Előzmények

Van egy régi katona közmondás, miszerint: „A katonától harc közben csak olyan teljesítmény várható el, amilyenben kiképzés során részesült.” A XX. században született új fegyvernemre, a légierőre és az abban szolgáló pilótákra ez hatványozottan igaz.

Az amerikai haditengerészet – U.S. NAVY – pilótái a második világháborúban, a Csendes-óceán felett vívott sok száz légi harc során többször is bizonyították ennek a mondásnak a helytállóságát. Az amerikai pilóták kiváló teljesítményt nyújtottak, az akkor szolgálatban álló F6F Hellcat gépeikkel. A japánokkal vívott légi harcok során a győzelem/veszteség arány, 19:1 volt az amerikai fél javára. Ez több mint kiváló teljesítmény, pláne ha ehhez az átlaghoz hozzá csatoljuk a Corsair pilóták 11:1 arányú eredményét. A siker kulcsa nemcsak a harci gépek közötti különbségben rejlett, a döntő tényező a pilótafülkében keresendő.

Az amerikaiak kiképzési programjukból – a háborús helyzetre való tekintettel – sem voltak hajlandó engedni, s a szigorú „rosta” rendszert pedig továbbra is fenntartották. Aki nem felelt meg az elvárásoknak, az kiesett és máshova irányították.

Így mire a kezdő vadászpilóták egy harcoló századhoz kerültek, addigra már legalább 600 repült órányi tapasztalattal a hátuk mögött indulhattak el első „éles” bevetésükre. Ezzel szemben a Japán Császári Légierő újoncai alig 50-100(!) repült órával indultak harcba. Így nem is lehet csodálkozni a japánok óriási veszteségein.

Ennek a szigorú kiképzési rendszernek és a technikai fölénynek köszönhetően érhették el ezt a kiváló győzelem/veszteség átlagot az amerikai pilóták. E kiképzési rendszer létjogosultságát olyan pilóták eredményei igazolták, mint Alex Vraciu, aki 19 légi győzelmet ért el, ebből hatot egy bevetés során! Vagy David McCampbell, aki 34 japán gépet semmisített meg, de az „elit társaságból” Joe Foss is idetartozik, mint a tengerészgyalogság egyik legsikeresebb pilótája, 26 légi győzelmével.

Évekkel később, a Koreai-háborúban a haditengerészet és a tengerészgyalogság pilótái, már nem jutottak akkora szerephez.
A kiképzésük még mindig alapos és első rangú volt, de Korea egén kisebb-nagyobb csetepatékat eltekintve nem ők vívták a légi harcok többségét. Helyettük a US Air Force pilótái F-86-os gépeikkel küzdöttek meg, az északi „kollégákkal”, akik MiG-15-sel indultak bevetésre.

A haditengerészet pilótáinak más fontos feladatuk volt Koreában: a szárazföldi csapatoknak nyújtottak légi támogatást. Koreában a legnagyobb teljesítményű és egyben az első, hordozóra rendszeresített sugárhajtású gépük az F9F Panther volt, ami szerényebb teljesítménnyel rendelkezett, mint az északiak MiG-15 vadásza. A második világháborúból megmaradt légcsavaros gépeikkel néha-néha összeakadtak az északiak MiG-jeivel, sőt Jesse Folmar százados F4 Corsair gépével még le is lőtt egyet. De ez a ritka esetek egyike volt.

A döntő légi ütközeteket az F-86-os pilóták vívták meg, melyekben nem is produkáltak rossz eredményeket: a győzelem/veszteség 10:1 arányban dőlt el a javukra. Ugyanis a Jalu felett vívott légi harcokban csak MiG-15-ből 792 gépet lőttek le, míg az amerikaiak „csak” 78 F-86-ost veszítettek.

A technika fejlődése azonban nem állt meg egyik oldalon sem: a legújabb gépek elérték a bűvös hangsebesség határát, majd átlépték és idővel a kétszeres hangsebesség is napi rutinná vált. A fegyverek terén sem állt meg a fejlődés. Az első világháború csatáiban még hagyományos géppuskákkal vívták meg harcukat a kor „égi lovagjai”, a második világháború vége felé már megjelentek a harci gépekre szerelhető rakétafegyverek, amelyek már kijelölték a fejlődés következő lépcsőfokait.

Az új technológiák és gépek sokszor már szolgálatukba állításkor elavulttá váltak, így néhány évnyi alkalmazást követően, rövid időre másodvonalba, onnan pedig a roncstelepre kerültek. Sőt Angliában már annyira átestek a ló másik oldalára, hogy kijelentették: rakétákkal szinte minden harci gép pótolható. A repülés története során e kijelentés sokszor megbukott már.

A repülés technikai színvonala ilyen mértékben fejlődött az ötvenes évek során, de egy és talán a döntő tényező még mindig nem változott, a vadászgépeket még mindig emberek irányították. Azonban a rakéták túl nagyra értékelés nem csak Angliában ütött tanyát, jutott belőle bőven az Egyesült Államokba is. Ez a felfogás pedig meglátszott a pilóták képzésén is.

Az amerikaiak számára az atomháború – a ballisztikus rakéták szolgálatba állításáig – csak egyféle képen zajlódhatott, miszerint a szovjet fél bombázói a sarkkörön átrepülve mérnek atomcsapást Kanadára és Észak-Amerikára a sztratoszféra magasságából. A pilóták ezek elfogására és megsemmisítésére kapták kiképzésüket. A másik feladat, amire felkészítették őket, az alacsonyan történő, nagy sebességű taktikai atomcsapás. A klasszikus manőverező légi harc pedig egyre inkább háttérbe szorult a tananyagban. Az amerikai légierőkben azért persze még maradtak olyan pilóták, akik nem felejtették el, hogyan is kell közelharcban küzdeni egy vadászgéppel egy másik gép ellen.

Hála Istennek soha nem robbant ki az atomháború, a Hidegháború soha nem vált túl forróvá, bár voltak forró pillanatok.

A Koreai-háború után az Amerikai Légierő következő nagyobb bevetésére közel 11 évet kellett várni. Az Államok pilótái az akkori világ egyik legkorszerűbb vadászgépével a McDonnell-Douglas F-4 Phantom II-vel indulhattak harcba.

A gépet eredetileg a Haditengerészet és a Tengerészgyalogság rendelte meg, mivel az addig alkalmazott vadászgépek nem hozták a tőlük elvárt teljesítménymutatókat. A tervezéskor kialakított paramétereknek tökéletesen megfelelt a Phantom.

Radarral és nyolc rakétával volt felszerelve, minden időjárási körülmény között bevethető kétszemélyes harci gép került le a gyártószalagról, amely 15 éven át volt a világ első számú több feladatú harci gépe. Annyira bevált, hogy az USAF is rendszeresítette.

Az új gép és fegyverzete új kiképzési programot igényelt. Az akkor rendszerbe állított AIM-7 Sparrow feladata a látótávolságon túli célok megsemmisítése volt. Az F-4-es fegyverzetét az 50-es években kifejlesztett rövid hatótávolságú légiharc rakéta, az AIM-9 Sidewinder egészítette ki, mely bár azóta a hadtörténelem egyik legsikeresebb légi harc rakétája lett, akkori változatai még siralmasan gyengén szerepeltek.

Az Egyesült Államok 1964. augusztus 2-án lezajlott Tonkini incidens után belekezdett hosszú és már ezerszer elátkozott Vietnami-háborúba, melyben a konfliktus első napjától végig fontos szerepet kaptak a légierők. Nixon elnök a háború vége felé sokszor nyúlt a B-52-sekhez, hogy azok pusztító erejét felhasználva kényszerítse az északi vezetést a párizsi tárgyalóasztalhoz.

Az amerikai fél kezdetben F-100-as, F-105-ös és F-8-as gépeit vetette be, de a Phantom is hamarosan megjelent Vietnam egén.

