Vendégposzt következik, melynek előzménye, hogy a minap Chimera nevezetű olvasónktól kaptunk egy emailt. Melyben érdeklődött, hogy nem érdekelne-e minket egy élménybeszámoló jellegű írás, lévén egy kis csapat (melynek maga is tagja volt) augusztus végén vendégségben volt a német ejtőernyőzés bölcsőjében, Stendalban, hogy ott egy ejtőernyős találkozón képviselje Magyarországot. És a fotóanyag mellett egy kis cikk is született az eseményről.

Hát hogyne érdekelne minket! – ment a válasz. Így hát ezen szerkesztői bevezető után következzék most maga a beszámoló Méhész Sándor nyá. őrnagy tollából.

—–

A véres jelvény

Az egykori német ejtőernyős csapatok szülővárosa Stendal. Ez az a hely, ahol az első katonai ejtőernyős tanfolyamot rendezték meg. A katonák, civilek, konstruktőrök és a tudósok egy sajátos, titkos szervezete alakult itt ki. Augusztusban ismét találkoztak egymással az egykori bajtársak.

„1937-ben, a június 20-i repülőnapon, – a budaörsi repülőtér ünnepélyes megnyitásán – csoportos ejtőernyős ugrás történt. Harminc önként vállalkozó repülőtiszt ugrott a kötelékben repülő három közforgalmi JU-52-es gépből. Az ugrók az erős szélben elsodródtak, nagyrészt a kamaraerdei szőlőskertekben értek földet néhány lábsérüléssel.”

Tizennégy nemzetből közel kétszázan érkeztek az első Nemzetközi Ejtőernyős Csapatok Találkozójára (International Para Trooper Reunion) augusztus 27-29. között. Ennek célja, hogy – 20 évvel a hidegháború befejezése után – találkozóra hívják a volt katonai tömbök egykori, de még aktív ejtőernyős ugróit. Négy magyarnak – a második világháború befejezése óta először – lehetősége volt arra, hogy a németországi Stendalban, JU-52/3m típusú közepes szállító repülőgépből (a lajstrom jele F-AZJU) hajtson végre ejtőernyős ugrást.

Megérkezésünk után bejártuk az egykori kiképző bázis területét, megnéztük a parkoló és érkező gépeket. Többek között a CH-53G helikoptert, a Transall C-160 szállítórepülőt, az L-39 Albatrost, az An-2-t, An-28-t, a magyar Li-2-t, a PC-9 Pilátus turbót, a Jak-52-t és a „Nagynéni” Ju-52-est. Regisztráltunk és ellenőrzésre vittük a felszereléseinket és az okmányainkat a „manifesthez”. Ezután felépítettük körkörös védelmünket a széliránynak megfelelően: sátrat vertünk. Volt, aki a modern technikának köszönhetően csak „sátrat dobott”.
Este megvacsoráztunk a reptér étteremében… magyar módra, bőségesen. Voltak, akik háromszor rendeltek – a felszolgáló legnagyobb csodálkozására.

Ez után „Manni” – a Bundeswehr ejtőernyős nyugállományú altisztje, idén a 6. Hűse Károly ejtőernyős versenyen, Szolnokon is részt vett – és baráti társasága szíves meghívásának tettünk eleget. Itt is vacsorával és helyi italokkal kínáltak bennünket. Sikerült ezt az „ütközetet” is óvatosan és sérülésmentesen megvívni és eljutni a táborunkig.

Másnap délelőtt nagy várakozással tekintettünk a Junkers Ju-52/3m gépből történő ugrás elé. Az időjárás sem kegyelmezett meg nekünk, csak éppen a hó nem esett! Mindenki védett helyre húzódott. Mi a kávézóba siettünk, ahol már több veteránugró várakozott az egykori egyenruhában. Éppen dr. Vekszler Péter orvos alezredesnek (egészségünk biztonságáért volt felelős, s ha már ejtőernyős, akkor ugrik is) meséltem, hogy itt áll mellettünk egy amerikai katona, aki régi „uborkában”, zöld egyenruhában van. Ilyet még Vietnámban használtak!

Meg is szólítottam, a „srácot” (volt vagy hetven fölötti): „ilyen ruhát még Vietnámban használtak az „ami” ejtőernyősök?” Válaszul csak annyit mondott: „igen, valóban ez volt rajtam 1968-ban”! Persze, nem csak ő volt eredeti ejtőernyős egyenruhában…

Délelőtt sugárhajtású makett repülők játszadoztak a szélben. Délután egy órácskára kibújt a felhők közül a nap és megkezdték az ugrás besorolását. Négyünket a második felszállásra soroltak be, hat norvég ejtőernyőssel együtt. Egy rövid eligazítást kaptunk, ami csupán a kiugrás irányára terjedt ki. Ezt az ajtóra merőlegesen kell végrehajtani arccal a föld felé! Beszállás előtt mi választhattuk meg a kiugrás sorrendjét. Persze, hogy mi a végére kértük magunkat!

Úgy terveztük, hogy majd egy „négyes relót” ugrunk a stendali légtérben. A felszállás simán ment és nagyon jól emelkedett a gép a látszólag felhős ég, az itt-ott áttörő nap sugarai között. Igazán csak a középső motorok füstje volt egy kicsit kellemetlen. Simán felértünk 1800 méterre és készültünk a kiugráshoz.

