Ha valaki kiejti manapság a „vadászbombázó” szót, akkor a legtöbb embernek az F-16 Fighting Falcon jut az eszébe, mely napjaink legelterjedtebb ilyen típusa. Rengeteg típusismertető és cikk foglalkozik a típus történetével, de most mi egy kicsit más vizek felé evezünk. Azokat a gépeket fogjuk sorozatunkban sorra venni, melyek valamilyen evolúciós folyamat során eme harcigéphez kötődnek. Cikksorozatunk első témája az izraeli mesterek munkájának gyümölcse, az IAI (Israel Aerospace Industries) által kifejlesztett Lavi, azaz Oroszlánkölyök.

Az alapok

A sokmilliárd dollárt elnyelő projekt 1980 februárjában kezdődött, amikor az IAF (Israeli Air Force – Izraeli Légierő) a kormány elé tette az FF (Future Fighter) programmal szemben támasztott követelményeket, melynek termékét az A-4 Skyhawk, az F-4 Phantom II és a Kfir leváltására és az F-16 – F-15 páros kiegészítésére szánták, mint együléses, közvetlen légi támogató és lefogó repülőgép, másodlagos légvédelmi képességgel. Az új gép kifejlesztését csak 1982 októberében kezdték el, amikorra már elkészült a gépbe szánt Pratt & Whitney PW1120 sugárhajtómű.

Szerkezet

A Lavi tervezésekor érdekes keveréket alkottak az F-16-osból és a Mirage III-asból kifejlesztett Kfirből. A Fighting Falcon törzsének elülső részét, a függőleges vezérsíkját és a légbeömlőjét kapta a gép, ezt ötvözték a Mirage deltaszárnyával, mely mellé még egy pár „kacsaszárnnyal” is megajándékozták a mérnökök a típust. A végeredmény egy, a Saab Gripenjére nagyon hajazó termék lett. A delta szárny-előszárny konfigurációból adódóan a gép alapvetően instabil, a gép repülését és irányítását háromszoros biztosítású fly-by-wire vezérlőrendszer segíti. A sárkányszerkezetet nagyrészt hagyományos anyagokból építették, a modern kompozitanyagok aránya csak a szerkezet súlyának 20%-a, mely például a Gripen esetében már 30%.
A második prototípus már rendelkezett a légiutántöltéshez szükséges eszközökkel.

Elekronika

Akkoriban az IAI mérnökcsapata még jelentős importtechnikára támaszkodott, de az izraeli elektrotechnika fejlettségének köszönhetően hazai elektronikai rendszerek kerültek a gépbe, mely modulrendszerű, megkönnyítve a továbbfejlesztést, mivel nem kell a hardvert cserélni, elég csak egy szoftvrfrissítést beiktatni, s máris okosabb a masina. Az Elta szállítja a többüzemmódú, Doppler-elven működő rádiólokátort, mely tengeri célok felderítésére is alkalmas, de elsősorban levegő-levegő üzemmódban történő célfenderítésre és automatikus celkövetésre optimalizálták. A pilótafülke kialakítását az Izraeli Légierő állományában dolgozó tapasztalt pilóták segítették tanácsaikkal, és a modern műszerfalon a nagyméretű kijelzők elhelyezése, a HOTAS (hands on the throttle and stick – kezek a gázkaron és a botkormányon) rendszer, és a HUD, azaz szemmagasságú kijelző vérbeli negyedik generációs harcigéppé teszi, sőt fejlett elektronikájával már a 4+ generáció tagja.

Hajtómű

A gépmadár levegőbe emelkedését többek között a Pratt & Whitney PW1120 sugárhajtómű teszi lehetővé, mely az F100-as erőforrás továbbfejlesztett változata. A hajtóművet az F-4 Super Phantom (a 334/66-0327-es számú F-4E-32-MC gép) légi próbapadon tesztelték. A tesztgépen módosításokat kellett végrehajtani, ugyanis a hajtómű jóval erősebb és többet fogyasztott, mint az eredeti, General Electric J79-GE-17-es változat. Ezért a mérnökök kicsit átalakították a Phantomot, megnövelték a légbeömlők és a szívócsatornák méreteit, megerősítették az erőforrás bekötési csomópontjait, beépítették az ATS-t (automatic throttle system – automatikus tolóerőszabályzó-rendszer) és még több kisebb módosítást is végrehajtottak a „próbababán”.

Az új hajtómű 70%-ban azonos a kiindulási alappal, ez megkönnyíti a karbantartást, és persze meglehetősen költségkímélő megoldás. A madár szomját 3330 liter kerozin oltja a belső integráltartályokból (ez 16%-kal kevesebb, mint az F-16-os puttonya), de rendelkezésére áll még adott esetben 5095 liter a gépre függesztett póttartályokban.