Észak-Vietnam Légiereje 1964-ben rendszeresítette a MiG-17-est. Kezdetben a „Frescoval” indultak harcba az északi pilóták. Később, 1969-től kezdve megjelentek a MiG-19-esek is, azonban a „Farmer”-ek nem igazán terjedtek el. Pedig repülési jellemzői felülmúlták az F-100-as teljesítményeit: a szovjet gép tömeg/tolóerő aránya meghaladta az 1:1 értéket, félig üres tartályokkal pedig jobban is emelkedett, mint az amerikai F-100-as. 1966-tól az egyik leghíresebb szovjet vadász a MiG-21-es is az északiak arzenáljába került.

Mindegyik MiG-ről elmondhatjuk, hogy viszonylag rövid hatósugarúak, nehezen észlelhetőek s rendkívül fürge nappali vadászgépek. A Phantomot azonban már messziről elárulta füstülő hajtóműve, így azt akár 10 km-ről is észre lehetet venni. A legerősebb észak-vietnami vadászgép egyértelműen a MiG-21-es volt, ami bár elektronikailag elmaradt az F-4 Phantom-tól, de jobban manőverezet annál, különösen fordulási szögsebessége volt kiemelkedő. Ezt a képességet a megfelelő pillanatban kihasználva a MiG pilótája elmenekülhetett a Phantom elől, vagy akár nyerő pozícióba is kerülhetett.

Az 1964. augusztus 2. és 1968. október 1. között lezajlott légi ütközetek során az amerikai vadászpilóták 118 MiG-et lőttek le, miközben 56 gépüket vesztették el. Ez a győzelem/veszteség arány meg sem közelítette a II. világháborúban elért eredményt, de még koreai átlagtól is jóval elmaradt. A siralmas 2,1:1 arányt nem csak a harci gépek közötti különbségekben keresendők!

A pilóták dolgát saját politikusaik nehezítették meg. Nem a feladat bosszantotta fel a hajózó állományt, hanem az, ahogy rájuk erőltették a végrehajtás módját, ami elve kizárta a harcászati légierő ütőképes alkalmazását. A célokat Washingtonban, politikusok és nem katonai vezetők jelölték ki.

A bevált és begyakorlott harceljárások legapróbb részleteit is politikai megfontolásnak vetették alá: a levegőben az ellenséges vadászgépeket, csak vizuális azonosítás után támadhatták meg. Hiába voltak az AIM-7 Sparrow rakéták és a látótávolságon túli megsemmisítés lehetősége, ezzel nem élhettek a hajózók.

A Sparrow első éles harci alkalmazására egyébként 1965. április 9-én került sor. Terence Murhpy tengerész főhadnagy és Ronald Fegan zászlós Hainan sziget térségében semmisítettek meg egy kínai MiG-17-est Sparrow-val, de a légi harc hevében őket is lelőtték. Nagy valószínűséggel egy másik Phantom találta el a párost véletlenül szintén Sparrow rakétával.

Egy hasonló, téves alkalmazása után meg is jött a parancs, hogy a rakétákat csak vizuális azonosítás után lehetett alkalmazni. A közel légi harc AIM-9-sek pedig borzalmasan rosszak voltak. A Sidewinder rakétákat arra tervezték, hogy a sztratoszférában semmisítsék meg az ellenséges bombázókat és az őket kísérő vadászokat. Ebben a magasságban a rakéta irányítófeje jól látja a hajtómű forró gázsugarát, amire rávezeti magát. Vietnamban azonban minden más volt, a légi harcokat kis magasságban vívták.

Az ország területének 60%-át dzsungel borítja és folyamatos a párolgás. A legtöbbször 80-90%-os páratartalom és a nagy hőség pedig nagyban befolyásolta a rakéták hatékonyságát. Az AIM-9-ek finoman fogalmazva is megbízhatatlanokká váltak. A pilóták dolgát pedig még valami nehezítette. A már említett rakéta „imádat” amerikai jelensége volt, hogy a Phantom első változatai nem kaptak fedélzeti gépágyút!

Sőt a haditengerészeti változatok soha nem is kaptak beépített gépágyú, így a pilóták szinte fegyvertelenül találták magukat egy olyan manőverező légi harcban, amit nekik nem is igazán oktattak. Ilyen helyzetben nem is csoda, hogy ekkora mértékben zuhantak a légi harc eredmények.

„Úgy harcolsz, ahogy kiképeztek.”

1968-ban a politikai tárgyalásokat követően felfüggesztették Észak-Vietnam bombázást, amit 1972 tavaszáig nem is indítottak újra. A rendelkezésre álló időben mindenki levonta a következtetéseket. Az Amerikai Haditengerészet megbízta egyik tapasztalt vadászpilótáját, Frank W. Ault sorhajókapitányt – aki a USS Coral Sea hordozón teljesített szolgálatot – hogy vizsgálja meg a problémát. A kapitány minden tényezőt megvizsgálva kereste a magyarázatot, hogy a haditengerészet gépei miért nem lőttek le több ellenséges gépet. Kutatásának eredménye egy 480 oldalas jelentés lett, ami az „Air-to-Air Missile System Capability Review”, azaz „Levegő-levegő rakéta rendszerek képességeinek felülvizsgálata” címet kapta. Ezt később egyszerűen csak „Ault riportként” emlegették.

Frank W. Ault ebben a jelentésben három fontos tényezőt emelt ki, miszerint javítani kell a repülőgépek harci manőverező képességét, a légi harc-rakéták alkalmazását és magukat a rakétákat. Valamint javaslatot tett egy, tapasztalt vadászpilótákból álló egység felállítására, akik átadhatják tapasztalataikat a jövő vadászpilótáinak, okulva a vietnami fiaskóból.

Ault a jelentésben arra is rámutatott, hogy a szigorú bevetési korlátozások szinte korlátlan előnyhöz juttatták az ellenséges repülőket. Hiába a fejlett légi harc rakéták, a közelről vívott manőverező légi harc ideje még mindig nem múlt el. Véleménye szerint a pilóták jobban bíztak a rakétákban, mint saját tapasztalataikban és képességeikben. Így fokozott figyelmet kell fordítani a légi-harc manőverek oktatására és minél alaposabb elsajátítására. Ez a kiképzés csak akkor lehet hatékony, ha aszimmetrikus, azaz olyan repülőgépeket alkalmaznak a tréningek során, amelyek repülési tulajdonságai leginkább hasonlítanak az ellenséges gépek repülési paramétereihez.

Az „Ault riport” jelentős hatást gyakorolt az admiralitásra, lépésre sarkalva. 1969. március 3-án az Amerikai Haditengerészet elindította „Postgraduate Course in Fighter Weapons, Tactics and Doctrine” vagyis a „vadászrepülés posztgraduális fegyverismereti, harcászati és elméleti kiképző kurzusát” vagy ahogy világszerte ismerik, – és ahogy egymás közt a pilóták is nevezik – a „Top Gun”-t. A tanfolyamnak a Kaliforniában található Miramar bázis adott otthont. A „Top Gun” pont akkor kezdte meg működését, amikor a vietnami háború intenzitása éppen csökkent.

Az iskola „tanmenetét” a VF-121 „Peacemakers” század dolgozta ki, ugyanis ez az egység is F-4B Phantom gépeket repülte, ami a Vietnamba harcoló századok gerincét alkotta. A VF-121 aktívan részt vett a különböző harci századokból érkező pilóták és operátorok képzésében. Az ellenséges gépek, az ún. agresszorok szimulálása is megoldott volt.

A már említett szubszonikus, de rendkívül jól manőverező MiG-17-est a flotta A-4 Skyhawk gépei testesítették meg. A két típus ugyan eltérő feladatra tervezték, – az A-4 apró csatagép, a MiG-17-es fürge nappali elfogó vadász volt – de teljesítményük közel állt egymáshoz. Az A-4-seket új feladatuknak megfelelően alakították át, a fölösleges elektronikát kiszerelték a gépekből, így tovább javították a gépek amúgy is kiváló repülési jellemzőit. A korszerűbb MiG-19-est és MiG-21-est, kezdetben a Northrop T-38A Talon szuperszonikus gyakorló gépek „alakították”. A Talonokat a légierőtől vette kölcsön a haditengerészet.

