Ha valaki kiejti manapság a „vadászbombázó” szót, akkor a legtöbb embernek az F-16 Fighting Falcon jut az eszébe, mely napjaink legelterjedtebb ilyen típusa. Rengeteg típusismertető és cikk foglalkozik a típus történetével, de most mi egy kicsit más vizek felé evezünk. Azokat a gépeket fogjuk sorozatunkban sorra venni, melyek valamilyen evolúciós folyamat során eme harcigéphez kötődnek. Cikksorozatunk következő témája az AIDC (Aerospace Industrial Development Corporation) által gyártott F-CK-1 „Ching-Kuo„. A jelentős amerikai segítséggel készült gép nem véletlenül mutat nagy hasonlóságot az USAF és a US Navy gépeivel, többek között az F-16-ossal. Lássuk hát, miként készült el és hogyan muzsikál a produkció!

Az alapok

Előzmények

A ’70-es évek végén az F-5-ös és az F-104-es leváltására a ROCAF (Republic of China /Tajvan/ Air Firce) elindított egy IFP (indigenous fighter project – honi vadász projekt) tervezetet XF-6 Ying Yang (Szárnyaló Sas) néven. A cél egy nagysebességű, tajvani gyártású vadászgép létrehozása volt, mely kielégítené a Légierő igényeit.
Az XA-3 Lei Ming támadó repülőgép munkaterv mellett futó program nagy rizikófaktorral rendelkezett, mivel a tajvani technika nem volt felkészülve egy fejlett típus előállítására. Ekkor jött jól az Egyesült Államok segítsége. Az USA „az ellenségem ellensége a barátom” alapon Tajvan támogatásával szerette volna egyensúlyozni a szocialista erőfölényt a térségben.
A Reagan-kormányzattal kötött szerződés többek között haditechnikai transzfert, azaz a modern technika átadását is tartalmazta, mely hatalmas lökést adott az addig csigalassúsággal haladó munkafolyamatoknak.

Új alap, új remények

Így hát megindult a szekér és új lappal kezdhettek mindent. A programot új alapra helyezték és új nevet is kapott IDF (indigenous defence fighter – „honvédelmi vadász”).

A fejlesztést 4 fő szektorra osztották:
• Ying-Yang (Szárnyaló Sas): aerodinamikai részleg, a sárkányszerkezet kialakításáért dolgoztak (amerikai partner: General Dynamics)
• Yun-Han (Tejút): a hajtómű és a segédberendezések létrehozásáért fáradozó mérnökök „gyűjteménye” (amerikai partner: Garrett /most Honeywell/).
• Tien-Lei (Mennydörgés): az elektronikai rendszer megteremtését célzó munkafolyamatok elnevezése (amerikai partnerek: Smiths Indrustries, Lear Astronics /most BAe Systems/, Litton /most Northrop Grumman/ és Martin-Baker)
• Tien-Chien (Égi Kard): a levegő-levegő rakéták kifejlesztéséért felelős részleg

Ying Yang

Az AIDC és a General Dynamics (ezentúl GD) közötti sikeres együttműködés a figyelmen és a kiismerésen alapult. A GD részletes felmérést végzett a ROCAF igényeit illetően, és ezalapján alakította ki az általa ajánlott aerodinamikai dizájnt. Majd összevetették az AIDC és a GD elképzeléseit és a döntéshozók elé 3 különböző kialakítást tálaltak:
 A: az F-5E-re hajazó konfiguráció
 B: a Eurofighterhez és a Gripenhez hasonlító „sárkány”
 C: az F-15-öst idéző formaterv

