telt el azzal, hogy célirányosan kerestem erre a kapcsolatokat. Az ember azt gondolná, hogy ha megvannak a jó haditengerészeti kapcsolatok azokhoz a századokhoz, akik egy hordozón szolgálnak akkor onnan sima ügy. Azt is gondoltam, hogy azok a kapcsolatok, akiknek ez már sikerült meg tudják és hajlandóak is megmutatni az ajtókat, amiket ki kell nyitni ehhez, de tévedtem. Nekem kellett megtalálnom az utat, teljesen egyedül, ami nem igazán hatékony, de hát ez van. Aztán tavaly, körülbelül július magasságában sikerült először közel kerülni a tűzhöz és – egy kis hátszéllel és néhány ajánlással – kapcsolatba lépni az Atlanti Flotta Parancsnokságával. Ez volt az első olyan pont, ahol döntéshozóval tudtam beszélni, ráadásul egy olyannal, akivel van egy közös barátunk, egy jónevű amerikai repülős író és fotós személyében. Nem mellesleg a képek az ő egyik készülő könyvéhez készültek. Innentől elkezdtek pörögni az események, bár azt nem mondanám, hogy simán ment. Először úgy nézett ki, hogy két lehetőség közül is tudok majd választani, de miközben közel két hónapig semmit nem hallottam felőlük, ez a szám egyre csökkent. Végül is az egy sem rossz, de halványulni látszottak az esélyek miután megint megszűnt a kommunikáció kb. 40 email váltás után. Már kezdtem megijedni, hogy talán túl messzire mentem azzal, hogy szerettem volna, ha a teljes légi ezred a hajón lenne, és mindezt természetesen nem a kikötőben, hanem a repülőgép-hordozók természetes élőhelyén, az óceánon szeretném abszolválni…most így utólag ez tényleg lehet, hogy meredek volt, de végül is megkaptam, amit akartam. Aztán novemberben 5-én éjjel beesett egy email, hogy pakoljak, mert 9-én a Jacksonville-i Haditengerészeti légitámaszponton kell jelentkeznem, és másnap reggel berepülünk az Eisenhowerre, ami ekkor kb. 70 tengeri mérföldre szelte a hullámokat az Atlanti-óceánon.

Egyrészről nagyon örültem neki, másrészről aggódtam, hogy vajon le tudom-e szervezni az utat ilyen rövid idő alatt, meg tudom-e oldani a szabadságot és a helyettesítést a munkában és, hogy találok-e megfizethető áron repülőjegyet a floridai Jacksonville-be ilyen közeli indulási dátummal és két átszállással. Hatalmas szerencsém volt, hogy találtam…

– Hogy tudtad elérni, hogy nem csak mint látogató, hanem mint fotós működhess a fedélzeten?

Hát, ez nem egyszerű…Legfőképpen azért, mert egy aktív hordozó veszélyes ipari és katonai területnek számít, ami nagyon bekorlátozza a lehetőségeket. Hiába tervezel előre, hiába tudod, hogy mit, mikor és honnan szeretnél fotózni, itt semmi sem úgy történik, ahogyan te szeretnéd. Az elmélet elég hamar elvérzik abban a pillanatban, amikor kinyílik a rámpa és kilépsz a gépből. Szigorú szabályok vannak, amiket praktikus betartani, mert a figyelmetlenség könnyen az életedbe kerülhet – amiért ugyan írásban előre vállalnod is kell a felelősséget – de azért jobb az ilyesmit elkerülni. Ennek köszönhetően vannak fix helyek és idő keretek, amikor fotózni lehet. Van egy úgynevezett DV Tour (Distinguished Visitor – Megkülönböztetett Látogató) ami egy tervezett program adott állomásokkal, ahol mindenki a tervek szerint csinál valamit, és elmondja a dobozolt válaszokat, amiket már nagyon sokszor elmondott. Ezeken a túrákon is lehetőség van fotózni, de ezek azok a fotók, amikből ezrével találhatunk szinte tökéletesen egyformákat.

