|

Lockheed UGM-73 Poseidon

Bevezetés

A Poseidon (megjelölés: C-3, alternatív megjelölés: UGM-73) egy közepes hatótávolságú, kétfokozatú, szilárd hajtóanyaggal hajtott, tengeralattjáróról indítható olyan ballisztikus rakétája volt az Amerikai Egyesült Államoknak, amely már több önállóan célra irányítható visszatérőegységet (Multiple Independent Reentry Vehicle, MIRV) szállíthatott.

A rakéta a Polaris (A-3) elődöt váltotta, így érthető módon elvárás volt a rakéta méretével kapcsolatban, hogy – minimális átalakítás és legénység átképzés árán – beleférjen a meglévő indítócsövekbe. A Poseidon rakéta hasznos teherszállító képessége jóval, míg pontossága kétszeresen felülmúlta elődjét, a hatótávolság csökkenése nélkül. Ezen eredmények a rakéta építése előtt lezajlott a navigációs rendszerekben és a meghajtás terén tapasztalható fejlesztéseknek volt betudható. A fő szerződő partner a Lockheed Martin Missiles and Space volt.

Poseidon | Forrás

Poseidon | Forrás ,

Forrás">

Fejlesztés

A Poseidon az Amerikai Haditengerészet második rakétarendszere volt, amely a Polaris rakétarendszert váltotta 1972-től kezdődően. Elsősorban a pontossága és robbanófej rendszer terén hozott jelentős fejlesztéseket az új rakéta.

1963-ban vette kezdetét egy megnövelt hatótávolságú, s a lehetőségekhez mérten maximalizált méretű Polaris rakéta fejlesztését célzó kutatás. A fejlesztés során elért áttörésekre tekintettel a rakéta új elnevezést kapott, jelezve a korábbi rakétához képest végrehajtott technológiai fejlesztéseket. A rakéta végleges megjelölése UGM-73A Poseidon C-3 lett. E rakétára elfogadható a minden egyéb megjelölést mellőző „Poseidon” elnevezés használata is, mivel szemben a Polaris rakétákkal mindössze egyetlen változatot fejlesztettek.

A Poseidon szélesebb volt elődjénél, aminek köszönhetően biztonságosabban lehetett tárolni az indítócsövekben a keskenyebb Polaris rakétákkal szemben. E tulajdonságának köszönhetően a Haditengerészet anélkül építhetett ki nagyobb rakétaállományt, hogy jelentősebb mértékben át kellett volna alakítani a meglévő indítócsöveket.

Az átmérőben rejlő előnyök mellett a Poseidon rakétát vadonatúj, modernebb navigációs rendszerrel szerelték fel, s e rendszert összekapcsolták a tűzvezető rendszerrel, amit az irányítási rendszerhez hasonlóan szintén a General Electric gyártott.

A Poseidon első fokozatába Thiokol/Hercules szilárd hajtóanyaggal hajtott rakétamotort építettek, míg a második fokozat Hercules szilárd hajtóanyagú motort kapott. Mindkét fokozatot üvegszál burkolattal látták el és manőverező képességüket egy visszintes fúvóka biztosította. A Polaris (A-3) rakétánál alig hosszabb, de valamivel nagyobb átmérővel és tömeggel rendelkező Poseidon hatótávolsága ugyanúgy 4600 kilométer volt, nagyobb pontosság és hasznos teherszállítási képesség mellett, kiemelve a MIRV-esítettséget. Egy Poseidon akár 14 db W68 típusú – MK3 visszatérőegységekbe szerelt – termonukleáris robbanófejet szállíthatott. A visszatérőegységek formáját nagy sebességű visszatérésre tervezték, ami megnehezítette, vagy inkább ellehetetlenítette az antiballisztikus rakétákkal történő semlegesítésüket.

Az alacsony hatóerejű robbanófejek alkalmatlanná tették e rakétákat megerősített célpontok elleni csapásmérésre, ugyanakkor gyengébb célpontok, vagy olyan nem megerősített felszíni célpontok, mint repülőterek, levegő-föld rakéták, radarok ellen jól alkalmazhatóak lettek volna, e célpontokra mért csapásméréssel egyben megnyitva az utat a bombázóknak. Az Öbölháború kezdeti szakaszában demonstrálni is tudták e célpontválasztási módszer hatékonyságát, amikor robotrepülőgépekkel mértek csapást repülőterekre, levegő-föld rakétákra.