Az iskola első kurzusai négy hétig tartottak: az első héten a levegő-föld fegyverzetek alkalmazását sulykolták a repülőszemélyzetekbe, s ezt éles lőgyakorlattal is egybekötötték, míg a további három héten a légi harc volt terítéken.

A programban szerepelt a „klasszikusnak” mondható 1-1 elleni lég harc, az 1 a fél tucat elleni taktika, és természetesen a több saját-több ellenséges gép között lezajló légi harcok begyakorlása. A Phantom személyzetek 25 felszállást teljesítettek, ez alatt kizárólag az ellenséggel vívott légi harcot gyakorolták. A gyakorlás mellett még 75 órás tantermi foglalkozás is várt a hallgatókra. A kurzus tematikája részletesen kitért a légi harc manővereire, annak fegyvereire és ezek alkalmazására. Az ellenség harci gépeinek repülési paramétereire, azok mind előnyös, mind pedig hátrányos oldalaira egyaránt, valamint a vietnamiak által alkalmazott légi harc rakétákkal is megismerték az előadások során.

Az „iskola” elvégzése bizony ajánlott lett volna a flotta valamennyi F-4-es pilótája és navigátora számára, ez azonban nem volt lehetőség. Így egy elit képzés indult Miramar-ban, ahova csak a legjobb pilóta párosok kerülhettek. A tanfolyamot elvégzőkre igazzá vált a már szállóigévé elő lépet kijelentés: „A legjobbak még jobbak lettek.”

A cél az volt, hogy egy kemény, magas szinten képzett „magot” hozzanak létre. Ezek a pilóták és operátorok miután visszatértek eredeti alakulataikhoz, átadják századtársaiknak a Top Gun-ban megszerzett ismereteiket.

Az „Aggressor”, azaz az ellenséges gépeket megtestesítő gépek festése megnevezésükhöz hűen tükrözte az ellenséges gépek festését. A Navy gépeit galambszürke festéssel látták el és az első turnusban érkező hallgatók ugyan még át nem festett A-4-es gépekkel ellen repültek, a helyzet azonban hamarosan megváltozott, az A-4-esek megkapták a terepszínű festést. A színskála pedig rendkívül változatos volt, néhányan forrás azt állítja, hogy nem is volt két egyforma festésű agresszor gép. Az iskola hivatalos jelvénye – a célkör közepén, utánégetővel menekülő MiG-21-es – is felkerült a miramari agresszor Skyhawk-k törzsére, vagy szívócsatornájuk oldalára. Az „ellenséges” gépeket az oktatók a szovjet pilóták mintájára repülték.

Sajnos a gyakorló légi harcok során balesetektől sem volt mentes a Top Gun. Pont a két kiképző alakulat egy-egy gépe ütközött össze. A VF-121 század Phantom gépe és a VF-126 „aggressor” század A-4 „Mongoose” gépe került veszteséglistára egy ütközés során.

A Phantom személyzete Robert G. Hughes hadnagy és Adolph J. Cruz alhadnagy volt. A baleset kiváltó oka az volt, hogy a két gép manőverező légi harc során elvesztette egymással a vizuális kontaktust. A Skyhawk pilótája igyekezett a Phantom fordulókörén belül maradni, az F-4-es pilótája viszont levágta a VF-126 század gépének fordulókörét, így összeütköztek. A pilóták sikeresen katapultáltak. Ez az incidens egyáltalán nem szegte Hughes és Cruz kedvét, olyannyira, hogy 1972. május 6-án a USS Kitty Hawk-ról felszállva, Sidewinderrel lelőttek egy MiG-21-est.

Top Gun ászai

A Top Gun iskola első kurzusában tanult egy fiatal tengerészfőhadnagy név szerint Randhall H. Cunningham, aki a VF-96 „Fighting Falcons” században repült a haditengerészet legújabb Phantomjával, az F-4J-vel. Radarkezelő tisztje William P. Driscoll főhadnagy volt, akivel együtt végezték a Top Gun-t, így alaposan összeszokott párost alkottak.

A „Freedom Train” hadműveletben már volt két légi győzelmük. A Szabadság Vonat 1972. május 10-én átváltott a Linebacker hadműveletre: Nixon engedélyezte Hanoi és Haiphong közötti főútvonal öt legjelentősebb hídjának támadását, ezzel akarta elérni, hogy az északiak kivonuljanak a déli területekről.

Cunninghamék a második hullámban kaptak helyet, így 11.30-kor szálltak fel a USS Constellation fedélzetéről. Célpontjaik Hai Doung pályaudvar raktárai és légvédelmi állásai voltak. S bár nem vadász feladatuk volt elsődlegesen, hanem bombázás, mégis kiemelkedő teljesítményt nyújtottak az nap, ami – ezt mindig hangoztatták – a Top Gun nélkül nem értek volna el.

Cunninghamék az nap az ezred parancsnok gépét kapták meg, hívójelük Showtime 100 volt. Bombáik kioldása után, a vadászokra vetették magukat – volt is kikre, hiszen aznap, az északiak légiereje is kivette a részét a harcokból. Több reptér állományát mozgósították. Összesen 12 db MiG-17, 2 db MiG-19 és négy MiG-21 küldtek fel az amerikaiak ellen.

A VF-96 aznap viszont véres aratást végzett a MiG-ek között. Steve Shoemaker egyet, míg Matt Conelly hadnagy két északi gépet kapott csővégre. Azonban őket is felülmúlta azon a napon a Sohwtime 100-as legénysége.

A mögéjük került MiG-ket még időben észrevették, és forduló harcba kezdtek. Az egyik északit ügyesen engedte maga elé Cunningham és mihelyt megfelelő távolságba került, azonnal tüzelt az egyik AIM-9-es rakétával, ami eltalálta az északi gépet. Ez volt a harmadik győzelmük. Ezután, 4 500 méterre emelkedett, hogy lerázza az esetleges üldözőjét, de senki nem követte őket. Alattuk parázs és egyenlőtlen harc zajlott: három Phantom között hét MiG táncolt, miközben folyamatosan támadtak egymást biztosítva.

Cunningham azonnal új cél után nézett. Alacsonyabban manőverező századparancsnokukat három MiG támadta egyszerre, mikor az kivált a harcból. A Showtime 100 azonnal utánuk fordult. Rádión figyelmeztették a magányos gépet, mivel félő volt, hogy a rakéta a nagyobb teljesítményű Phantomban tesz kárt, mint a kiszemelt gépben. Az első két rádiózásra nem volt reakció, a harmadik figyelmeztetés – „Ha nem fordulsz, meghalsz!” – már hatott. Csak északi vadászok voltak Cunninghamék előtt. Azonnal tüzelt, nehogy a rakéta elveszítse a célt. A Sidewinder most is tökéletesen működött, egy újabb MiG-gel végeztek. Ez volt a negyedik győzelmük! Gyorsan csináltak egy orsót, épp időben, mert már be is ült mögéjük egy újabb vadász, de az képtelen volt követni a Phantom brutális manővereit, így lemaradt a VF-96- század gépétől. Azonban a nap még nem ért véget! Az igazi show még hátra volt!

Már hazafelé indultak, mikor egy északi MiG-17 szemből támadott rájuk. A Top Gun-ban tanultak alapján meg se próbáltak utána fordulni, ilyenkor olyan közel kell elhúzni az ellenfélhez, amennyire csak lehet, hogy a másik nehogy helyzeti előnybe kerüljön.

Cunningham csak akkor fordult az ellenkező irányban, mikor az észak-vietnami tüzet nyitott. A másik irányba döntötte a Phantomot, majd függőlegesen emelkedett, hogy lerázza üldözőjét, de ez az ellenfelük nem adta fel ilyen könnyen. Követte az amerikai gépet, ami már kezdett vészesen lelassulni a folyamatos emelkedés miatt. Cunningham leborított, majd egy orsóval próbálta maga elé ügyeskedni az üldözőjét, de az folyamatosan lekövette az amerikai manővereit.

