Bevezetés
A Glenn L. Martin által fejlesztett és gyártott Titan II az Amerikai Egyesült Államok utolsó folyékony hajtóanyaggal hajtott és egyben a legnagyobb méretű, kétfokozatú interkontinentális ballisztikus rakétája volt, amely későbbiekben a NASA és a National Oceanic and Atmospheric Administration (NOAA) érdekeit is szolgálta, mind hordozórakéta.
Titan II hordozórakéta szállított az űrbe az USAF Defense Meteorological Satellite Program (DMSP) és NOAA időjárás figyelő műholdjait. A módosított Titan II SLV-ket (hordozórakéta változat) a California-i Vandenberg támaszpontról lőtték fel, egészen 2003-ig.
A Titan II ICBM jóval komolyabb teljesítményre volt képes, mind elődje a Titan I. A Titan II erősebb hajtóművet kapott és a legnagyobb hatóerejű – 18 MT-ás Mk.6-os típusú – robbanófejet is képes volt célba juttatni. Érthető módon e rakétákat is megerősített silókban tárolták.
Az 54 db telepített Titan II rakéta jelentette az amerikai nukleáris elrettentő erő gerincét az LGM-30 Minuteman I rakéták hadrendbe állításáig.
Fejlesztés
Az Titan rakétacsalád létrehozás 1955 októberéig nyúlik vissza, amikor a Légierő megbízta a Glenn L. Martin-t egy ICBM fejlesztésével, melynek eredményeként megszületett a Titan I, az USA első valóban kétfokozatú és földalatti megerősített silókban tárolható interkontinentális ballisztikus rakétája.
A Martin gyorsan felismerte, hogy a rakétát tovább lehetne fejleszteni, s e lehetőségre fel is hívta a Légierő figyelmét. Az elképzelés szerint a továbbfejlesztett rakéta nagyobb robbanófejet szállíthatna, nagyobb távolságra és pontosságát is javíthatnák, de talán a legfontosabb tényező a gyorsabb kilőhetőség volt (a Titan I 15 perce helyett akár 1 perc).
A Martin tervei találkoztak a Légierő elképzeléseivel, hiszen a Titan I rakéták szinte még le sem gördültek az összeszerelő szalagokról a Légierő már egy új módosított rakétáról kezdett álmodozni, mégpedig egy olyan rakétáról, mely nem folyékony oxigént használ.
1959 januárjában a Légierő Ballisztikus Rakéta Divízió (1957. június 1-től: Western Development Division, WDD, Nyugati Fejlesztési Divizió) úgy találta, hogy kisebb módosítások révén a Titan I rakétát át lehetne úgy alakítani, hogy megfeleljen az elvárásoknak és a hajtóanyagot a rakétában lehessen tárolni, gyakorlatilag egy percen belül kilőhetővé téve azt. Az új hajtóanyag alkalmazása révén a rakétát nem kéne a felszínre emelni, hanem a silóból lehetne indítani, csökkentve a rakéta sebezhetőségét.
1960 júniusában a Légierő megbízást adott a Martin-nak a Titan II fejlesztésére. Mivel a Titan II-t a Titan I rakétával párhuzamosan fejlesztették, így az utód gyorsan formát öltött.
A repülési tesztek már 1961 decemberében elkezdődhettek és az első sikeres kilövésre 1963 februárjáig kellett várni, amikor a Titan II a Légierő Florida-i Rakéta Teszt Központjában fellőve sikeresen teljesítette a kitűzött 6 500 mérföldes repülési távolságot.
A rakéta 1963 októberében érte el bevethetőségének kezdő időpontját.
1957 októberében a Kongresszus engedélyezett 4 db Titan I rakétaszázad telepítését. a telepítendő rakétaszázadok számát később 12 darabra módosították, melyet megosztottak a Titan I és II rakéták között.
A 6 300 hatótávolsággal rendelkező Titan I rakétákat a Légierő Colorado és Washington államok között helyezte el, míg a Titan II rakétákat Arizona, Kansas, Arkansas kapta, jelentősen növelve így a rakéták elosztását.
A rakéta komplexumok elhelyezésénél 3 fő szempontot vettek figyelembe: egyrészt a rakéták koncentrálódásának elkerülése, másrészt a rakéták tervezett röppályája alatti területek népessége, harmadrészt logisztikai okok folytán, a tervezett telepítési hely közelében található katonai bázisok.
