Bevezetés

Napjainkra a légi eszközök fedélzetéről indítható fegyverek egy olyan technikai csúcsot értek el, minek hála alkalmazhatóságuk kezdi elérni a pilóták mindenkori vágyálmait. Leoldhatók bármilyen időjárási viszonyok között (a légierők az éjszakát is időjárási tényezőnek tekintik), képesek nagy távolságból indulni, autonóm célmegközelítést végezni, vagyis kilövés után nem is kell foglalkozni velük. Mára a pilótának elég a sisakcélzóval ránézni a célra, a bomba vezérlőegysége memorizálja a célt és ha az indítás megtörtént, jó eséllyel el is találja. Ez mind szép is, de ennek súlyos ára van. Ára, mégpedig pénzben.

E képességek ugyanis nem olcsó fegyvereket eredményeznek. Mára egy intelligens (vagyis valamilyen irányítórendszerrel ellátott) bomba vagy rakéta ára 10000-20000 dollárnál kezdődik (egy JDAM kit durván 26000 dollár), a felső határ pedig a csillagos ég – szó szerint, már ha a jövőben, az űrből indított kinetikus energiával romboló, hiperszonikus sebességre gyorsított rakétaelhárítók terveit is ide soroljuk. A legújabb irányzat már kombinálja is az irányítási módokat (jó példa erre a SLAM-ER), tehát egyszerre lézeres és GPS irányítórendszert is alkalmaznak. Vagyis halálpontosak, ritkán tévesztenek célt és alkalmazhatóságuk is igen vegyes, köszönhetően a többféle robbanótöltetnek.

A legelején említett technikai csúcs most a lényeg, amihez először is érdemes áttekinteni, milyen utat is jártak be a légi indítású fegyverek (most a géppuskákat/gépágyúkat és a lézereket, mint például az ABL, nem sorolom ide).

A kezdetek

Az I. Világháborúban a pilóták néhány kézigránátot hajítottak ki, később már célirányos, áramvonalas testekkel tették ugyanezt – ekkor már nem oldalt, hanem speciális nyíláson át a gép alján. A II. Világháború előtt aztán megjelentek a szárnyak és a törzs alá szerelt felfüggesztők, illetve a belső terekbe történő elhelyezés. Ez az elv a mai napig alkalmazott, de a célzás mindig is gond maradt. A dolog eleinte szemmértékre ment, később megjelentek a tükrös célzók, mely főleg a vadászoknak légiharcban és a bombázók számára volt hasznos. A hatékonyság persze alacsony volt, így a fegyverek jó része veszendőbe ment (legyen az bomba vagy géppuskalövedék).
Az első irányított fegyvereket már a világháborúban elkezdték fejleszteni, mindkét oldalon. Rádióirányítással hatalmas bombákat próbáltak ki hajókon, és a dolog működött is, persze igen kezdetleges szinten (pl. az atombombákra sem szereltek ilyesmit). A legeredetibb a japánoké volt, a Kamikaze egységek lényegében a mai napig legintelligensebb vezérlőt használták – az emberi agyat (mellesleg ugyanez köszön vissza az USAF 80’-as években indított gondolatirányítású vadászgépprogramjában, ahol az agykapacitás a fegyverek irányítására is kiterjedt – de ez már egy másik cikk témája).
A rádióirányítás után a következő ugrás a TV-kamerák alkalmazása volt, ami az eddigiekhez hasonlóan alaposan leterhelte a pilóta figyelmét, így külön fegyveroperátor igényelt, ha harchelyzetben eredményesen akarták alkalmazni. Az újabb lépést a lézerirányítású bombák jelentették, melyek már félig-meddig „Fire And Forget” jellegűek voltak – már ha nem a gépen volt a célkijelölő, ami alaposan behatárolta a manőverező képességet (bár például az F-111 Pave Track rendszere képes volt forogni egy bizonyos szögtartományon belül).
A lézerirányítású bombák ugyan jók voltak és viszonylag szélesebb időjárási viszonyok között lehetett alkalmazni őket, de itt kezdtek először érződni a komoly költségek. A Sivatagi Vihar hadművelet után kezdődött ez a probléma komolyan megjelenni, mivel ekkor jött az igény, hogy szinte az összes fegyver precíziós irányítású legyen – ami viszont iszonyatos költségeket jelentett (beleértve robotrepülőgépeket, bombákat, rakétákat, stb…)