Amerikai barátaink ezalatt suttyomban kidolgoztak egy negyedik, „G” verziót is, és hát már miért is ne, persze hogy ez győzedelmeskedett. De azért voltak annyira „gentleman”-ek, hogy tajvani kérésre egy kicsit belemixeltek a „C” variánsból is. Majd a kedves érdeklődők, az F-CK-1-ről cikket írók és az olvasók nagy örömére ismét átnevezték (nyugalom, nem ez az utolsó) a programot. Így kapta az LWDF (Light Weight Defence Fighter = könnyű védővadász) nevet. 1985-re véglegesítették a terveket és az AIDC döntése értelmében elkezdődött a 4 prototípus építése, melyből 3 együléses és 1 darab kétszemélyes változatot kívántak elkészíteni. (Itt újabb keresztelő következett, amely értelmében visszakapta a program az IDF elnevezést.)
Költségtakarékos okból teljesen fémépítésű sárkányszerkezet mellett döntöttek. Ezt később megszenvedték, mivel az ország klímája miatt a gép szerkezete gyorsan korrodálódni kezdett, és számos gépet selejtezni, konzerválni kellett, a többi javítása pedig jelentős összeget emésztett fel. Késő bánat…

Az F-CK-1 első ránézésre egy „vegyesfelvágott” kinézetét kelti, mivel 4 típus összeházasításából született. Az F-16 törzsközepét, szárnyait és vezérsíkjait az F-20 Tigershark orr-részével és az F/A-18 Hornet beömlőnyílásait, szívócsatornáját és hajtómű-elrendezését kapta a jövevény. Nem, a cikkíró nem bukott matekból, az a 4 nem három, tényleg négy. A hiányzó darab az F-5E Tiger II. De direkt nem került a Hornet mellé, mivel a Lódarázs alapjául a Tigris szolgált, tehát az erőforrások is hasonló módon helyezkednek el, így a cikk alanya egy „nagyranőtt” F-5-ös.

Yun Han

A hajtómű kifejlesztése érdekesen indult, ugyanis a legtöbb európai és amerikai gyártó megtagadta az együttműködést Tajvannal, mivel féltek átadni legféltettebb titkaikat az ázsiai ország részére. Így hát maradt az egyetlen kompromisszumképes konstruktőr, a Garrett.

Itt szaladt „cigányútra” a program, mivel a civil szférában tevékenykedő cégnek nem voltak tapasztalatai az utánégetővel ellátott egységek terén. Ekkor jött képbe a svéd hajtóműgyártó, a Volvo Flygmotor AB. A sikeres polgári TFE-731 típus fenekére varrtak egy pofás „lángszórót” és már meg is volt a TFE-1042-es szépség. Az egyenként 30.2 kN maximális teljesítményű gépezet „átbújt a léc alatt”, a teljesítménye túlságosan is alulteljesítette az elvárt szintet, így még tuningolásra szorult. A javított verzió (TFE-1042-X70) már tudta a 42 kN-t, ami már elégségesnek bizonyult, így ez lett a végleges választás. Az erőforrás ideális működését FADEC digitális vezérlőrendszer biztosítja, mely a gázkar állása és a repülési profil alapján határozza meg és alkalmazza a szükséges tolóerő mennyiségét, azáltal takarékoskodik a drága üzemanyaggal (fő a környezetvédelem), figyeli a „motor” fordulatszámát, melynek működésébe adott esetben a pilóta tudta nélkül is belepiszkálhat.
A rendszer az állítható lapátsorokkal kombinálva képes egy repülőgép gyorsulását is növelni, pusztán azzal, hogy a lehető leggyorsabban pörgeti fel a hajtóművet a kívánt fordulatszámra.

Az AIDC és a Garrett 1982-ben létrehoztak egy közös vállalatot a termék gyártására, ez lett az ITEC (International Turbine Engine Corporation = nemzetközi sugárhajtómű vállalat).

1988-ra sikerült még több erőt kicsikarni a gyenge erőforrásból, a TFE-1088-12 jelzésű, 53 kN csúcsteljesítményű gépezettel a tervek szerint a harcigép képes lett volna az ún. szupercirkálásra (supercruise, hangsebesség elérése és tartós hanghatár feletti repülés utánégető használata nélkül) is, de a politikai vezetők határozata alapján maradt az eredeti variáns. Ekkortájt már a General Electric is hajlandó lett volna az általa készített berendezés (J101/SF, az F404 kistestvére) átadására, de ebben az esetben sem történt változtatás.