A Strategic Air Command (SAC) az első Titan II rakétaszázadot 1962. január 1-én helyezte hadrendbe, melyet az elkövetkező 8 hónapban további 5 követett. Az első Titan II rakéta 1963. június 8-án a Davis-Monthan-i 570. stratégiai rakétaszázadnál helyzeték altív állományba.
1963 decemberében mind a 6 db rakétaszázad aktív állományban, kilövésre kész állapotban volt. 1963. év utolsó napján a SAC – amikor jelentést kapott az Arkansas-i Little Rock légi bázison a 374. rakétaszázadnál telepített utolsó Titan II kilövésre kész állapotba helyezéséről – befejezettnek minősítette az új, második generációs ICBM rakétarendszer telepítését.
A rakéta rendszer hadrendbeállása alatt (1963 – 1987, 24 évig, jóval hosszabb ideig, mint eredetileg tervezték) mindössze kér súlyosabb baleset történt.
Az egyik 1978 őszén a Little Rock bázison, ahol egy rakétában hajtóműszivárgás lépett fel és a mentesítő dízelmotor felrobbant hatalmas tüzet okozott. A tűz tönkretette a rakétát és komolyabb károkat okozott a silóban is, konkrétan felrobbantotta. A balesetnek 2 halálos áldozata és 30 sérültje volt.
A másik eset szintén Liile Rock-ban történt 1980. szeptember 18-án, amikor egy feltöltött rakétán 22 fő karbantartási munkákat végzett. Egyikük elejtett egy csavarhúzót, amely zuhanás közben átütötte a rakéta oldalát, minek eredményeként nyomban megkezdődött az Aerozin 50 szivárgása. A helyzetet tovább rontotta, hogy a rakétán robbanófej is volt, így a SAC országos riadót rendelt el és a bázis 16 km-es körzetét lezárták. A robbanás megelőzése érdekében elkezdték vízzel feltölteni a silót, de minden próbálkozásuk ellenére robbanás következett be, melynek erejét jól mutatja, hogy a 730 t-s siló tetőt is a levegőbe emelte. A robbanás hatásaként a robbanófej kirepült és 180 m távolságban ért földet, ahol szétrepedt egy kisebb mértékű helyi szennyeződést okozva. A balesetben – mérgezés miatt – 1 fő maghalt, 18 megsebesült.
A Titan II ICBM alkonya…
1980 decemberében a SAC fontolgatni kezdte a meglévő ICBM arzenál lecserélését. Egy hónappal később a szenátus fegyveres erők bizottsága felkérte a Védelmi Minisztériumot egy hivatalos Titan II megbízhatóságát vizsgáló jelentés elkészítésére.
Az 1981 februárjában kiadott jelentésben, aminek alapját a SAC elképzelése alkotta, a minisztérium javasolt a teljes Titan fegyverrendszer kivonását és egy új ICBM hadrendbeállítását. Az új rakéták hadrendbe állításáig a SAC folyamatosan modernizálná a Titanokat.
1981. október 2-én Frank C. Carlucci védelmi miniszter-helyettes utasításba adta a Titan rakéták mihamarabbi kivonását. A leszerelési program (kódnév: Rivet Cap) formálisan az Arizona-i Davis-Monthan támaszponton vette kezdetét 1982. szeptember 30-án.
A leszerelési program 1987. június 23-án fejeződött be, amikor a technikusok az utolsó Titan II-t is kiemelték silójából (Little Rock AFB, Arkansas). A Titan II rakéták kivonásával a folyékony hajtóanyaggal hajtott ICBM-k kora végleg lezárult. A deaktivált rakéták jelenleg az Arizona-i Davis-Monthan támaszponton találhatóak.
Az érdeklődők számára Arizona-ban a Sahuarita-t Titan Rakéta Múzeumba (egyik volt siló) elhelyeztek egy robbanófej nélküli Titan II-t.
…és a Titan II hordozórakéta színrelépése
A Titan II hordozórakéta állomány részben „kiselejtezett” és e célra módosított Titan II ICBM-k, részben specifikusan űrkutatási célokra módosított Titan II rakétákból állt össze.
1986 januárjában bízták meg a Martin Marietta Astronautics Group-t 14 db Titan II volt ICBM felújítására, átalakítására. E módosított rakéták, melyek már megfeleltek a kormányzat űrkutatási feltételeinek, Titan 23G kódnevet kapták.
A Légierő az első Titan 23G rakétát a Vandenberg támaszpontról lőtte fel 1988. szeptember 5-én.