Mára, mikor a különféle okokból alkalmazott taktika, az áldozatok minimalizálása jött be, ezek a fegyverek gyakorlatilag alapvetőekké váltak – ám elkezdődött valami olyasmi is, ami a fent említett csúcsot kirajzolja – vagyis, hogy elképzelhető e fegyverek II. Világháború utáni fejlődésének megtorpanása, pontosabban inkább átalakulása. A köszönhető részben a költségeknek, részben a technika fejlődésének, valamint az igények átalakulásának.
Az, ami a változás első jelének volt tekinthető, néhány rövidke hír volt, miszerint Afganisztánban (és Irakban) az amerikai és más szövetséges gépek egyre több alkalommal használják gépágyúikat CAS (Close Air Support – közvetlen légi támogatás) bevetéseken. Ennek oka a technikában keresendő, mivel az IFF, célmegjelölő és helymeghatározó rendszerek lehetővé tették, hogy még egy hangsebességgel lecsapó vadász is sikeresen használja gépágyúját akár néhány ember vagy egy aknavetőállás ellen. Vagyis nincs szüksége ehhez egy 50000+ dollárba kerülő fegyverre, csupán néhány száz dollárért beszerezhető gépágyúlövedékre. Más szavakkal a külső, kísérő eszközök fejlődése egyre inkább kiváltja a fegyverek autonóm célkövetési képességének igényét.

Persze a dolog nem ilyen egyszerű. A fegyverekbe azért lehet ma már GPS vevőt és lézerfejet tenni, mivel a mikroelektronikának köszönhetően belefér. Ennek eredményeképpen a fegyver pontos és működik minden időjárási körülmény között. Másik oldalon ott a tény, hogy ez egyrészt drága, másrészt mégiscsak egy nagyon érzékeny és fejlett dolgot dobnak el – ami jó esetben csak megsemmisül, rosszabb esetben az ellenség kezébe kerül. A probléma éppen ebben van, vagyis minél jobb a technika, amit a fegyverbe tesznek, annál drágább és féltve őrzöttebb – így a legjobb lenne nem is beletenni.

Ez a gondolatsor vezetett el ahhoz az irányhoz, aminek egyik első formája a gépágyúk fokozatos visszatérte a közvetlen légitámogatásba (ezzel újra alaposan eldöntve a „kell-e a vadászgépekbe gépágyú” kérdést – csak most nem a taktika és technika döntött, hanem a pénz és technika). Vagyis a kényes irányítóberendezéseket az amúgy is drága repülőgépbe kell tenni, és csak a lehető legszükségesebbet az ellenségre szórni – legyen az a bomba acélöntvény teste és a robbanóanyag, a gépágyúlövedék vagy éppen lézernyaláb, esetleg rádiófrekvenciás energiafegyver sugara (lásd AESA radar fegyverként való alkalmazása – csúcstitok. Emellett a világűrbe is ezeket tervezik telepíteni 2020 környékére).

Nem új kérdés

Persze a dolog eddig sem tűnt el, például a B-1B és B-2A nehézbombázók vagy kisebb vadászbombázók mindig is rendszeresen gyakorolták a konvencionális radarbombázást, csupán a technika ugrott akkorát, hogy ezt a fajta alkalmazást is precíziós csapásmérésnek lehet tekinteni. Ez főleg az új AESA rendszerű radaroknak köszönhető, mégpedig több okból. Egyrészt az LPI (Low Probability of Intercept) képességnek köszönhetően használhatják azt ellenséges környezetben is alacsony detektálási veszély mellett, másrészt mert képes olyan minőségű képet biztosítani, mely elegendő a célkiválasztáshoz és azonosításhoz. Másik fontos tulajdonság, hogy mivel a radar több üzemmódon is működhet, lehetséges a „Fire and Forget” elv, mivel míg a radar a fegyvert vezeti célra, közben már légi célokat is kereshet, vagy éppen térképezhet. Emellett fontos, hogy a hullámok pásztázási sebessége igen gyors (nincs a régi kéve a képernyőn), a frissítés elég folyamatos a megfelelően precíz rávezetéshez mozgó célpontok esetén is.