Szétváltak, majd újra kezdték az egész „táncot”. Az amerikai egy orsóval próbálkozott, de még mindig követte a vietnami, majd egy függőleges palástorsó közben lekapta a gázt, mire az északi gép elé került. Függőlegesen emelkedtek mind a ketten, de már a Showtime volt hat óránál, azaz ideális tüzelési helyzetben. A két gép azonban nem emelkedhetett a végtelenségig, az északi MiG-17-es kisebb teljesítménye révén, hamarabb ment zuhanásba, mint a jóval erősebb Phantom. A zuhanó északi gép kiváló célpontot kínált az F-4-nek, de azon nem volt gépágyú és Cunninghamnek várnia kellett a megfelelő tüzelési helyzetre, hogy a rakéta biztosan célba találjon. A felhúzó északi gép után kilőtte AIM-9-sét, ami telibe kapta a MiG-et. A Showtime 100-nak aznap ez volt a harmadik, összességében pedig az ötödik győzelmük. Így Cunningham és Driscoll lettek a háború első amerikai ászai.

A páros napja azonban még mindig nem ért véget! 8 200 m magasan repültek hazafelé, mikor radarjaikon közeledő MiG-ket észleltek, de mivel fogytán volt az üzemanyag és a fegyverzet, kerülték a harcot és eltávolodtak a célterülettől. Cunningham és Driscoll Már közel jártak a tengerhez, – mindössze 40 km-re voltak – mikor egy SAM rakéta robbant a közelükben, aminek repeszei súlyosan megrongálták a Phantomot. Percek alatt 3 000 métert süllyedtek, miközben egyre jobban lángolt a gép, a hidraulika rendszerei pedig sorra mondták fel a szolgálatot. Addig maradtak a „haldokló” gépen, ameddig csak lehetett, hogy minél távolabb kerüljenek az ellenséges területtől. Az utolsó pillanatban katapultáltak, ahogy kinyílt ernyőjük a Showtime 100 darabokra robbant.

A páros húszpercnyi kényszerfürdőzés után került a USS Okinawa helikopter hordozóra majd onnan a Constellationra. Itt aztán kezdetét vette az ünneplés, hiszen Korea óta nem avattak új ászokat a haditengerészetnél.

Az ünneplés közepette röppent fel az a hír, miszerint a harmadik ellenfelük nem volt más, mint a híres Toom ezredes – egyes források Tomb-ként – említik. Aki az északi légierő legeredményesebb pilótája volt a maga 13 győzelmével. Az állítólagos ezredes személye körül több mint 30 éve folynak találgatások. Egyes nyugati vélemények szerint, egyszerű propaganda, egy kitalált pilóta, egy dezinformáció szülte nem létező személyiség, míg egyes források arra gyanakodnak, hogy azért a nagy titkolózás, mivel lehet, hogy nem észak-vietnami pilóta volt, hanem szovjet. Egy biztos, nagy elszántsággal, tiszteletet parancsoló repülő tudással és bátran harcolt az amerikaiak ellen.

De nem csak Cunninghamék voltak, akik sikeresen ültették át a gyakorlatba a Top Gun-ban tanultakat! Az egyik ilyen „legenda” Ronald McKeown korvettkapitány, aki VF-161 „Chargers” pilótája volt a vietnami konfliktusban. Ő volt az első aki USS Midway hordozóról, iker győzelmet ért el John C. Ensch hadnaggyal, aki másodpilótája volt. Áldozataik MiG-17-ek voltak, amiket AIM-9-el szedtek le 1972. május 23-án. Ronald McKeown korvettkapitány később a Top Gun parancsnoka lett. Cunningham és Driscoll is visszatért a Top Gun-ba, de már, mint tapasztalt, harcedzett veteránok.

Cunningham a Miramar-ban töltött idő után, a VF-154 „Black Knights” századnál teljesített szolgálatot, mint az egység hadműveleti tisztje. Ezután visszatért az agresszor feladatkörhöz. Mielőtt 1987-ben leszerelt a haditengerészettől a VF-126 „Bandits” század parancsnoka volt 1985-től 1987-ig. Az egység elsődleges feladata az ellenséges gépek szimulálása volt. Driscoll munkásságának számadatai is magukért beszélnek. Harminc év alatt 800 (!) publikációt és előadást tartott, 5 000 gyakorló légi harcban vett részt és 3 300 órát repült! 170 harci bevetést teljesített, 500-szor landolt repülőgép hordozón, a Top Gun-ban F-18-on repült. Ezek a tapasztalt tisztek a jövő pilótáit oktatták személyes élményeik alapján, ama iskola égisze alatt, aminek ők is köszönhették sikereiket.

A Top Gun első „győzelmei” Vietnam után

Az amerikai 6. flotta 1981. augusztus 19-én rakétaindítási gyakorlatot hajtott végre a Líbia közelében lévő Szidra-öbölben. A politikai kapcsolatok ekkor már nagyon fagyosak voltak Líbia és az Egyestül Államok között. A líbiai légierő gépei már az előző napokban is berepültek a lövészet körzetében, megkérdőjelezve az amerikaiak jogát, hogy korlátozott légteret jelöltek ki Líbia számára. Gyakorlatilag az egész líbiai légierő gépállománya „tiszteletét” tette a lövészet körzetében, ugyanis az amerikaiak elfogtak MiG-21, MiG-23, MiG-25, Mirage F-1 vadászgépeket, és Szuhoj Szu-22-es vadászbombázókat is. A Navy vadászai minden egyes alkalommal elcsípték a berepülő líbiaiakat, majd némi agresszív manőverezése után, a hívatlan vendégek a körzeten kívülre lettek kísérve A Szidra-öböl északi részén a USS Nimitz (CVN-68), míg keletre a USS Forrestal (CV-59) tartózkodott. Az előbbin két század F-14-es, míg az utóbbin Phantomok adtak készültséget.

A már említett napon hajnali 06:00-kor két F-14 Tomcat szállt fel járőrözni a USS Nimitz hordozóról. A géppár vezére a 41. vadászrepülő-század parancsnoka Henry „Hank” Kleeman volt, lokátor- és fegyverkezelője (RIO) David „DJ” Venlet hadnagy ült. Hívójelük „Fast Eagle 102” volt. A kísérő gép pilótája Lawrence „Music” Musczynski volt, az ő RIO-ja Jim „Amos” Anderson hadnagy volt. Az ő hívójelük „Fast Eagle 107” lett.

07:15-kor Venlet lokátorán egy „mumust” (azonosítatlan repülőgépet) vett észre, ami déli irányból közeledett, nyíl egyenesen a lövészet körzete felé. A Tomcat géppár azonnal az ismeretlen gép felé indult a „Loose Deuce”-nek nevezett laza formációban. Ez egy laza kötelék, amiben a kísérő lemarad a vezér mögött három kilométerre, de annál egy kicsit magasabban. Védi parancsnokát a hátsó negyedből, miközben egész egység nyugodtan áttekintheti a légteret. Ha a szituáció úgy hozza, bőven áll rendelkezésre tér a manőverezéshez.

Kleeman 12 kilométer távolságból két szovjet gyártmányú Szu-22-es „Fitter”-t pillantott meg. A líbiai pilóták sokkal zártabb formációban közelítettek meg az amerikaiakat. A kísérő mindössze 150 méterre volt parancsnokától, s azzal egy vonalban repült. A szovjet doktrína csupán rakétahordozó eszköznek tekintette a repülőgépet, amit pilótája szoros, és szigorú földi irányítás mellett vezet a megfelelő tüzelési pozícióba.

A két géppár nagyon gyorsan közeledett egymáshoz. Amikor ötszáz méterre értek, Kleeman bal fordulót kezdett, és folyamatosan figyelte a Fittereket. A nemzetközileg elfogadott eljárás szerint mögéjük kerülve – mellesleg megfelelő tüzelési helyzetbe – arra készült, hogy kivezesse őket a tiltott a légtérből. Mikor a távolság 300 méterre csökkent a vezér Fitter egy AA-2 „Atoll” infravörös vezérlésű levegő-levegő rakétát indított Musczynski gépére. Az infravörös érzékelők számára ez nagyon rossz indítási helyzet, a rakéta törvényszerűen el is hibázta a célt.

