Nincs egyszerű helyzetben a U.S. Navy (sem), hiszen amellett, hogy a jelenleginél komolyabb szerepre pályázik, párhuzamosan a gazdasági helyzetből fakadó megszorításokkal is meg kell birkóznia. Ráadásul mindezt egy olyan időszakban, mikor lassan-lassan döntéseket kell hozni olyan nagy horderejű programokban, mint az SSBN és SSGN flotta utódlásának megindítása.

Az SSGN-é avanzsált 4 Ohio SSBN egyike, a USS Michigan (SSGN 727) 2011 júniusában | Fotó: Ed Early, U.S. Navy ,

A dolog érdekessége, hogy ez alapvetően egyetlen hajóosztály cseréjét jelenti, hiszen a 4 amerikai SSGN a 4 legöregebb Ohio SSBN-ből lett átépítve 2002-2008 között. Ez többek közt abból a szempontból említésre méltó, mert mind az SSBN, mind az SSGN flotta is nagyjából egy időben kezd majd kihullani az aktív állományból. SSBN vonalon a 20-as évek legvégén érkeznek az első utódok a tervek szerint. Hogy milyen formában, az mondjuk még erősen vita tárgyát képzi – pont a nyáron írtunk róla, hogy ismét összecsaptak a teljesen új, de legalábbis az Ohio-osztály alapján megtervezett SSBN pártolói és az anyagiak miatt a Virginia SSN-ek kis rakétahordozókká alakítása mellett kardoskodók. Illetve azok, akik csak átmeneti jelleggel javasolják a Virginia alapú „mini” SSBN-eket.

A Virginia-osztályból kiindulás úgy tűnik nagyon kapós lett, hiszen az SSGN utódlás kapcsán is előkerült a kérdés. Ami kézenfekvő persze, elismerjük. Persze nem akarják az Ohio-k eredeti 24 indítótubusából 22-be tömködött, összesen 154 Tomahawk hordozására alkalmassá tenni legújabb SSN-jeiket, de veszni sem akarják hagyják ezt a mennyiséget, lévén az Ohio SSGN-ek kiesésével a U.S. Navy tengeralattjárói által hordozott robotrepülőgép mennyiségnek cirka 2/3-a esne ki.

A USS Halibut (SSGN 587) a Regulus robotrepülőgép indítása közben. Az eredetileg diesel/elektromos meghajtásúnak szánt, ám végül nukleáris meghajtással elkészült Halibut volt az első hadrendbe álló, eleve robotrepülőgép indítására tervezett tengeralattjáró. Ezen szerepkörben 1960 – 1965 között ténykedett. Ezt követően átépítették SSN-é, és a U.S. Navy majd 40 évig nem mutatott érdeklődést az SSGN vonal iránt. | Fotó: U.S. Navy ,

Ehelyett az a felvetett elképzelés, hogy a 4 Ohio SSGN által hordozott összesen 616 (4 x 154) robotrepülőgép mennyiséget 20 Virginia SSN/SSGN-re osszák el. Mindezt hogyan? Nos, a Block III-as Virginiákkal debütáló Virginia Payload Tube (VPT) és majdan a Block V-ös változatokon esetleg megjelenő Virginia Payload Module (VPM) segítségével.

Mivel ha emlékezetem nem csal ezen megoldások egyike sem szerepelt még az oldalon, így itt a kiváló lehetőség ennek pótlására. Kezdjük talán a már gyártásban lévő VPT-vel, melyből elsőként a 2014-ben átadandó USS North Dakota (SSN 784) orrszekciójába lett beépítve 2 db a korábbi változatokban ott lévő 12 VLS tubus helyett. A Virginia Payload Tube egyébként részben költségcsökkentő elem, hiszen 2 tubus legyártása és karbantartása olcsóbb, mint 12-é, még ha a szóban forgó kettő lényegesen nagyobb méretű is. Az egyenként 35+ tonnás tubusokba egyébként 6-6 Tomahawk kerül majd, így ezen mennyiség változatlan marad. Pontosabban a VPT-be az Ohio-osztály indítótubusaiban is elhelyezett Multiple All-Up-Round (MAC) tartály kerül, és abban lakik majd a 6-6 robotrepülőgép. Ebből az is adódik, hogy az amúgy 87,5 inches tubusokba a későbbiekben más fegyverzet is kerülhet. Sőt, nem csak fegyverzet hordozására lehetnek alkalmasak ezen tubusok.

Nade nem elkalandozván a csapásmérő fegyverzettől: ez eddig tehát egy tucatnyi robotrepülőgép, ami ugyebár nem előrelépés mennyiség terén. Nade majd a VPM! A Virginia Payload Module alatt egy betoldandó törzsszekciót kell elképzelni, melybe kvázi további VPT-k kerülnének – hogy mennyi, az egyelőre nem eldöntött, de állítólagosan nagy az egyetértés a 4 tubus mellett, mint optimális mennyiség. Ezen tubusokba az orrban lévőkkel ellentétben egyenként 7 Tomahawk kerülne. Ha a dologra majd egyszer végül rábólintanak, akkor az első Block V-ös Virginia lehet az első ezen megoldást felvonultató amerikai atom-tengeralattjáró, mely így akár már 40 robotrepülőgép hordozására is alkalmas lenne. Továbbá a VPM tubusai alkalmasak lennének fegyverzet helyett egyéb rakomány – pl.: víz alatti robotjárművek – szállítására és kibocsátására, vagy épp a különleges erők tagjainak szolgálnának „közlekedő folyosóként”.

Pozitív döntés esetén a Block V, VI, VII Virginiákon kerülne telepítésre a megoldás, mely végett ezen acélcápák hosszban meglehetősen különböznének rokonaiktól, lévén a VPM törzsszekció 94 lábnyival (28,6 m) toldaná meg a 377 láb (115 m) hosszú törzset. Ez pedig 25 százalékos hosszanti méretnövekedést jelentene.

A Virginia-osztályú USS Hawaii (SSN 776) méretei láthatóan elmaradnak más feladatkörű kollégéjától | Fotó: Corwin Colbert, U.S. Navy ,

Hangsúlyozzuk, hogy mindez egyelőre terv, a Virginiák Block V-el kezdődő megnyújtása még egyáltalán nem biztos. Ám ha mégis, akkor mikor is jelenhetnek meg ezen már inkább SSGN, mint SSN Virginiák? Nos, a 10 egységből álló Block V beszerzésére 2019-től, míg az 5-5 egységből álló Block VI és Block VII pénzelésére 2024-től, illetve 2029-től lenne lehetőség a Navy jelenlegi, 30 évre előre kalkuláló hajóépítési ütemterve alapján.

Na és mennyibe kerülne? – merülhet fel a kérdés. Nos, az ötlettel előhozakodó Submarine Warfare Division becslése szerint egységenként 4-500 millió dollárral növekedne az árcédulán szereplő összeg, így számításaik szerint 2,6 milliárd dollárba kerülnének ezen tengeralattjárók. Ami saját bevallásuk szerint is valóban tetemes összeg, ám azzal érvelnek, hogy csak addig, míg utána nem számol az ember és arra a következtetésre nem jut, hogy 1-1 új SSGN árából nagyjából 10 Virginia lenne megnyújtható.