E rakéta 1 900 kg hasznos terhet volt képes alacsony földkörüli pályára állítani. Az első fokozatba két, kilövéskor begyújtott, Aerojet LR87 folyékony hajtóanyaggal hajtott hajtóművet építettek, míg a második fokozat egy Aerojet LR91 hajtóművet kapott, akárcsak az ICBM változat.
A rakéta
Az elődjéhez képest az első fokozat 2,13 m-vel lett hosszabb, míg a második fokozat össztömege 50%-val nőtt, de a két Titan között a legnagyobb eltérés a hajtóanyagban keresendő.
A Titan II rakétában, elődjével ellentétben jól tárolható volt mind az Aerozin 50+ N2O4, mint az oxidátor és az UDMH, mint tüzelőanyag. Mellesleg mindkét anyag nagyon veszélyes kategóriába tartozott és kezelése védőruhában, levegőtől zárt térben történhetett nitrogén gáz feltöltésével.
A használt hajtóanyagoknak köszönhetően eredményeként közvetlenül a parancs beérkezésétől számított 60 másodperc alatt ki lehetett lőni.
Az Aerojet General az első fokozathoz 2 db LR-87-AJ-5-ös hajtóművet kapott 125 sec-os égésidővel és 956,4 kN tolóerővel, a második fokozat pedig LR-91-AJ-4-es hajtóművet.
A vezérmű teljesen inerciális rendszerű volt, mely rendszert a AC Spark Plug biztosított. A fedélzeti számítógép egy IBM ASC-15 volt, s amikor e számítógép alkatrészei nehezen beszerezhetőkké váltak, 1978-79-ben, a legkorszerűbb Delco Universal Space Guidance System (USGS) modellre cserélték (Carousel IV IMU és Magic 352 számítógépeket használt e rendszer) és ezzel üzemeltek kivonásig.
A Titan II egy darab W-53 robbanófejet szállított Mark 6-os visszatérőegységbe rejtve. A robbanófej hatóereje 9 MT (a legnagyobb hatóerejű valaha is rakétára szerelt robbanófej), de feltételezhető, hogy e rakétát szánták az amerikai kormány által 35 MT hatóerejűnek titulált nukleáris fegyverek szállítására is.
A W-53 robbanófej, amely a B-53 gravitáció bomba Titan II ICBM számára átalakított változata, 3 690 kg-t nyomott, s bár az adatok többsége titkosított a hatóereje, mint említettük, 9 (vagy 10) MT. 1962 és 63 decembere között összesen 60 db robbanófej készült.
A Titan fegyverrendszer kivonásával a robbanófej rendszerben tartása értelmetlenné vált, 1988-ra az utolsót is szétszerelték.
Titan II rakéta komplexum
A Titan II rakétarendszert 1 x 9-es konfigurációban telepítették, vagyis minden rakétaszázad 9 elkülönült komplexumból és azokhoz tartozó egy darab rakétából állt.
Minden Titan II rakéta siló – földalatti csatornahálózaton keresztül – kapcsolatban állt a kilövési központ kapszulájával, ahol 4 fő személyzet teljesített szolgálatot.
A Titan II silók jelentősen különböztek a Titan I silóktól. Legjelentősebb különbségként említhető, hogy a teljesen inerciális irányításnak köszönhetően a Titan II rakéták nem függtek többé a földi telepítésű radaroktól, így a silókat teljesen függetleníteni lehetett egymástól. Minden silót a semmi közepén helyzetek el legalább 7 mérföldre a legközelebbi szomszédságtól.
Mint már említettem a Légierő összesen 6 rakétaszázadot telepített, melyek mindegyike 9 rakétából állt, de mivel a pénz nagyúr, spórolási célból az századokat párokban telepítették, így 2 rakétaszázad alkotott egy valóságos bázist. A logisztikai és ellátási feladatokat a már meglévő SAC bázisok végezték, melyek a rakéták közelében voltak – a telepítésnél is kulcs fontosságú tényező volt a közelben található bázisok száma, jellege.
Egy Titan II komplexum a felszínen kb. 182 m x 182 m nagyságú területet foglalt el. Természetesen minden kilövési épület, berendezés a föld alatt kapott helyet.
A rakétákat védő silókat, melyek 44,5 m mély és 17 m átmérőjű vasbeton aknák voltak (20 %-val nagyobbak, mint a Titan I silók), 1962-ben rendelték meg. A silók 730 t tömegű vasbeton zárófedeleket kaptak, melyeket oldalirányba lehetett eltolni (nyitási idő: 17-20 sec), vagy le lehetett robbantani. Érdekességként megemlíthető, hogy minden silóban 16 fokot és 32%-os páratartalmat tartottak fenn. A silók darabonként 40 millió dollárt emésztettek fel!