A líbiai pilóták nem is erőltették tovább a dolgot, azonnal menekülőre fogták. Egységük felbomlott, ezzel be is fejezték az együttműködést, az amerikai pilóták viszont továbbra is csapatban működtek tovább.
A Fitterek áthúztak a Tomcatek felett, ezt követő pillanatban az amerikaiak szűkített bal-fordulóba kezdtek. 180 fokos forduló után pontosan a Fitterek mögé és alá kerültek. Musczynski elindította az egyik AIM-9L Sidewinder rakétáját, az ellenséges vezérgépre. Az eljárásnak megfelelően jelentette a Nimitznek, Fox Two-t, ami NATO kód szerinti jelentése, hogy infravörös vezérlésű rakétával tüzeltek. Musczynski rakétája a fúvócsövénél találta el a Szu-22-est, ami azonnal felrobbant, pilótájának nem volt ideje katapultálni.
Fordulóját befejezve Kleeman pont a Nap irányában emelkedő másik Fitter mögé került. Ez a tüzelési helyzet a Sidewinder számára sem ideális, így Kleeman kivárt egy tíz másodpercnyit, majd indította saját winderjét, ami eltalálta a második líbiai Fittert. Ennek pilótája szerencsésebb volt, öt másodperccel a találat után katapultált.
– Csobbant két Fitter! – jelentették a hordozókötelék légi irányítójának.

Az egész összecsapás, kevesebb, mint 40 másodpercig tartott. A líbiaiak technikai hátrány egyértelmű volt, a pilóták kiképzésében azonban még nagyobb volt a szakadék. Kleeman, Venlet, Musczynski és Anderson a Top Gun-ban tanultakat alkalmazva nem sok esélyt hagytak a líbiai félnek, hogy bele szóljon a légi harc végkimenetelébe.

A VF-41 század tagjai, akik találkoztak Líbia-i gépekkel egyetértettek abban, hogy a Mirage pilóták voltak a legjobbak, maximálisan kiaknázták a gépeik teljesítményét. Rendkívül jól alkalmazták a sebesség, emelkedés, magasság kombinációiból összehozható manővereket és az utánégető használatát. Így érdemes azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy ha a líbiai fél tényleg támadást tervezett az amerikai gépek ellen, akkor miért nem Mirage F-1 gépeiket küldték harcba?

Mindenesetre a hagyományoknak megfelelően a Miramar-i Kettes Hangár falára felkerült a két kis vörös Szu-22 sziluett, a Top Gun-t végzettek vietnami győzelmeit jelölő MiG-21-sek sora alá.

A technika fejlődése nem áll meg

A flotta vezetése elismeréssel adózott az iskola jól végzett munkájának: 1972. július 7-től, mint önálló parancsnokság működött tovább, a legjobb pilótákat oktató intézet. A Top Gun iskola arzenáljában egy új típus jelent meg 1973-ban, név szerint a Northrop cég F-5E Tiger II-es gépei.

A „Tigris” külsőleg nagyon hasonlított a T-38-as gyakorló gépre, de annál jóval nagyobb teljesítményű volt. Ezt a gépcsaládot eredetileg a nem túl „tehetős” szövetségesnek szánták védővadász feladatkörben. Méltó ellenfele lett volna a MiG-21-nek, szinte minden paramétere jobb volt, mint a szovjet vadásznak, de az amerikai F-5-sök légi harcban nem találkoztak az észak-vietnami MiG-kel.

A technika fejlődése azonban nem állt meg a vietnami konfliktus után. Mind két szuper hatalom légiereje levonta a vietnami és a közel-keleten lezajlott légi harcok tanulságait. A Navy és a légierő már az új kihívások felé tekintett, s keresni kezdték a Phantom utódját. A sikeres F-4-es „örökösei” az F-14 Tomcat és az F-15 Eagle lettek, melyek közül a Grumman cég Tomcat gépe a haditengerészet első számú elfogó vadásza lett. A Tomcat, a Top Gun iskola meghatározó típusa volt – az első négy évét leszámítva, amikor még a Phantom „tündökölt” – egészen 2003-ig mikor is az iskola leadta saját „Kandúrjait”.

Az F-4 Phantom II hagyományait követve a Tomcat szintén kétszemélyes elfogó vadász lett. A vietnami tapasztalatok szerint a hátsó ülésben helyet foglaló operátorok észlelték a kilőtt légvédelmi rakétákat és a támadó vadászgépek 40%-át.

Az F-14-en azonban sokkal jobb volt a kilátás, mint az F-4-ből. Tanulva a vietnami hibából, a Tomcat már kapott beépített fegyverzetet, egy M-61A1 20 mm-es gépágyút. Fegyverzete hasonló volt a Phantoméhoz.
Hordozhatta az AIM-9-et és AIM-7 rakéták mellett a legújabb AIM-54 Phoenix rakétát, amit akár 160 km-re lévő repülőgépre is kilehetett lőni a találat nagy valószínűségével. A Tomcat fedélzeti radarja az AWG-9-es egyszerre 24 célt tudott követni, ami közül ki tudta választani a hat legveszélyesebbet, és rakétát is tud rávezetni. A Tomcat néhány jellemzője ugyan megegyezett a Phantom egyes paramétereivel, például egyformán gyorsult a két gép. Emelkedő képessége viszont elmaradt a Mig-21bisz-hez képest. Elektronikailag viszont a kor legkorszerűbb gépe volt.

Végül a haditengerészet 556 darab Tomcat-t vásárolt. Irán utolsó át nem adott sivatagi terepfestésű F-14-se a Top Gun iskolában talált „otthonra”.
A láthatáron azonban újabb lehetséges ellenfelek jelentek meg, akik a Szovjetunió legújabb vadászgépeit repülték. A MiG-21-es leváltására tervezett MiG-23-ast az ellenség is szolgálatba állította. Ezt az új MiG-et a már jól bevált F-5-sök „alakították” a gyakorló légi harcok során.
A tanfolyam intervalluma is megváltozott. A megnövekvő ismeretanyag elsajátításához már nem volt elegendő a négy hét. A tanfolyam időtartalma öt hétre nőtt.

1985-ben újabb típus jelent meg a Top Gun-ban. Ez az izraeli Kfir C.1 volt, amit szintén légi harc gyakorlás céljából szerzett be a haditengerészet. A kacsa vezérsíkos gépeket a VF-43 század kapta, szám szerint tizenkettőt, F-21 „Lion” jelzéssel. Üzemeltetésüket megkönnyítette, hogy ugyanolyan hajtóművel rendelkeztek, mint a Phantom, ami ekkor már eltűnő félben volt az első vonalbeli egységektől, de az alkatrész utánpótlás folyamatos volt. Az F-21-sek a gyakorló repülések során általában egy póttartállyal és rakéta imitátorokkal indultak „bevetésre”, de előfordult, hogy függesztmény nélkül is repültek.
Az „Oroszlánok” 1988 márciusáig szolgáltak a VF-43-ban, mikor is visszarepülték őket Izraelbe. A gépek alkalmazását átmeneti megoldásnak is tekinthetjük az F-16N gépek megérkezéséig.

A típus annyira bevált, hogy a tengerészgyalogság saját agresszor százada a VMFT-401 is használta 1987-től egészen 1989-ig, amikor is a századot átfegyverezték F-5E típusra. A haditengerészet 1980-as évek elején állította szolgálatba az F/A-18 Hornet harci gépét, amely szintén megjelent Miramar-ban.