Természetesen földi halandónak ez is egy csodálatos, ritka élmény, de ha valami mást szeretnél, valamit, amiből nincs sok, vagy amit más még nem mutatott meg, akkor ezeken a kereteken túl kell lépni. És innen kezd el érdekes lenni a dolog, mivel VIP ide vagy oda, egy 4 milliárd dollárt érő, két atomreaktorral ellátott hadihajón, amin egy akkora repülő ezred működik mint a teljes Magyar Légierő ötszöröse nincsen szabad mászkálás. Különösen nem egy olyan összetett hadgyakorlaton, mint a Comptuex, amiben az egész csapásmérő kötelék részt vesz, és akár a szabotázst is szimulálhatják – ergo potenciális veszélyforrás vagy a személyzetnek. Általában egy DV Tour nem egész két napig tart – hadműveletektől függően – ezalatt kell megvalósítani mindent, ezalatt van lehetőséged a megfelelő tisztekkel úgy összebarátkozni, a bizalmukba férkőzni, hogy megteremtsd magadnak a lehetőségeket azoknak a képeknek az elkészítésére, amiket elterveztél. Természetesen ehhez nem baj, ha ismered a témát, a hajót, a műveleti sorrendeket, mert ezt nincs időd és lehetőséged két nap alatt megtanulni, majd használni. Szerencsére mindenki nagyon segítőkész, és annak ellenére, hogy nagyon sok dolguk van egy ilyen hadgyakorlat során, a lehetőségeikhez mérten mindig megpróbálják teljesíteni a kéréseidet. Az én tapasztalatom az, hogy kérni kell, bátran, mindent, ami eszedbe jut és nem szégyenlősködni. Az Amerikai Haditengerészetnek nagyon fontos a publicitás, és – ellentétben az itthoni gyakorlattal – szeretnék megmutatni, hogy mire megy az adófizetők pénze. Szeretnék megmutatni, hogy hogyan élnek, hogyan dolgoznak, hogyan szolgálják a hazájukat függetlenül attól, hogy az éppen aktuális kormánnyal és az Egyesült Államok külpolitikájával egyetértenek-e vagy sem. Ebből kifolyólag mindent megtesznek azért, hogy minél jobb képet fessél róluk otthon – vagy, hogy minél jobb fotókat készíthess.

Mivel jómagam elég alaposan ismerem a témát, könnyen tudtam a hajón kapcsolatot teremteni, ezért több olyan képet is sikerült elkészítenem, amit nagyon kevés embernek sikerül még akkor is, ha egyébként feljutott a hajóra. Ehhez persze szükséges a Te rugalmasságod is…éjjel például riadó készültség volt, és megindultak az éjszakai hadműveletek. Ilyenkor az egész hajót hermetikusan lezárják, hogy egy esetleges találat esetén ne árassza el a belső részeket a víz és a füst. Ez azt jelenti, hogy a DV-knek bent kell maradniuk a szobájukban – mar csak azért is, mert ilyenkor a teljes személyzetnek el kell foglalnia a kijelölt harcálláspontját és nincs aki kísérgessen. Aludni nem tudsz az teljesen biztos, mert 3 méterrel a szobád felett utánégetővel indulnak a gépek és szállnak le kb. 30 másodpercenként. Én inkább azt választottam, hogy felmegyek az úgynevezett keselyű lesre (Vultures Row) meg a riadó előtt, és végignézem az éjszakai hadműveleteket onnan. A keselyű les a sziget (torony) oldalán lévő nyílt terasz, ahonnan nagyjából a teljes repülőfedélzetet be lehet látni. Éjszakai riadó készültség alatt a hajó el van sötétítve, es csak nagyon minimális fény van, ráadásul meglehetősen nagy a szél is odafent, ezért a fotózás ilyenkor nem igazán leányálom. Állványt nem vittem magammal az útra, mert egy hordozó nem az a hely ahol van helyed és időd szerelgetni, állványt állítani, úgyhogy az éjszakai képek közül nagyon kevés lett értékelhető minőségű. Próbálkoztam a Canon EF 50mm f/1.8-as obival, hátha annak jobban elég a fény, de igazából ott, akkor, meg ezzel sem nagyon tudtam 0.5sec alá menni ISO 3200-on. Kézből ez pedig így elég reménytelen. Utána visszaraktam a Canon EF 24-105mm f/4L IS-t amit meg lent beletuszkoltam a zsebembe. Ezzel a képstabi miatt a korlátnak támasztva tudtam egy-két használható képet készíteni, de a kompozíciót általában erősen befolyásolta maga a korlát, a szűk mozgásterem, az antennák és az erős szél.

