Bevezetés

A Vanguard-osztály a brit Királyi Haditengerészet jelenleg hadrendben álló nukleáris meghajtású ballisztikus rakétahordozó tengeralattjáró osztálya.
A Vickers Shipbuilding and Engineering Limited által 1986 és 1999 között, Barrow-in-Furness-ben – a brit kormányzat Trident nukleáris fegyverprogramja keretében – épített tengeralattjárók, a maguk 15 900 tonna vízkiszorításával (alámerülve), a brit haditengerészet valaha épített legnagyobb tengeralattjárói. A hajók vízkiszorítása majd kétszerese az elődjükként szolgált Resolution-osztályénak.

Az osztály négy egységből áll: Vanguard (S28), Victorious (S29), Vigilant (S30), Vengeance (S31).
Valamennyi hajó állomáshelye a Glasgow-tól 40 kilométerre nyugatra található Faslane hadikikötőben található.

Története

Miután 1998-ban mind a brit légierő, mind a hadsereg állományában kivonták az összes WE.177 gravitációs nukleáris bombát, Nagy-Britannia nukleáris elrettentő erejét a 4 Vanguard-osztályú SSBN – és azokhoz tartozó Trident SLBM-ek – alkotják, melyek közül az elsőt, HMS Vanguard, üzembe helyezésére 1993-ben került sor.
Az osztály névadó hajóját követte a HMS Victorious 1995-ben, a HMS Vigilant 1996-ben és végül a HMS Vengeance zárta a sort 1999-ban.

Mivel más nukleáris fegyverük nem maradt, így érthető, hogy a Vanguard-osztályt kifejezetten nukleáris rakétahordozónak tervezték, melynek építése során felhasználták a korábbi osztályok esetén már jól bevált módszereket és ismereteket.

A hajók építéséhez egy különleges építőüzemet építettek a Barrow-i Devonshire Dock Hall-t.
Bár a Vanguard-osztály egységei, a Trident D5 méretei miatt, nagyobbak, mint az előd Resolution-osztályé, de a személyzet létszáma és megosztása hasonló. A Vanguard hajókon 132 fő kapott helyet.

Még messze van a Trident program kifutása és túl kevés idő telt el ahhoz, hogy a hajók pontos üzemeltetési költségeit meg lehessen határozni, de a kormányzat 30 évig, évente 200 millió fonttal kalkulál. E költségekbe beleértendő a személyzet fizetése, fenntartási, javítási költségek, felújítások, hajóüzemek fenntartása, valamint a fegyverek majdani leszerelési költsége is.

2002 februárjában a HMS Vanguard behajózott Devonport tengerészeti kikötőbe, s elkezdődött a két évig tartó újrafelszerelés és nagy generál. A Vanguard-t a HMS Victorious követte, 2005 januárjában – 2008-ig tartottak a munkálatok, 2009 júliusában ismét a habok közé merülhetett.

Fegyverzet

Rakéták

Mindegyik Vanguard egységet Trident rakétákkal szerelték fel. A Trident II, vagy D5 rakéta (UGM-133A) egy stratégiai, tengeralattjáróról indítható, ballisztikus rakéta (SLBM), melyet a Lockheed Martin Missiles and Space készít. A Trident II MIRV visszatérő egységgel felszerelt rakéta, mely maximum 12 robbanófejet szállíthat, de a START I Egyezmény a robbanófejek számát nyolcra korlátozta!
Jó lehet a Vanguard-k akár 193 robbanófejet is szállíthatnának a Haditengerészet mindössze 96 darabot engedélyezett, melyet 1999-ben még tovább csökkentettek, maximum 48 darabra.

Röviden érdemes megemlékezni a Trident II rakétáról, ha már ennyit szóba került!
Egy háromfokozatú, szilárd hajtóanyaggal hajtott rakétáról beszélünk, mely 59 000 kg-val mérlegelne. Az amerikai Légierő a D5 hatótávolságát „7 360 km-nél nagyobbra” becsüli, de a hatótávolság akár 12 000 km-re is nőhet a szállított robbanófejek szám függvényében.
A rakétát Mark 6-os irányítási rendszer vezeti célra. Körkörös szórása mindössze 120 m.