A Szovjetunió légi hadviseléssel foglalkozó elemzői sem tétlenkedtek. Az orosz fél mindenből tanult és megbízta két tervező irodáját a MiG és Szuhoj cégeket, hogy alkossanak olyan vadászgépeket, amelyek sikeresen vehetik fel a harcot a nyugati harci gépekkel.
A MiG iroda 1972-ben kezdte tervezni saját gépét. A tervezés irányát meghatározták azok a tapasztalatok, amiket az iráni F-4, F-5 és F-14 gépek átvizsgálásakor szereztek. Első felszállását 1977. október 6-án hajtotta végre. Az új gép áttörést hozott a szovjet vadászezredek életében. A MiG-29 Fulcrum minden idők legismertebb MiG-e lett a 21-es után. A típus 1985-ben állt szolgálatba.

A Szuhoj cég 1969-ben kezdte tervezni a saját gépét, a Szu-27-est. Két pilótát is „elfogyasztott” a berepülési idő alatt, majd áttervezték. Egyértelmű szándéka volt a hadvezetésnek, hogy a Flanker legyőzze az F-14-es és F-15-ös gépeket. A sorozatgyártásra érett gépet 1981-ben kezdték el gyártani. Hivatalosan 1982-ben mutatták be, de csak 1984-ben állították szolgálatba.

Mind a két vadászgép aerodinamikai mestermű. A kiváló manőverező képességgel rendelkező gépek a Nyugat-Európában rendezett légi bemutatókon elkápráztatták a nagyközönséget és a katonai szakértőket egyaránt. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet légierő vezetése felismerte rendszerének hiányosságait és erőfeszítéseket tettek kijavítására.

Az amerikai haditengerészetnek és a Top Gun-nak válaszolnia kellett az új szovjet gépek nyújtotta fenyegetésre. Az addig alkalmazott típusok, mint az A-4 és az F-5 megfelelően szimulálták a MiG-17/19/21/23-as típusokat, azonban az „új” MiG „keményebb” diónak bizonyult, teljesen új típusra volt szükség. A választás a kiváló manőverező képességű, egy hajtóműves, negyedik generációs, General Dynamics által gyártott F-16-ra esett.

A NAVY 1985-ben adta le rendelését 26 darab speciálisan átalakított gépre, melyből négy darab volt kétüléses. Kiindulási alapnak az akkor gyártott legmodernebb F-16 szériát, a Block 30-as változatot vették alapul. Hivatalos jelzése F-16N lett, a Top Gun iskolában és egyéb agresszor századoknál „Viper” keresztnevet kapta az új gép. Mivel eleve gyakorlásra tervezték, így csak minimális fegyverhordozásra volt képes. Fedélzeti gépágyút nem is kapott.

A gép orrában a C modell APG-68-as radar helyére az A változat, kisebb súlyú, alacsonyabb teljesítményű APG-66-os lokátorát építették be. A hajtómű viszont nem változott, a C variáns General Electric F-110-GE-100 aggregátját építették be. A gépekbe az ALR-69 besugárzó jelző került, valamint beépítették az ALE-40-es zavarótöltet-kivetőt is. Az összes F-16-os szerkezetét megerősítették a nagy túlterhelésű manőverek elviselése érdekében. A főrészekben található alumínium alkatrészeket titánra cserélték.

A „fegyverzet” mindössze gyakorló AIM-9-re és ACMI berendezésekre korlátozódott. Az ACMI (Air Combat Maneuvering Instrumentation) eszköz a légi harc adatait sugározta a földi vevőállomás felé, így „jelen” időben lehetett nyomon követni a gyakorló légi harcok állását, ezen kívül nagy segítség volt az „ütközetek” kiértékelések készítése során.

A haditengerészeti Falcon első repülésre 1987. március 24-én került sor, Fort Worthben. A gépet Dave Palmer, a gyár berepülő pilótája emelte magasba. Az első kétüléses TF-16N egy évvel és egy nappal később repült. Pilótái Jos Sweeney és Joe Dryden voltak. A gépek leszállítása 1987 elejétől 1988 közepéig tartott.

Három aggressor századot fegyvereztek fel a típussal, az első gépek Kaliforniába kerültek. A Miramarban állomásozó VF-126 „Bandits” század öt együlésest és egy kétülésest kapott. A második század, amely megkapta az új gépeket a floridai Key Westben állomásozó VF-45 volt. A „Blackbirds” század 10 együlésest és két darab kétülésest kapott. A harmadik alakulat a VF-43 „Challengers” század volt. Itt vegyesen alkalmazták más gépek mellett. A VF-43-sok hat F-16-át a VF-45-től vezényelték át. Az utolsó legyártott nyolc gép a Top Gun parancsnoksága alá került.

A tengerész pilóták, akik F-16N-re kerületek eleinte voltak kétségeik a típus iránt, amik az első felszállások után azonnal elmúltak. A „Vipera” rendkívül jónak bizonyult az alacsony magasságokon végrehajtott feladatok során. Sokkal jobban gyorsult, mint a Tomcat vagy a Hornet.

Rick Calggett hadnagy az elsők között került át Hornetről Viperára. A hadnagy közel negyven bevetést repült az Öböl-háborúban, majd ellenséges gépeket szimuláló „agresszor” lett a Top Gun-ban. „Gyakran a végsőkig hajtottuk a gépeket. Eleinte nem feküdt az F-16-os joystickja, az F-18-ban nem ilyen volt a botkormány, de pár repülés után megkedveltem, sőt úgy gondolom, hogy F-18-ban is jól jönne egy ilyen. 800 csomónál egészen fantasztikusan viselkedik a gép. Ha a Top Gun-ban eltudsz kapni egy Viperát, akkor más negyedik generációs géppel is boldogulni fogsz!”

A gépeket aktívan használták, évente 300 órát repültek, voltak példányok, amelyek még ennél is több órát töltöttek gyakorló légi harcban. Vipera érdeme, hogy sok Top Gun növendék szerzet értékes tapasztalatot arról, hogyan is kell a legújabb szovjet vadászok ellen sikeres harcot vívni.

Azonban az éremnek két oldala van. Az F-16-sok főtartó szerkezetében és szárnyak bizonyos szekcióiban hajszálrepedéseket fedeztek fel. A Viperák 1991-ben ideiglenesen földre kényszerültek. Helyüket F-18-kal pótolták a Top Gun-nál. Később újra repülhettek, de csak bizonyos korlátozások között. A VF-126-os század 1992. december 17-én sajnos el is veszítette egyik gépét. A VF-45-ös egység pedig 1994. december 5-én volt kénytelen veszteségként leírni a 163573 gyári számú F-16N gépét.

Közben a Top Gun 1994-ben, 25 évnyi szolgálat után elköszönt legelső „agresszor” gépétől az A-4 Skyhawk-tól, szerepüket az újonnan érkező F-18-sok vették át. A megmaradt 24 „elhasználódott” Vipera is kiselejtezésre került 1995-ben. A szolgálatból kivont gépek sorsa érdekesen alakult: a szerencsésebb példányok múzeumba kerültek, a többi gép azonban a Davis-Monthan támaszpontra. Itt a használható alkatrészeket kiszerelték a gépekből a légierő működő F-16-sai számára. Ekkor még senki sem gondolta volna, hogy 7 év múlva Top Gun-ban újra beköszönt az F-16-os éra.

A Top Gun nem csak a repülőgépeivel tartott lépést a modernkor kihívásaival! 1993 februárjában adták át a kor színvonalát nézve a legmodernebb technikával felszerelt iskolaépületet. Azonban a parancsnokság nem sokáig örülhetett új szerzeményének. A flottán is végig söpört, az 1993 közepén indult takarékossági kampány. A hidegháború fenyegetése végett ért, kevesebb harci gépre és pilótára volt szükség.

A „rossznevű” légi támaszpontokat átszervező és megszüntető kormánybizottság testülete 1996 júniusában a Top Gun-t is elérte. A haditengerészet elit vadászpilótáit képző iskola végrehajtotta a parancsot és a Miramar-i bázis a tengerészgyalogság állományába került. A Top Gun vadásztovábbképző iskola, pedig mint önálló parancsnokság nem érhette meg a 25. évfordulót.