Volt néhány kép, amit úgy készítettem, hogy előre elterveztem, tudtam, hogy mikor lesz rá valószínűleg lehetőségem. De volt olyan is, amire csak ott kaptam ihletet, ott láttam meg valamit, ami megfogott. A legkülönlegesebb képeket több fotóból állítottam össze. Ezek egy része hajnalban készült, ami megint csak nem része a DV Tour-nak. Nem igazan tudtam éjszaka aludni, ezért TV-t néztem. A hajónak van pár saját mozi csatornája ahol éjjel-nappal filmeket adnak, és lehet fogni néhány “szárazföldi” adót is, bar nem sokat. Miközben kapcsolgattam egyik csatornáról a másikra megtaláltam azt a csatornát, ami folyamatosan közvetíti a repülőfedélzetet. Ez éjjel infrában ad, nappal pedig sima fekete-fehér. Olyan hajnali 5 óra lehetett, amikor elkezdtem nézni, és láttam, hogy a horizont elkezd világosodni a hajó tatja felől és, hogy senki nincs a fedélzeten! Ha tehettem volna, azonnal felmentem volna, de ez természetesen nem volt lehetséges akkor. Szerencsére 6-kor ébresztő volt, és vittek is volna reggelizni, de én inkább kértem magam mellé valakit, akivel felmehetek a fedélzetre mielőtt teljesen kivilágosodik és elkezdődik az őrület. Elvégre enni tudok még néhányszor az életem hátralévő részében…Mivel szinte meg mindenki reggelizett, így a repülőfedélzet még szürreálisan békés és csendes volt, csak itt-ott lézengett a személyzet néhány tagja. Egy Nimitz osztályú hordozón, mint amilyen az Eisenhower is, kb. 5000 ember dolgozik és él, ezért ezek olyan értékes pillanatok, amiket kár elvesztegetni holmi reggelizésre.

– Hány napot töltöttél a hordozón? Mik voltak a legnagyobb élményeid?

Nem egész két napot töltöttem a hajón. A tervekkel ellentétben majdnem 11 óra volt mire a szárazföldi támaszponton beszálltunk a COD-ba, amivel utána egy kb. 35-40 perces repülés után szálltunk le az Eisenhower-en. Másnap szerencsére késett a második COD ciklus, ezért majdnem délután 1:30-ig a hajón voltam. Ez a rövid idő igazából arra elég, hogy tapasztalatot szerezz, tanulj, hogy legközelebb már hatékonyabban tudj dolgozni. Egy ilyen látogatás nagyon intenzív és próbára teszi a figyelmedet, a fegyelmedet és a testedet is. Nehéz meghatározni, hogy mik a legnagyobb élményeim, mert az egész egy nagy kaland az elejétől a végéig, amit még most is átélek, amikor dolgozok a képekkel. Ha mégis mondanom kellene valamit, azt mondanám, hogy minden, ami nem volt része a szokásos – de ettől még lenyűgöző – DV Tour-nak az még nagyobb élmény volt. A második nap, amikor elkezdődött a repüzem, kaptam magam melle egy két méteres “Shooter-t” (egy tiszt, aki felelős a gépek indításáért) akit Bob Novotny-nak hívtak. Bob vált a legjobb cimborámmá, mert mint tiszt neki szinte mindenhová volt bejárása, ami engem érdekelt, és ami a legfontosabb, volt rádiója is, ezért tökéletesen tudtuk, hogy mikor, mi történik. Így lehetett az, hogy konkrétan a gőzkatapulton állva készítettem képeket az indulásra kész gépekről és hogy a katapultok között állva mindig tudtam, hogy melyikről mikor indítják a gépeket. Ezekre a területekre egyébként természetesen tilos a belépés ilyenkor, a TV-sek sem voltak velem, ez egy privát túra volt. Bob nagyon segítőkész volt, még meg is köszönte, hogy megmutattam neki, milyen jó munkája is van, mert ezt, ha nap mint nap csinálod, hamar megszokod. Cserébe néhány portrét és életképet kért a barátaival, amit szívest örömest teljesítettem. Azt hiszem, mint fotós talán ez volt a legjobb élmény a hajnali fotózás mellett.

– Fotós oldalról hogy készültél az útra? Milyen felszerelést vittél?