Köröztünk a felhők között, hogy megtaláljuk a dobási irányt, de csak nem akart előkerülni a reptér. Mintegy 40 percnyi repülés után a francia személyzet leereszkedett 970 méterre és megláttuk a célt. Sajnos, a négyes relóról lemondhattunk…

A norvégok kiugrása után mi következtünk sorrendben: Hári Pisti, Veszkler Peti, a „doki”, valamint én és Kiss „Kojak” Gyuri. Persze, hogy valamennyien visszafordultunk a kiugráskor.

A nagy szél ellenére valamennyien a kijelölt célterületen értünk földet. Egymásnak gratulálva pacsiztunk és boldogok voltunk, hogy lehetőségünk volt ugrani a „nagynéniből” amelyből közel 4 845 darabot gyártottak húsz év (1932-1952) alatt. Ezekből már csak nyolc van a világon…

Ebéd után megkezdődött a légi show, amelyet a hatos PC-9-es kötelék pilótái mutattak be nagy sikerrel. Közben lehetősége nyílt sétarepülésre a kilátogató közönségnek a magyar lajstrom jelű Li-2-es repülővel (Krauth Péter kapitány- és Sajtos Zoltán másod pilótákkal). Felszállhattak ezen kívül a L-39-es Albatros kétüléses oktató gépre is. Ehhez a műrepüléshez a jelentkezőknek a bátorság mellett szükségük volt némi készpénzre is. Nem is kevésre…

Ezen a napon magassági ugrást is terveztünk An-28-as gépből orosz személyzettel, mintegy 7500 méterről. Sajnos, a kedvezőtlen időjárás ezt nem tette lehetővé. Ezzel az ejtőernyős műveletek első napi része félig le is zárult.

Hátra volt még a jelvények és oklevelek ünnepélyes átadása. Este, vacsora után kezdődött egy hatalmas sátorban a Véres Érem (bloody badges) átadása. Itt a rendező rangidős parancsnok az ugrók ruhájába – a mell résznél – tűzte be a német ejtőernyős jelvényt, majd azt ököllel ütötte be. Ezért „véres jelvény”! Ezzel együtt megkaptuk az oklevelet is, amely a jelvény viselésére ad jogot. A baráti beszélgetések során a Kiss Anti hozott egy „tolmácsot” is, aki amerikai egyenruhában volt, de kiderült róla, hogy kicsit beszél magyarul is. Őrnagy és a nagyszülei Magyarországról származnak. Már jelezte, hogy jövőre jönne a Hűse ejtőernyős versenyre is, amiről itt hallott…

Itt szeretném kifejezni köszönetemet a találkozón való részvételért és kiutazásom támogatásáért a kiutazó csapat tagjainak! A Vörös Meteor Ejtőernyős Sport Klub elnökének, Kiss György barátomnak, valamint a klub további tagjainak: Hári István tartalékos ejtőernyős törzsőrmesternek (egykori sorkatonámnak), aki a szállítás „logisztikai” részét biztosította. Dr. Vekszler Péter orvos alezredesnek, aki egészségügyi felügyeletünkért volt felelős (még a közös ugrás közben is), továbbá Kiss Antal nyugállományú őrnagy barátomnak, – a szolnoki Ejtőernyős Bajtársi Egyesület elnökének – aki a hadtáp-élelmezés és a „kommunikáció” felelőse volt. Nem feledkezhetem el dr. Töll László alezredesről sem, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum főmuzeológusáról, aki több nagysikerű magyar ejtőernyős történeti kiállítás rendezője és szervező volt. Ö a találkozóra sajnos szolgálati elfoglaltsága miatt nem tudott eljönni velünk, pedig az ő ejtőernyője is az ugrásra volt hajtogatva…

Kis történeti áttekintés

Az első repülést 1930. október 13-án hajtották végre Ju-52/1m típusú géppel, amelyet még csak egy motorral gyártottak. A repülőgép sárkány részét szokatlan, barázdált duraluminumból építették, ami megerősítette az egész szerkezetet.

1932. március 07-én már elkészült a Ju 52/3m típusú gép is, amely már három motorral készült. 1931-1945 között a németek, 1945-1947 között a franciák, 1945-1952 között a spanyolok gyártották.

1942-ben a Junkers céggel megállapodást írtak alá a Ju-52/3mg katonai kiegészítő rendszerekkel felszerelt szállítógép-variáns magyarországi licencgyártásáról. A gyártás 1944-ben indult meg egy budapesti cégnél, ahonnan még ebben az évben 20 db repülőgép érkezett a légierőhöz. A repülőgép számos ponton eltért az addig rendszerben álló változattól. A törzs hátsó részén, felül, egy körsínen géppuskát helyeztek el, továbbá lehetővé tették két golyószóró használatát a hátsó ablakokból. A pilóta és a lövész védelmére páncélzat szolgált.

A Ju-52 típusú közepes szállító repülőgép első hét példányát a polgári légi közlekedés részére szerezték be 1936 és 1941 között. A katonai kiegészítő rendszerekkel nem rendelkező repülőgépeket 1942-ben vonultatták be a Magyar Légierőhöz, személyzetükkel együtt.

A németek által Pápán kiképzett magyar ejtőernyősök ősszel ugrottak Ju-52-ből német bekötött ernyővel.
2010. augusztus 31.

Méhész Sándor nyá. őrgy.

—–

És végül az eseményről készült videó – https://htka.hu/static/cikkek/Stendal/Stendal_2010.wmv – és egy nagy adag fotó (elég nagy méretűek, így tessék várni a betöltésükre) :