Napjaink Top Gun-ja, az NSAWC

Az NFWS azonban, mint iskola nem szűnt meg. Az intézményt csak átszervezték, valamint új bázisra telepítették. A központ helye a Nevada állambeli NAS Fallon légi bázis lett, Renotól keletre. Miramar-t a tengerészgyalogság vette át. Az ujjá szerveződő Naval Strike and Air Warface Center (NSAWC) – Tengerészeti Csapásmérő és Légi Hadviselési Központ – egy részlege lett.
A közös parancsnokság alá a következő részlegek tartoznak: 1 csapásmérő, 2. légi hadviselési (Ez lett a Top Gun utódja) valamint a 3. a légi felderítés és korai előrejelzés.

[googlemaps https://maps.google.com/maps/ms?ie=UTF8&hl=hu&t=h&msa=0&msid=114920735024401478107.0004822b8b03f6c7434e3&ll=37.09024,-117.817383&spn=14.006716,25.883789&z=5&output=embed&w=590&h=400]

Az áttelepüléssel és átszervezéssel az iskola inkább nyert, mint veszített! A gyakorlásra rendelkezésre álló terület 10 200 négyzetmérföld lett, ami 26 000 km² jobbára sivatagos, lakatlan gyéren lakott táj, ahol az egymást kergető vadászgépek zaja senkit sem zavar. Mellesleg nem elhanyagolható, hogy öt hatalmas, mintegy 340 km² összterületű gyakorló lőtér is a bázis közvetlen közelében fekszik. Így nem szükséges áttelepülni egy-egy éleslövészet során.

A Top Gun az NSAWC égisze alatt, 1996. július 11-én kezdte meg újbóli működését. Első parancsnoka Bernadr J. „Hawk” Smith ellentengernagy volt, aki 1995 augusztusában érkezett Fallonba, hogy megszervezze a NSAWC működését.

Smith tapasztalt parancsnok és pilóta volt. A tengerészet akadémiáján végzett, 400 bevetést repül Vietnamban, a Harmadik Repülő Ezred parancsnoka lett 1981-ben, majd 1989-ig a USS Midway (CV-41) parancsnoka volt. A Sivatagi Pajzs, majd az azt követő Sivatag Vihar hadműveletben a tengerészeti erők parancsnokaként teljesített szolgálatot.

1996 júliusában a támaszponton 130 tiszt, 230 legénységi állomány kezdte meg a munkát. Teendőikben segítette őket 89 civil alkalmazott, valamint 12 tengerészgyalogos tiszt. A kiképzésben továbbá részt vesznek az amerikai légi erő és brit tengerészet tisztjei is.

Az NSAWC struktúrája N1-től N9-ig a következő képen épül fel: személyzeti erőforrások, hadműveleti és taktikai tervezés, logisztika, parancsnoki kommunikáció, hírszerzés, a már említett légi felderítés előrejelzés, más néven Top Dome, amihez a hordozók légi szállítási feladatainak képzése is tartozik. A Top Gun.

Nyolcadik a Seahawk Weapons School ami elsődlegesen a SH-60-as személyzetek tovább képzésével foglalkozik. Az N9 – egyben az utolsó részleg – pedig az üzembiztonság és az esetleges mentési munkálatok területén képzi tovább a tengerészet állományát. A fentiek alapján láthatjuk, hogy az NSAWC rendkívül sokoldalú intézménye az amerikai haditengerészetnek.

Gépállományát tekintve az NSAWC a következő típusokat tartja üzemben: F/A-18A/A+/B/C/D változatait. A Hornet, a legnagyobb példányszámban szolgálatban álló „agresszor” gép Fallon-ban. A 28 gépből négy kétüléses. 2004-ig az arzenálban az F-14 Tomcat is megtalálható volt. Az utolsó gépeket 2004-ben adták le, helyüket Hornetek vették át. 2009 közepén pedig három F/A-18E/F Super Hornettel is bővült az állomány.

Az utolsó Tomcat „osztály” 2003 szeptemberében végzett. 2006 óta kivont Kandúrok helyét és feladatát Hornetek vették át. Az utolsó hónapokra a Kandúrok sárkánya oly mértékben elöregedett, hogy 3-4 g-nél nagyobb túlterhelésű manővereket nem is végezhettek.

2002-ben régi/új gép jelent meg a Top Gun-ban, a Viperák ugyanis visszatértek. 1995-ben, mikor a Navy aggressor századai és a Top Gun kénytelen volt leadni saját Falconjait nagyon kevesen gondolták volna, hogy hét évvel később, 2002-ben újra megjelenik a Sólyom a Top Gun arzenáljában.

Az „új” F-16-sok története igazi kálvária sors. A gépeket eredetileg a Pakisztáni Légierő számára gyártották, mely a Peace Gate II és III program keretében jutott volna újabb F-16-osokhoz. Az ázsiai állam ki is fizetett az amerikai félnek 685 millió dollárt a gépekért, mikor kiderült, hogy hadászati atomprogramot folytat.
1990. október 6-án az amerikai kormányzat fegyverszállítási embargót rendelt el az ázsiai országgal szemben, holott már 28 darab F-16-os a gyártás különböző fázisaiban volt. A gépeket a szokott eljárásnak megfelelően berepülték, majd átrepülték a Davis Monthan bázisra, ahol szakszerűen tárolták a harci gépeket.

Vevőt azonban nem sikerült találni a harci gépekre. Tervek ugyan születtek a hasznosításukra, de ezek zsákutcának bizonyultak. Végül is a sok hányattatás után 2002. novemberében a 28 darab A/B változatú, Block 15-ös szériájú gépből 12 került Fallon-ba, a Top Gun parancsnoksága alá.

A gépek megoszlása 8 egy üléses A és 4 darab, kétüléses B változat volt. A gépek az első gyakorló repüléseiket még a pakisztáni rendelésre kért festéssel repültek. Később azonban „agresszor” festést kaptak Logikus lépés volt, hogy az aktivizált 12 gép harmada kétüléses volt, mivel így gördülékenyen ment az átállás az oktatóknak, az „új” típusra.

Az átképzést az arizonai Légi Nemzeti Gárdánál végezték, ahol az első turnusban 15 pilótát képeztek át Viperára. A követelmény, a jelentkezőkkel szemben minimum 1 000 repült óra volt. Az oktatásban segítséget nyújtottak az USAF 64. és 65. agresszor századainak pilótái, akik hasonló feladatot látnak el a légierő Red Flag gyakorlatain. 2004 júliusában az NSAWC-nél 23 pilótának volt képesítése F-16-ra, természetesen ez a szám, azóta tovább nőt.

Az oktatók véleménye szerint az „új” géppel igazi öröm repülni, mivel sokkal fürgébb, mint az addig alkalmazott F-18-as, habár a Hornet manőverező képessége is kiváló. A gyakorlatokon a Viperák nem hordoznak függesztményeket, csak a szárnyvégeken rakéta maketteket és a már említett átjátszó berendezéseket. Egyes esetekben a törzs alá függesztenek egy üzemanyag póttartályt, a bevetési idő növelésének érdekében A gépek függőleges vezérsíkjára felkerült az NSAWC központ, Top Gun részlegének hivatalos jelvénye, a célkör közepén lévő utánégetővel menekülő MiG-21-es egy fekete villámon. A gépek alsó vezérsíkjára pedig NSAWC felírat került felfestésre. A fekete villám és az iskola jelvénye minden gépen megtalálható, kivétel a VFC-13 gépei.

Ezek az F-16-sok eredetileg ugyan nem a Top Gun számára készültek, de a légihar-gyakorlásra tökéletesen megfelelnek, mivel a típus legkönnyebb változatai, és radarral is nehezebb felderíteni, mint az orosz MiG-29-est vagy a Szu-27-est, amiket megszemélyesítenek a gyakorlások során.

Miután egyre több oktató szerzett jogosítást Viperára így növelni kellett a gépállományt. 2004 novemberében további két „pakisztáni” F-16A került az NASWC állományában. Az Edwards légi bázisról települtek át Nevadába, addig ugyanis 416 FLTS teszt és gyakorló században teljesítettek szolgálatot. A két új gép 56-os és 57-es oldalszámot kapta.