A nagyobb silók a Titan II-t meleg indítása (hot launch) miatt volt szükség, melynek során a rakétákat a silóban indították és nem emelték a felszínre mint az elődöt. A meleg indítás alkalmazásának nyilvánvaló előnye mellett volt egy nagy hátránya is: a kilövés során a silóban keletkezett gázokkal is kezdeni kellett valamit. Ezeket két kivezető nyíláson vezették a felszínre.
A silók teljes szerelőhidakkal (9 emelet mélységig) voltak ellátva, így minden karbantartás bent történt.
A silót 76 méternyi földalatti szervizalagút kötötte össze a parancsnoki központtal. a két létesítmény között helyzeték el a „blast lock” elnevezés létesítményt, mely rendkívüli módon megerősített betonból épült és három szobából állt.
A komplexumba bejutáshoz a legénység le kellett ereszkednie a 11 méter hosszú, blast lock-ig nevezető alagúton. A blast lock mindegyik kijáratát erős dupla gázzáró és nyomásálló acélajtó zárta, melyek 2 721 kg-t nyomtak. Az ajtók 1 000 psi (70 kg/cm2) túlnyomásnak is ellent álltak.
A parancsnoki központ egy 11 méter átmérőjű, kupola alakú, megerősített betonból készített, három emeletes létesítmény volt. A három szintet a kupola mennyezetéhez függesztették csökkentve a lökéshullám következtében fellépő hatást.
A központon belül helyezték el a kilövéshez szükséges berendezéseket és a 4 fős személyzet szükségleteit kielégítő tárgyakat, helyiségeket.
A központ legfelső szintjén helyezték el a legénységi szállásokat és az étkezőt. A középső szinten voltak a kilövési berendezések, számítógépek, míg a központ alsó szintjén lehetett bejutni a központba, továbbá itt voltak a tartalék generátorok, elemek és a vészkijárat.
Titan II telepítés
Eredeti 63 db Titan II rakétából 9 db-t a Vandenberg támaszpont kiképzőbázisa kapott a többi 3 egyenként 18 rakétát tartalmazó körben helyzeték el a Tucson-i Davis-Monthan, Arkansas-i Little Rock és Wichtita-i (Kansas) McConnell támaszpontok körül.
Egy körön belüli két rakétaszázad (2 x 9 siló) alkotott együtt egy rakétaszárnyat.
Davis Monthan és a McConell köré telepített rakétaszárnyak a 15. légi hadsereg, míg a maradék egy szárny a 2. légi hadsereg kötelékéhez tartozott.
Specifikációk
Gyártó: Martin
Gyártott darabszám: katonai célra 90 db (36 db próba, 54 db éles); hordozórakétaként közel 500 db
Teljes tömeg: 154 000 kg
Átmérő: 3,5 m
Teljes hossz: 31,4 m
Maximális hatótávolság: 15 000 km
Sima robbanófejek száma: 1
Sima robbanófej robbanóereje: 9 MT
Visszatérő egység: Mark 6
Irányítás: inerciális
Első fokozat:
Átmérő: 3 m
Hossz: 22 m
Tömeg: 117 027 kg (feltöltve)
Hajtómű: Aerojet LR87
Második fokozat:
Átmérő: 3 m
Hossz: 7,4 m
Tömeg: 29 000 kg (feltöltve)
Hajtómű: Aerojet LR91
Kilövések: 36, Sikerességi arány: 80 %. Első kilövés: 1961. 02. 28.
Titan II állomány (év szerint)
1963 – 56 db
1964 – 59 db
1965 – 59 db
1966 – 60 db
1967 – 63 db
1968 – 59 db (Vandenberg-ban 3 darabot deaktiváltak)
1969 – 60 db
1970 – 57 db (Vandenberg-ban újabb 3 darabot deaktiváltak)
1971 – 58 db
1972 – 57 db
1973 – 57 db
1974 – 57 db
1975 – 57 db
1976 – 58 db
1977 – 57 db
1978 – 57 db
1979 – 57 db
1980 – 56 db
1981 – 56 db (Ronald Reagan bejelenti a Titan II rakétarendszer leszerelését)
1983 – 53 db
1984 – 43 db (a Davis-Monthan bázist végleg leszerelik és bezárják)
1985 – 21 db
1986 – 9 db (a Little Rock bázis leszerelése és bezárása 1987-ben fejeződik be)
Gratulálok, csak így tovább!