Tien Lei

A műszerfal a folyamatos fejlesztések során sokat változik, de a 3 nagyméretű kijelző konstans. Az avionikai rendszerek moduláris kialakításúak a könnyebb továbbfejlesztés érdekében, az egységeket kettőzött MIL-1553B digitális adatbusz köti össze. A Honeywell szállítja még az INS (Inertial Navigation System – inerciális navigációs rendszer) és TWS-95 RHAWS (besugárzásjelző) berendezéseket, a szemmagasságú kijelző a Bendix-King terméke.

A GD-53 Golden Dragon többüzemmódú impulzus-Doppler radar alapjául a General Electric AN/APG-67 X-hullámsávban működő egysége szolgált, melyet még az F-20 számára készítettek. A készülék 10 légicél egyidejű követésére képes, melyek közül egyet támadhat a félaktív-radarirányítású levegő-levegő rakétával. A Lear Astronics szállította a háromszoros biztosítású fly-by-wire digitális repülésvezérlő rendszert. A gép ura Martin-Baker Mk-12 „dupla nullás” katapultülésben székel, amely képes akár a földön, álló helyzetben megmenteni a pilóta életét.

A gyenge hajtómű miatt szigorú súlykorlátozást vezettek be, így számos elektronikai eszközt egyszerűen nem építettek be, ahelyett, hogy drágább, de jóval könnyebb szénszálas anyagot használtak volna fel a sárkány építésekor…

Tien Chien

A fedélzeti fegyverek terén jóval nagyobb önállóságra voltak kényszerítve a tajvani szakemberek, bár az amerikaiak az F-16-os 20mm-es M61A1 gépágyúját teljesen a rendelkezésükre bocsátották, melynek könnyített típusa került a fedélzetre, ugyanoda, ahol a Fighting Falconnál is található.

A Tien Chien 1 (TC-1 / Sky Sword I) rövid hatótávolságú, infrafejes légiharc rakéta a Sidewindert idézi, a Tien Chien 2 (TC-2 / Sky Sword II) aktív radaros önirányítású rakéta az AMRAAM osztályába sorolható.
Az első tesztindítás egy F-5E fedélzetéről történt 1986 áprilisában, a TC-1-es sikeresen megsemmisítette a kijelölt célpontot. A sorozatgyártást 1989-ben megkezdték, a fegyver 1991-re vált bevethetővé. A Ching-kuo képes emellett az AIM-9 Sidewinder bevetésére is.

A BVR (beyond visual range – látótávolságon túli) harcra tervezett harceszköz fejlesztése nyögvenyelősen haladt, ezért bevonták a Motorola céget, aki az AIM-120 AMRAAM rakéta formatervét ajánlotta. 40 kísérleti példány elkészülte után több mint 210 darab sorozatgyártott példány rendszeresítését tervezték.
Földi célpontok megsemmisítésére az Mk 80 bombacsalád különböző („buta”, lézervezérlésű, GPS-irányítású, kombinált) típusait alkalmazhatja a gép.

Típusváltozatok

F-CK-1A/B An Hsiang

Az A1 jelzésű prototípus szűzfelszállására ’89. május 28-án került sor. A sikeres berepülési programba 1990. július 10-én kapcsolódott be a B1-es, kétszemélyes példány. 1992-re eljutottak az éles rakétaindítási próbákig, a TC-2 indítása eredményesen sikerült.

Az első század 1993-ra érte el a hadrafoghatóságot a ROCAF kötelékében. Eredetileg 250 darab rendszeresítését tervezték, de ezt később 130-ra redukálták. Az utolsó példány 1999-ben gördült le a futószalagról. A kimaradt mennyiség helyett 150 darab F-16A/B Block 20 és 60 darab Mirage 2000-5E/F harcigépet vásároltak. (Tajvan területe majdnem harmadakkora, mint hazánké, mégis jelentős haderőt kell fenntartania egy esetleges kínai invázió megfékezésére. Meg persze egyes országok nem leépítik, hanem fejlesztik légierejüket…)