Fallon-ban állomásozik még a VFC-13 „Saints” azaz Szentek. Amikor a Top Gun 1996-ban újra indult a század 23 F-5E/F „Tiger” géppel rendelkezett. Elsődleges feladatuk a harmadik generációs ellenséges gépek szimulálása. Az F-5-ös adottságaiból kifolyólag a MiG-21 szimulálására tökéletesen megfelel még napjainkban is. Bár az egyre inkább elhasználódó gépeket lecserélik F-18-ra, még mindig van jövője a típusnak a Navy „agresszorai” között. Ugyanis a nem rég Svájctól megvásárolt hasonló gépek – a megfelelő felújítás után – az agresszor egységekhez fognak kerülni. Egy-egy jövőbeli konfliktus során az amerikai elemzők még mindig számolnak a jó öreg „Fishbeddel”

A Seahawk Weapons School gépállományában 9 darab SH-60 helikopter repül. Az agresszor gépekhez hasonlóan ezek is különböző álcázó festést kaptak. Az iskolához tartozik még egy C-12-es futár gép is.

Az hogy kik kerülhetnek az NSAWC tanfolyamaiba, vagy Top Gun-ba azt csakis a teljesítményük határozza meg. A Navy és a Marines pilótákat század parancsnokaik jelölik, majd ezred parancsnokuk dönti el, hogy alkalmasak e, hogy részt vegyenek a tanfolyamon.

Évente általában öt kurzust indítanak, hármat a Navy pilótáinak, és kettőt a tengerészgyalogság hajózóinak. A tengerészek kilenc, míg a bőrnyakúak hat hetet töltenek Fallon-ban. Az osztályok létszámát természetesen az dönti el, hogy a jelöltek egy vagy két személyes gépen teljesítenek e szolgálatot.

A „hallgatók” egy átlagos napja elég korán kezdődik. Negyed hatkor kelnek, majd eligazítás együtt, utána külön-külön, az agresszor egységnek és tengerész pilótáknak. A gyakorló légi harcok eleinte egy az egy ellen, majd kettő a kettő ellen, négy a négy ellen, végül mikor a „vizsga légi harcra” kerül a sor, addigra már olykor harmincgépes kötelékek kergetőznek Nevada egén.

Egy átlagos gyakorló bevetés 60-80 percig tart. A gyakorló légi harcok között pedig szinte egymást érik az előadások és a különböző tantermi foglalkozások. Az oktatók gyakorlatilag szétcincálják a légi harcokat és a bevetéseket a legapróbb részletekig. Elvárják a pilótáktól és a navigátoroktól, hogy képes legyen elmagyarázni, hogy adott szituációban, mit miért tett, vagy hogy mi volt a helyes vagy mi a helytelen, esetleg mit lehetne még jobban csinálni.

A kiképzés a személyzeteknek és az oktatóknak is nagyon kemény igénybevétel, főleg, hogy 10-12 órát dolgoznak egy nap vagy még többet, főleg hogy ezt a hét hat napján. Az oktatók azonban készségesek, bármiben segítenek a pilótáknak, amiben csak tudnak, hiszen a „Csapásmérő és elfogó vadászoktató” képesítést, amit a kurzust elvégzett személyzetek kapnak, nemcsak kitüntetés, de komoly felelősség is, mivel amit megtanultak az NSAWC-nél töltött hetek során, azt mind át kell adniuk társaiknak.

Az intenzív gyakorlásnak és kiképzésnek azonban árnyoldalai is vannak. Fallon-ban sajnos több baleset és katasztrófa is történt.

1998. július 6-án az 160891 gyári számú F-14A szenvedett balesetet. A pilóták sikeresen katapultáltak. Közel négy évig, említésre méltó esemény nem történt a merevszárnyú gépekkel. 2002-ben azonban rájárt a rúd a Hornetekre. 2002. március 15-én a 762887 gyári számú F-18A Fallon-tól észak-keletre földbe csapódott a Clan hegységben. A Martin-Baker ülés sikeresen működött. Június 6-án egy újabb F-18 került veszteséglistára. A 162891 gyári lajstromú gép 1v1 elleni légi harc gyakorlása során földnek ütközött a bázistól 10 mérföldre dél-keletre a Smith Creek völgyben. A pilóta katapultált. Az év utolsó hónapjában is elveszett egy újabb F-18-as. A Hornet Gabbs-től 6 mérföldre északra csapódott a földbe. A pilóta ebben az esetben is biztonságosan hagyta el a zuhanó gépet.

2007 május 8-án a HS-7 „Dusty Dogs” század legénységével történt katasztrófa Austintól 10 mérföldre nyugatra. Az SH-60F Seahawk éjszakai gyakorló repülést hajtott végre, tíz fős személyzettel a fedélzetén. A pilóták április 30-án kezdték meg az egy hónapos továbbképzésüket a Seahawk Weapons School-ban. Kedd este 21.25-kor azonban elektromos hiba lépett fel a gép kábel rendszerében, aminek következtében elvesztették a kontrolt a forgószárnyas felett, ami a földnek csapódott. A roncsok között öt fő lelte halálát.

2008. június 13. péntekre esett, ami bizony balszerencsét hozott a VFA-15 és a VFC-13 századnak. A két egység egy-egy gépe légi harc gyakorlásra szállt fel. A baleset 12:10-12:15 között következhetett be, Fallon-tól 50 mérföldre keletre. A két gép nagy valószínűséggel manőverezés közben összeütközött. A Hornet pilótája. Jeremy S Wise hadnagy nem élte túl a balesetet. Az F-5F pilótái biztonságban katapultáltak és másnap már el is hagyhatták a Banner Churchill kórházat Azóta gépveszteség nem történt az NSAWC-ben.

A központ azonban nem csak pilótákat képez tovább, hanem a hordozók személyzetét is, mivel a féléves „körút” előtt olykor egy-egy anyahajó 1500 fős legénysége is áttelepül Nevadába. Így nem csoda, hogy évente megközelítőleg 130 millió liter üzemanyag fogy Fallon-ban.

Az 1986-ban bemutatott azonos című film hozta meg a világhírnevet az iskolának. Pedig az már 17 éve működött. 1969 óta több ezer olyan pilótát adott a haditengerészetnek, akik bárhol, bármikor képesek bebizonyítani, hogy amit Miramar-ban, vagy Fallon-ban tanultak, a világ legjobb pilótái közé emeli őket. Bár hosszú évek teltek el és elvesztette önálló parancsnoksági rangját, mégis a mai napig a legrangosabb kiképző programok etalonjának számít.

http://www.youtube.com/watch?v=L9h-WXNWDWg

Források

• Ivan Rendall: Vadászrepülők – Légi harc a sugárhajtású gépek korában
• Gál József: Légi párbaj a Földközi-tenger felett – Fekete Ászok, Top Gun 1991/11
• Horváth Zoltán: Legenda és valóság – 25 éves a Top Gun, Top Gun 1997/7. szám
• Kővári László: Ázsia sólymai Aranysas 2007. június
• Németh Zoltán: Agresszor századok vörös csillaggal, Top Gun 1998/1
• Horváth Zoltán: Sikertörténet – F-5-ös, a jenkik Mig-21-ese, Aranysas 2007. szeptember
• Gál József: Fehér csillagos Fishbed Aarnysas 2004. augusztus
• Kővári László: Célpont: Hanoi – Hívójelük: Showtime 100, Aranysas 2002. május
• Walter G. Scott: MiG vadászrepülők története Vagabund kiadó
• Mike Spick: Ászok – A világ legjobb vadászpilótái 1914-től napjainkig, Hajja és Fiai Könyvkiadó XX. századi hadtörténet
• Rick Llinares: Strike beyond Top Gun, Zenith Press
• Katonai repülőgépek enciklopédiája Főszerkesztők: John Lake, Donald Davis Alexandra kiadó
• www.airliners.net
• www.f16.net