Mivel a téma eddig nem nagyon érdekelt, ezért az előző részt nem olvastam el, de most majd ezt a hibámat pótolni fogom.
TG
hát igen nagyon megdobbantotta a kommentelők szívét is… :)
én is elolvastam mindet tényleg jók
Dudi!
inkább ne dobogtassa meg a kommentelők szívét, minthogy idejöjjenek és a témához nem kapcsolódó szájkaratét folytassanak. Szerintem.
TG
Ui persze azért kicsit hiányzik, hogy még nem írta senki, hogy ilyenből kellene nekünk 5-6. 8)
az utóbbi hírek nem aratnak valami nagy sikert ilyen téren
már azon gondolkodtam h beírom a Gázcsökkentést Szevasztopolért Cserébe hírhez h akkor lenne géz ha a Fekete-tengerre érkezne egy cvn… és akkor legalább letorkollna mindenki h mekkora hülye vok mert nem tudom azt h a Boszporuszon 20.000 tonnánál nagyobb vízkiszorítású anyahajó nem haladhat át a Fekete-tengerre de legalább lenne komment… hihi
Na, ha már űrkutatás, meg HTKA, és flémhiány:
http://index.hu/tudomany/urkutatas/2010/04/23/katonai_urhajot_lottek_fel_az_amerikaiak/
Remélem még csak azért nincs kint mert jobban össze lesz szedve:)
Személyes naív feltételezésem hogy akkor meg van az SR-71 meg az U-2 útódja netántán…
Egyébként meg szabadítsátok ki Tacskót! :))
Hm, a silók önmagukban nem semmi építőmérnöki konstrukciók:
730 tonnát 20 sec alatt elmozdítani, közel 70 bar-ral terhelt vasajtó, ami még működik is ezután, bő 40 méter mély akna (gondolom, legalább a terület nem talajvizes :)).
Valahol olvastam, hogy maga a silók szerkezete kibír közeli nukleáris robbanást, és utána még képesek indítani.
De vajon a beton hogy bírja azt, hogy egy indítás után nem porlik szét a hőtől? Hűtik esetleg?
Apropó: az MX-rendszer föld alatti mozgatásáról tud valaki valami internetes forrást?
Apropó: az MX-rendszer föld alatti mozgatásáról tud valaki valami internetes forrást?
Harmatosan kevés, de így kapcsiból ez ugrott be: http://www.youtube.com/user/filmsouth#p/u
Az illető feltöltött anyagai között van a First Strike nevezető doksifilm – amolyan miért kell nekünk a Peacekeeper burkolt lobbianyag a 80-as évek elejéről. Asszem a 3. részben van benne egy rövid kis animáció a „metrósított” MX-ről.
Gondolom nem igazán ilyet kerestél, de egyelőre ez van :)
Kösz a linket!
A 2. részben tényleg van az MX-ről egy animáció. Lehet, hogy én tudom rosszul, de a rakétát nem a megerősített bunkerek valamelyikéből akarták indítani, hanem a hordozó kamion törte volna át hidraulika segítségével az alagút („versenypálya”) tetejét, de C5 rakteréből kidobva is próbálkoztak az indításával. Legalábbis a Hobbs-könyvben egy-egy fényképen ez látható. Mondjuk az alagutas megoldás jó olcsó lehetett…
Mondjuk az alagutas megoldás jó olcsó lehetett…
Mindenesetre abból a szempontból mindenképpen érdekes, hogy jó sok orosz robbanófejet lefogott volna ezen komplexumok támadása.
Mondjuk az orosz felszín feletti mobil telepítés is teljesen jó lehet, ha nem épp a központi bázison állomásoznak a mobil indítóállások. Ami meg persze durvuló helyzetben úgysem állt volna fent.
Gondolom ezt belátták a jenkik is és azért lett volna a mobil Peacekeeper vasúti telepítésű az orosz SS-24-hez hasonlóan.
Hát igen, az alagutas telepítés nem lett volna egy olcsó dolog. Amennyire én tudom, nem is valósult meg, csak kísérletek voltak, mint ahogy a C-5-ből kidobálós verzióval is csak idáig jutottak és végül a vasúti szállítás sem valósult meg. Lehet, hogy ezen a téren az oroszok jobbak voltak, az ő módszerük viszonylag egyszerű és működik még most is. Bár nyilván a legnehezebb egy tengeralattjárót megtalálni, az amerikaiak tulajdonképpen erre a egoldásra is szavaztak, a nukleáris ütőerejük jó részét SLBM-ek adják.