A rakétát nagy nyomású gáz segítségével lökik ki a tengeralattjáróból (hideg indítás, cold launch), s mikor eléri a vízfelszínt automatikusan beindul az első fokozat hajtóműve.

A Trident rakétarendszer technikai támogatását a Királyi Haditengerészet döntése alapján – legalábbis 2009. április 1 és 2010. március 31. között, 21,3 millió dollárért cserébe – a Lockheed Martin végezni.

Torpedók

A hajókat 4 db 533 mm-es torpedóvető-csővel szerelték fel, melyek mellé továbbfejlesztett taktikai torpedókat telepítettek (Mark 24 Tigerfish és Spearfish).

Tigerfish:

hatótávolsága – sebesség függvényében: 13 km – 39 km

maximális sebesség: 64 km/h (35 csomó)

hossz: 6,5 m

átmérő: 533 mm

tömeg: 1550 kg

robbanófej: torpex (tömeg: 134 – 340 kg)

Spearfish:

hatótávolság: 26 km (nagy sebesség) – 54 km (alacsony sebesség)

maximális sebesség: 102 km/h (55 csomó)

hossz: 7 m

átmérő: 533 mm

tömeg: 1850 kg

robbanófej: PBX robbanóanyag (tömeg: 300 kg)

Bevetési taktika

A brit Munkás Párt 1998-es stratégiai védelmi felülvizsgálata során megszabta, hogy a 4 egység közül, egyszerre maximum egy egység lehet járőr úton, mely 48 robbanófejet szállíthat, továbbá a 4 egység együttesen nem szállíthat többet 200 robbanófejnél (2006-ben csökkentették „kevesebb, mint 160 db-ra”)
2005. július 21-én a brit kormányzat megerősítette e szabály érvényességét. 2006 decemberében annyiban módosított a fenti doktrínán, hogy mindegyik hajó – küldetéstől függetlenül – maximálisan 48 robbanófejet szállíthat.

A fenti megállapítások, korlátozásai ellenére, jól tükrözi a brit SSBN haderő üzemeltetési realitásait.
Az 1998-ban csökkentették az Egyesült Államok által támogatott Trident II D5 rakéták számát 65-ről 58-ra, így egyszerűen nem maradt elég rakétájuk az össze hajó teljes felfegyverzésére, ezért kellett e korlátozásokat bevezetni. A brit haditengerészet összesen 3 hajót tudna felfegyverezni (48 db rakéta), a maradék 10 darabot tesztelési célkora és vésztartaléknak tartják.
Ha feltételezzük, hogy minden rakéta 3 robbanófejet rejt magában, akkor a Haditengerészet összesen 144 robbanófejet helyezhet el a felfegyverzett hajókon, ami egyébként egybe esik a „kevesebb, mint 160 robbanófej” nyilatkozattal…
Egyébként az amerikai Trident II rakétába 8 robbanófej helyezhető, így feltehetőleg a brit változatba is, tehát a brit robbanófej arzenál maximálisan 200 db robbanófej alkothatná.

A járőröző tengeralattjáró alacsonyabb készenléti állapotban tevékenykednek, mint a hidegháború alatt, így a kilövési parancs beérkezése után csak napokkal tudják kilőni a rakétákat, szemben a hidegháborús pár perccel.

Fontos szabály, hogy a rakétákba előzetesen nem táplálnak be célpont koordinátákat, így azokat mindig fel kell tölteni az irányítási rendszernek a kilövés előtt, mely pár percet vesz igénybe.