F-CK-1C/D Hsiang Sheng

2001-ben a tajvani Nemzetvédelmi Minisztérium (ROC’s Ministry of National Defense /MND/) jelentős pénzösszeget különített el a gépek továbbfejlesztésére. Két új prototípust készítettek, melyek 771 kg-mal több üzemanyagot képesek magukkal vinni, megújult a műszerfal, átalakították az elektronikus hadviselési rendszereket, végül, de nem utolsósorban új fegyverintegrációkat is végrehajtottak. Megerősítették a főfutókat a megnövekedett leszállósúly miatt és radarabszorbens anyagokat alkalmaztak az illesztéseknél. Mindezek együttesen eredményezték a súlylimit átlépését. Tervezik illeszkedő póttartállyal is ellátni a típust, amivel dobogós lenne az F-16 és az F-15 után. Az eszköz előnye, hogy a légellenállása jóval kisebb, mint a szárny vagy a törzs alatti pilonokra szerelhető külső tartályoké, így jóval több üzemanyag jut a hatótávolság növelésére.

A modernizációs programot 3 fő elemre osztották:
 A TC-2 törzsbe süllyesztett felfüggesztési pontjait kettőről négyre növelték és integrálták a rakéta „radarvadász” variánsát és Wan Chien kazettás bombát is.
 Avionikai fejlesztés: új bevetéstervező számítógép, elektronikai harcászati rendszerek és barát-ellenség felismerő egység használata.
 Földi, majd légi tesztprogram

Az első elkészült F-CK-1D 2007 márciusában emelkedett először a levegőbe. A modernizáció valószínűleg megvalósul, ugyanis az USA nem hajlandó a tajvaniak által igényelt 66 db F-16C/D Block 50/52+ eladására.

LIFT (Lead-in Fighter Trainer ~ réskitöltő vadász-kiképző)

Az AIDC szakemberei szerint Tajvannak szüksége van egy F-5 kategóriájú kiképzőgépre (mivel a típust 2010-ig nyugdíjazzák), mielőtt a növendékek az AT-3 és a T-34 után az F-16-ra vagy a Mirage 2000-re kerülnének.

A rivális típus a dél-koreai fejlesztésű T-50-es, a döntés hamarosan megszületik.
A kezdeményezés bizonyos szinten elérte célját, mivel döntés született, hogy a Mirage-ra vagy a Falconra kerülő pilótáknak 6 hónapot az F-CK-1-el kell repülniük az átképzés megkezdése előtt.

Az verzióknak van egy egységes elnevezése is, ez a Ching-kuo, amit egy tajvani miniszterelnökről kapott az iránta érzett tisztelet és megbecsülés kifejezéseként. (A Gripenjeink elnevezését az Olvasó fantáziájára bízzuk…)

Technikai adatok

Gyártó: Aerospace Industrial Development Corporation, Tajvan
Típus: Együléses, többfeladatú könnyűvadász
Hossz: 14,21 m
Fesztáv: 9,46 m
Szárnyfelület: 24,2 m2
Magasság: 4,42 m
Üres súly: 6500 kg
Normál súly: 9072 kg
Hordozható fegyverzet tömege: max. 4000 kg
Maximális felszállótömeg: 12000 kg
Belső üzemanyag-mennyiség: 2190 kg
Szolgálati magassághatár: 16800 m
Hajtómű: 2x ITEC TFE-1042-70 utánégetős sugárhajtómű egyenként 4200 kg tolóerővel maximális utánégetés esetén.
Maximális sebesség: 1,8 Mach
Hatótávolság: 1100 km

Végszó

A ROCAF az F-CK-1 kifejlesztésével egy Gripen-szintű, értékes, az F-16-os flottát remekül kiegészítő gépet kapott, és a világon egyedüliként 3 különböző 4. generációs harcigépet tart szolgálatban.
A hatalmas gépállomány célja egy kínai invázió visszaverése, enyhítése, de mindenképpen elég elrettentő erejűnek kell lennie a védelemnek, hogy Kína ne adja támadásra a fejét a várható nagy veszteségek miatt. És a tajvaniak biztosan számíthatnak az amerikaiak segítségére egy esetleges támadás esetén, ha nem is nyílt, fegyveres támogatásra, de szellemi istápolásra biztos. Azért reméljük, hogy nem kerül sor konfliktusra.

Felhasznált irodalom

• en.wikipedia.com
• military-today.com

Képek

military-today.com