Fegyverzet

A Rafael által gyártott Python 3 rövid hatótávolságú rakéta a Lavi fő levegő-levegő fegyverzete. A 120 kg-os indulótömegű, infravörös irányítórendszerű rakéta hatótávolsága 15 km és 11 kilogrammnyi harci részét a lézeres távolságmérő vagy a fizika törvényei aktiválják. Földi célok ellen az AGM-65 Maverick különböző változatait, a lézervezérlésű, GPS-irányítású és szabadon eső „buta” bombák széles palettáját alkalmazhatja a pilóta. Vízfelszíni célok ellen az IAI Gabriel IIIAS rakéta vethető be. Az 530 kg-os, 33 km hatótávolságú, radarvezérlésű fegyver harci része 150 kg tömör gyönyört tartalmaz az ijedten pislogó és kétségbeesetten védekező tengerészek számára. A tervezők egy 30mm-es DEFA gépágyúval is megajándékozták a gépet, melyet a bal szárnytőben helyeztek el.

Viharfelhők

Az első prototípus 1986. december 31-én emelkedett a levegőbe Menachem Shmulel, az IAI tesztpilótájával a katapultülésben. A 26 perces szűzrepülés során a hajtóművet és a vezérlőrendszert próbálgatták.
Három hónappal később a második prototípus is bekapcsolódott a berepülési programba. Mindkettő gép tandemüléses a tesztek megkönnyítése érdekében.

A sikeres berepülési programot rengeteg probléma hátráltatta, és még a sorozatgyártás elindítása előtt kénytelenek voltak az egész program törlésére, mivel a program során felmerült gyermekbetegségek és típushibák javítgatása a legtöbb típusnál előjövő „elhízási” folyamatot indított el. A hajtómű erősebbre cseréléséről komolyabb áttervezés nélkül szó sem lehetett. Az egyre nagyobb fejlesztési pénzeket elnyelő program az amerikaiak szemében egyre nagyobb szálkává nőtt, főleg úgy, hogy ráébredtek, hogy az új izraeli harcigép jelentős piacokat hódíthat el az amerikaiak sikercikkétől, az F-16-ostól. Az izraeli kormány 1987. augusztus 30-án a kormány leállította a további tesztekhez és a sorozatgyártás elindításához szükséges anyagi támogatást. Az eredetileg tervezett 5 prototípusból is csak kettőt sikerült teljesen befejezni, a 3., a 4. és az 5. tesztpéldány befejezetlenül maradt.

A bukásra ítélt program termékeit különböző sors várta. A B-01, B-04 és B-05 jelzésű példányok beolvasztott alumíniumtömbként végezték, de az egyik prototípus valószínűleg Kína kezébe került, de más izraeli fegyvereket, többek között a Python 3 légiharc-rakétát is adtak el az országnak. A kínaiak érdekes módon a Lavihoz eléggé hasonló gépet (J-10-est) fejlesztették ki, így ez már elég okot adhat a gyanakvásra, valószínűsíti még a dolgot, hogy Izraelnek nem ez volt az első ilyen húzása. A második gép az Izraeli Légierő Beershebaban található múzeumába került, ahol mindmáig csodálhatja a Nagyérdemű.
Két évvel a program törlését követően a fejlesztő cég saját szakállára befejezte a harmadik prototípust, és TD (Technology Demonstrator) elnevezéssel légi, majd földi próbapadként alkalmazta.

Technikai adatok

Gyártó: Israel Aerospace Industries
Típus: együléses többfeladatú vadászbombázó, kétüléses kiképző
Hossz: 14,57 m
Fesztáv: 8,78 m
Szárnyfelület: 33 m2
Magasság: 4.78 m
Üres súly: 7031 kg
Normál súly: 9991 kg
Maximális felszállósúly: 19277 kg
Maximális fegyverterhelés: 7260 kg
Hajtómű: egy Pratt & Whitney PW1120 utánégetős, gázturbinás sugárhajtómű 6,137 kg száraz és 9,337 kg maximális tolóerővel az utánégető használata esetén.
Tolóerő/tömeg-arány: 0.94
Maximális sebesség: 1965 km/h

Végszó

A Lockheed és a Boeing „elintézte”, hogy a befuccsolt Lavi-program terméke helyett az ő termékeik vándoroljanak az IAF kezébe, így került az F-16I Sufa (Vihar) és az F-15I Ra’am
(Mennydörgés) is az Izraeli Légierő tulajdonába. A program eredményeit, tapasztalatait az IAI kamatoztatni tudta/tudja a modernizációs programok során, de a fejlesztésre költött sokmilliárd dollár máshova is kerülhetett volna és itt elsősorban nem a saját zsebemre gondolok…

Képek

Felhasznált irodalom

http://en.wikipedia.org/wiki/IAI_Lavi
http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Society_&_Culture/lavi.html