Ez az alkalmazás igaz mind a légi, mind a földi célok elleni fegyverekre (vagyis, hogy mindent a radar vagy a fedélzeti lézer vezérel). Maguk a fegyverek visszalépésnek tűnhetnek, mivel gyakorlatilag olyan, mintha egy generációt ugranának vissza. Tehát például az AIM-120 aktív radaros rakétát leváltó fegyver az AIM-7-nél alkalmazott megoldást használhatja – vagyis a parancsközlő félaktív módszert. Amúgy ez nem is annyira elavult, mert például a Patriot rakétája, a PAC-1/2/3 is ugyanezt alkalmazza, és az eredményességére szintén egyre kevesebb a panasz.

Változások a légtérben

Amúgy az USAF az Air Superiority Missile Technology (ASMT) programon belül kutatja ugyanezt a lehetőséget. Egyik verzióban pedig tisztán a fedélzeti radar vezérli célra a fegyvert (az F-22A AN/APG-77 radarját részben ezért is tervezik oldalra néző elemekkel kiegészíteni). Amúgy ez egy széles hatótávolságú fegyvert vizionál, ami egyaránt leválthatja az AIM-120 és AIM-9 rakétákat, de emellett egy sor más képességgel is rendelkezik. Akárcsak a flotta az új Standard rakétáit, úgy ezeket is alkalmassá teszik felszíni célok elleni bevethetőségre – ezzel eltüntetve a határt a légi és a felszíni célok elleni fegyverek között. Az még nem tisztázott, hogy a fegyverben lesz-e robbanóanyag, vagy csak kinetikus energiával pusztít, de mivel csak tanulmány és jórészt titkos, így nem lehet semmi biztosat mondani.

A költségek eloszlása így a jövőben jelentősen változik majd. A repülőgépek egyre drágábbak lesznek (bár a JSF program egyik célkitűzése éppen ennek elkerülése), cserébe azonban üzemeltetésük egyre olcsóbbá válik, és ami a fontosabb, a felhasznált fegyverek értéke is csökken. Amennyiben a fegyverek csak a vevőt és a kormányrendszert tartalmazzák, bonyolultabb célravezetőt nem, az alaposan csökkenti a tömeget és a költségeket egyaránt. Emiatt persze meg kell oldani a biztonságos adatátvitelt, de az új radarok és fedélzeti szuperszámítógépek képesek erre (az F-22A szolgálatba állásakor rendelkezett egy 10 milliárd művelet/sec elvégzésére alkalmas fedélzeti számítógéppel – ami tele volt üres blokkokkal a későbbi korszerűsítéshez).

Embertelen hordozók

Jelen pillanatban éppen ez az irányvonal kezd egyre erősebben teret hódítani, bár nem elsősorban az ember vezette gépek számára, hanem a pilóta nélküli UCAV gépek miatt. Ezek fegyverterhelését igyekeznek majd a lehető legszélesebben kihasználni, de érdekes módon ott is minimalizálni kell. Ha a pilóta elmaradása okán felszabadult előnyöket ki is akarják használni, nem lehet repülő lőszeres vagonokat csinálni azokból sem. Mivel pedig e fegyverek alaposan növelik a taktikai rugalmasságot, nem szükséges a specializáció, ami viszont a stratégáknak, de főleg a légiirányítóknak hatalmas szabadságot adhatna.

A legelőször említett csúcs így elsősorban a fegyverek viszonylagos árát jelenti. Már a Sivatagi Vihar folyamán is előfordult, hogy egy iraki IFA szétbombázására egy annál vagy ötszázszor többe kerülő lézervezérlésű bombát használtak, így ez a lépés mindenképpen szükséges volt. Mivel pedig a gazdasági válság és a folyamatos háborúk miatt az USAF is ott takarékoskodik, hol tud (na persze az ő mércéjük szerint), a következő évek mindenképpen ebbe az irányba tolódnak el. További érv, hogy a nagyenergiájú energiafegyverek megjelenése miatt valószínűleg jelentőségük vissza is fog esni, így a jelenlegi költségek nem tarthatók fenn – hiszen a vegyi lézerhez egy vödör vegyszer sokkal olcsóbb, mint mondjuk egy GPS kit egy bombára.

A légi indítású fegyverek így a lövedékek összetettségét tekintve most nagyjából a csúcson vannak, a jövőben ez mindenképpen csökken – de ezt természetesen nem lehet borítékolni. Mivel nem tudni, az energiafegyvereket miképp lehet majd blokkolni, illetve mennyire alkalmazhatók az újabb jellegű, alkalmazkodott fenyegetése ellen, a kiszorulásuk inkább az ellenség ellentevékenységétől, és nem a technika állásától függ.