Mivel csak hobbiból fotózom, és azt sem olyan nagyon rég óta, nincsen olyan felszerelés a tarsolyomban, amivel általában egy ilyen “bevetésre” indulnak a profi fotósok. Ami van abból is csak egy részét terveztem, hogy elviszem, mert a fedélzeten nem tudsz több géppel és objektívekkel rohangálni – erre több fotós barátom is felhívta a figyelmemet, akik már jártak hordozón. Ha a hátamra vettem volna a felszerelésem, nem fértem volna el a folyosókon és a szűk lejárókon a hajón. Ezért válogattam, annak a tudatnak a terhe alatt, hogy tuti azt fogom itthon hagyni, ami a legjobban kellene. Egy Canon EOS-40D vázam van portré markolattal – ami a két akksi miatt nagyon jól tud jönni. Az objektívek közül a Canon EF 24-105 f/4L IS a 70-200 f/4L IS + 1.4x Extender és a kis 50mm f/1.8 kapott helyet a táskámban – eredetileg. A 70-200-at szinte alig használtam, mert “beesett” az ajtón egy EOS-1D Mark III és egy EF 300mm f/2.8L IS Bakos Gábor barátomtól, aki úgy gondolta, hogy ha már összehoztam az utat, akkor semmiképpen ne a felszerelésen múljon bármi is. Ezét a mai napig hálás vagyok neki.

A 40D-vel talán ha 100 képet készítettem összesen, a többihez mind az ő 1D-jét használtam. Ez különösen jól jött az indításoknál, és a leszállásoknál ahol a sorozatfelvétel sebességen és az átmeneti tár méretén elég sok múlik. Ezzel a géppel és obival viszont gondban voltam, mert önmagában kitöltötte a fotós táskámat. Végül is úgy sikerült megoldani, hogy egy sporttáskát átalakítottam erre a célra. Kibeleztem Gábor fotós táskáját és a sajátomat is, majd az így felszabadult, kipárnázott elválasztókkal szekcionáltam és kitömtem a sport táskát. Így sikerült összeállítani egy közel 14kg-os felszerelést, amit nem tudtam a hátamra venni. A reptéren furcsállták is, hogy miért a 2 kilós kis hátizsákot csekkelem be amiben a ruháim, és egyéb dolgaim voltak. Ezt a böszme táskát természetesen nem tudtam a hajón cincálni, ezért elég alaposan át kellett gondolni, hogy mit, mikor és honnan lesz lehetőségem fotózni – elméletileg. Természetesen – a tanácsok ellenére – azonnal kipróbáltam, hogy milyen két géppel felmenni a repülőfedélzetre, de a gyakorlat is azt bizonyította, hogy egy váz és egy obi az, amivel lehet itt rendesen dolgozni és mozogni. A védőkupakot pedig – bármennyire is nem szeretem – lent kell hagyni, mert veszélyes a fedélzeten. Ha leesik, vagy kiesik a zsebedből bekerülhet egy gép turbinájába, vagy egy hajtómű mögött akkora lendületet kaphat ami megölhet egy embert.

– Hány kép készült? Videót is forgattál?

Kb. 8-900 kép készült, ezek nagyrészt nem képviselnek különösebb művészi értéket, mert dokumentációs céllal és műszaki referenciának készültek, továbbá első szárnypróbálgatások ebben a meglehetősen dinamikusan változó környezetben.

De van az a néhány kép, amikben koncepció is volt, és amik azokban a “heuréka” pillanatokban készültek, amikor az elképzelések találkoztak a lehetőségekkel. A legtöbb ilyen kép több fotóból lett összerakva, egy kis HDR-rel megfűszerezve, ezért is különböznek az általános képektől, amik készülni szoktak az ilyen látogatások során. Az időjárás – eltekintve az első néhány órától, amikor szakadó esőben fotóztam – nagyon kegyes volt, gyönyörű felhők rajzolódtak ki az óceán felett szinte pontosan akkor, amikor a legjobban kellettek oda. Egy érdekes dolog, amit itthon vettem csak észre, és “műfaji” sajátosságnak tűnik, az a hajó imbolygása a háborgó tengeren. Az ember ösztönösen és észrevétlenül is kompenzál, de ez befolyásolja a fotót is. Nagyon sok fotó volt, ami olyan ferde lett, hogy akar 3-4 fokot is utána kellett nyúlni. Ha eldöntöd, hogy igazítasz, akkor el kell döntened, hogy mihez képest teszed ezt. A repülőfedélzethez, vagy a tengerhez? Ha a fedélzethez, akkor a tenger lesz ferde, és az emberek. Ha a tengerhez, akkor a tenger és az emberek jól fognak állni, de minden más dőlni fog…Van pár kép, ahol ez akkora dilemma, hogy a mai napig nem tudtam eldönteni mihez is igazítsak. Ilyesmivel meg nem találkoztam ezelőtt, úgyhogy ez egy érdekes kérdés…Szerencsére viszonylag békés volt a tenger az idő nagyobb részében. Videót nem forgattam, az egy gép egy obi módszer nem is tette volna lehetővé. Pontosabban van valamennyi, amit a kis kompakt, zsebrevágható Olympus-ommal készítettem, mert ez mindig nálam volt végveszély esetére. Szerencsére velem együtt érkezett egy Jacksonville-i híradós stáb is, akik a szokásos DV Tour-t csinálták és az ő anyaguk elérhető interneten. Ezt jó érzés bármikor visszanézni.