Szerkezet

A Vanguard egységeket, szemben elődjeikkel, Resolution-osztály (melynek fejlesztésekor részben a Valiant-osztályt, részben az amerikai Lafayette-osztály vették alapul), korlátok nélküli hatósugárral rendelkező tengeralattjáróknak tervezték.
A Vanguard-k a maguk 149,9 méter hosszával és 15 900 tonna vízkiszorításával kétszer akkorák, mint a Resolution-k és – az Ohio és Typhoon osztályok mellett – a világ harmadik legnagyobb tengeralattjárói!
No persze e méretek nem a véletlen, vagy a nagyravágyás eredménye, hanem a Trident D-5 rakéta méretiből erednek, melyek egyszerűen nagyobbak a korábban rendszeresített Poseidonoknál.

A rakétatároló egység az Ohio-osztály egységein lévőhöz nagyon hasonló, de 24 rakétacső helyett csak 16 darabot helyzetek el a hajókon.

Szenzorok

A Vanguard egységekre Type 2054 Thales vízalatti szonárrendszert szereltek, ami egy többfunkciós és több frekvenciasávban is használható rendszer, mely magában foglalja a 2046, 2043 és 2082 szonárokat.
2006 szeptemberében a Lockheed Martin UK egy 7 éves megbízást kapott a type 2054 szonár rendszer továbbfejlesztésére. A modernizált változatot a 2009-es év során építették a hajókba.

A Type 2043 törzsre szerelt aktív/passzív keresési módban is működtethető kereső szonár.
A Type 2082 passzív elfogó és távolság felmérő szonár.
A Type 2046 alacsony frekvencia tartományban működő, passzív kereső szonár.

A szonárok mellett két periszkóp – CK51 kereső és CH91 támadás során használt – is helyet kapott. Mindkét periszkóp mellé kamarát és infra képalkotót is felszereltek.
A hajókat Type 1007 navigációs radarral látták el.

Meghajtás

A hajók nukleáris meghajtásért a kifejezettem e hajók részére tervezett Rolls-Royce PWR2 nyomott vizes reaktor felel. Az új reaktor megduplázta a hajók – üzemanyag feltöltések közötti – szolgálati idejét, becslések szerint a Vanguard osztály tagjai újratöltés nélkül 40-szer tudnák körbehajókázni a földet.
Az Osztály tagjai elvileg hasadóanyag újratöltés nélkül húzhatják ki a teljes szolgálatai idejüket.

A reaktor két turbinát hajt, melyekhez egy-egy hajócsavar tartozik. A Vanguard osztályú tengeralattjárók maximális sebessége, alámerülve 25 csomó (46 km/h).
A hajó villamosáram ellátását egy pár 6 MW-os gőzturbina biztosítja, melyeket a WH Allen, (később NEI Allen, Allen Power & Rolls-Royce) szállított. A hajókon helyet kapott két darab Paxman dízel generátor is, vészhelyzet esetére.

Az osztály jövője

2006. december 4. napján a brit kormányzat bejelentette, hogy 2024-ig a Vanguard-osztályt egy új osztállyal szeretnék leváltani. A bejelentés után Tony Blair miniszterelnök hangsúlyozta, hogy a hidegháború lezárása ellenére veszélyes és ostoba dolog lenne feladni nukleáris fegyvereiket, s azokat hordozó eszközöket.
Beszédében előrevetette, hogy előfordulhat, hogy nukleáris meghajtású ballisztikus rakétahordozó tengeralattjáróik számát 4-ről 3-ra kell csökkenteni.

2009. szeptember 23-án Gordon Brown miniszterelnök megerősítette elődje nyilatkozatát, bejelentése alapján erősen elképzelhető, hogy költségcsökkentés és a nukleáris lefegyverzés céljából a Vanguard-osztályt felváltó hajóosztály 4 helyett már csak 3-ból fog állni.

Felhasznált irodalom

http://www.fas.org/nuke/guide/uk/slbm/vanguard.htm
http://en.wikipedia.org/wiki/Vanguard_class_submarine
http://www.naval-technology.com/projects/vanguard/