– Távozás előtt átnézték a memóriakártyád?

Nem, nem nézték át. Igazából nem is lenne értelme. Azért mehet fel média a hajóra, hogy megmutassa a világnak, hogy mi folyik ott. A hajó és a gépek az adófizetők pénzéből épültek, a személyzet és pilóták az adófizetők pénzéből vannak kiképezve, az üzemanyag is ebből van, és ezt szeretnek mindenki számára nyilvánvalóvá tenni. Mint említettem, a PR nagyon fontos a haditengerészetnek. Olyasmit nem tudsz fotózni úgysem, amit nem akarnak megmutatni. Egy ilyen hordozóról és a gépekről, fegyver rendszerekről a legtöbb információ, amit fotózással meg lehetne szerezni amúgy is nyilvánosan elérhető. Ami meg tényleg titkos, oda nem mehetsz be. Két ilyen hely volt a hajón. A harcvezetési központ a hajó szívében, a repülőfedélzet alatt és az atomreaktorok. Ez utóbbi annyira nem nyilvános, hogy volt olyan reaktormérnök a hajón, aki még nem járt a reaktoroknál, pedig azokkal dolgozik.

– Melyiket durvább élőben látni, ahogy kilövik a gépet vagy ahogy elkapják?

Látni mindkettőt elég impresszív, főleg ennyire közelről, de átélni a felszállás a legdurvább. A gőzkatapult 3 másodperc alatt gyorsítja a gépet 0-rol kb. 270km/h sebességre, ami nem igazán hasonlítható semmi máshoz. Én egy C-2 Greyhound-dal érkeztem, és ezzel is távoztam. Ezt a gépet COD-nak nevezik ami a “Carrier Onboard Delivery” rövidítése. Teher és személyszállításra használják, ilyenkor hármas ciklusokban, naponta kétszer. Az érdekessége az, hogy bent ülsz a csomagtérben, ahol nincs ablak és menetiránynak háttal vagy beszíjazva az ülésbe. Ebben a helyzetben kilövésnél a belső szerveid a hasfaladhoz tódulnak, és ha nem lenne rajtad a védőszemüveg, lehet, hogy kiesne a szemed is. Ezt megörökítettem a kis gépemmel videón is, általában ez szokott a baráti “vetítések” fénypontja lenni…

– További tervek a témában?

Szeretném megcsinálni ugyanezt, de harci géppel, továbbá a hajót magát is fotózni levegőből. Sajnos ez további nehézségekkel jár, mert ahhoz, hogy harci géppel repülhess különböző kvalifikációkat kell megcsinálni, többek között egy túlélési tréninget amikor azt szimulálják, hogy lezuhansz a tengerbe, ki kell jutnod a kabinból önerőből a víz alatt, teljes sötétségben, hullámzó tengerben, szakadó esőben. Ez négy évig érvényes, utána újra meg kell csinálni. Ez a tréning nyilván nem olcsó, ezért elég jó indok kell ahhoz, hogy miért tegyék ezt meg neked. Egyelőre, most így hirtelen nem tudok olyan okot találni, amiért a haditengerészetnek ez fontos lenne, de ahogy ezt az utat is megoldottam, előbb-utóbb majd megoldom azt is valahogy…

—–
Forrás: spottr.hu
Fotók: Pócza Zoltán