Akárcsak a Polaris esetében a Poseidon első fokozatának motorját is még a tengeralattjáróban indították, ami nem volt veszélytelen mutatvány. Ezt követően nagy nyomású gáz segítségével kilökték a rakétát az indítócsőből. A főhajtómű automatikusan beindult amint a rakéta megközelítőleg 10 méterre eltávolodott a tengeralattjárótól. Harci körülmények között körülbelül 50 másodpercenként lehetett volna indítani egy Poseidont.

Az első teszt kilövésre 1968. augusztus 16. napján, a rakéta első teljes értékű tesztelésére 1969 decemberében került sor. Míg az első tengeralattjáróról történő teszt kilövésre 1970. augusztus 3. napjáig kellett várni (SSBN-627, James Madison). A rakétát 1971. március 31. napján nyilvánított hadrendbe állíthatóvá, s végül mind a 31 db Lafayette-osztályú tengeralattjáróra telepítették. A kiöregedő Polaris rakéták cseréje természetesen évekig elhúzódott.

A telepítési csúcsot 496 db rakétával érték el. 1973-ban egy Poseidon teszt kilövés során a rakéta bevethetőségét befolyásoló hibára lettek figyelmesek, így módosították a rakétát, s minden Poseidon rakétával felszerelt tengeralattjárót átfegyvereztek a módosított rakétával. Az újonnan hadrendbe állított tengeralattjárók már eleve a módosított rakétákat kapták. 1984-ben kezdték el kivonni a Poseidon rakétákat, melyeket Trident I (C-4) rakétákkal cseréltek le. 1991-re mindössze 160 db Poseidon maradt hadrendben 10 hajón szétosztva, de 1994 közepére ezeket is kivonták. 1970 és 1978 között megközelítőleg 620 db UGM-73A rakétát építettek.

Poseidon | Forrás

Poseidon | Forrás ,

Forrás">

Stratégiai szerepe

A Poseidon rakéta nem kisebb stratégiai szerepet kapott, mint az Amerikai Egyesült Államok nukleáris ellentámadási képességének biztosítása a Szovjetunió, vagy a Kínai Népköztársaság részéről érkező (nukleáris) csapás esetén.

A rakéta hatóereje és pontossága túlzottan alacsony volt megerősített célpontok elleni sikeres támadáshoz, így elsősorban nem megerősített katonai valamint civil célpontok ellen tervezték bevetni, melyekben viszont számottevő kárt okozhatott volna, akár oly módon, hogy mindegyik visszatérő egységet egyetlen célra vezetik, akár úgy, hogy több célpontra mérnek kisebb erejű csapásokat.

A rakéta egyik legnagyobb előnye a hordozó platformjában keresendő, vagyis, hogy telepíteni lehetett tengeralattjárókra is, melynek köszönhetően majdnem lehetetlenség lett volna valamennyit kiütni egy első csapás keretében, amely tény garantálta az Amerikai Egyesült Államoknak a nukleáris válaszadás lehetőségét. Nem is beszélve arról, hogy az antiballisztikus rakéta rendszerek jóval nehezebben tudták volna elfogni.

A rakéta az első stratégiai fegyverkorlátozási szerződés (START I) értelmében maximálisa 10 darab visszatérőegységet szállíthatott, melyek egyenként vagy egy 100 kt hatóerejű W76, vagy egy 40 kt hatóerejű W68 robbanófejet szállítottak. Az irányítási rendszernek köszönhetően körkörös szórása 450 méter volt „csupán”. A rakéta méretei nagyjából megegyeztek a Polaris rakétáéval, hossza 10,36 m, átmérője 1,88 m és kilövési tömege 29 200 kg volt.

Specifikációk

TípusSLBM (Submarine Launched Ballistic Missile, tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéta)
Szolgálati időtartam1971. március 31 – 1992. szeptember
Üzemeltető országAmerikai Egyesült Államok
GyártóLockheed Martin Space Systems
Tömeg29 200 kg
Hossz10,4 m
Átmérő1,9 m
Robbanófej, visszatérőegység10-14 db W68 robbanófej (40 kt), MK3 visszatérőegységekben
Hatótávolság4600 km (MIRV változat), 5900 km (egy visszatérőegység)
Sebesség13 000 km/h
IrányításInerciális

Felhasznált irodalom

3 hozzászólás “Lockheed UGM-73 Poseidon”

Fórum hozzászólások

There are no comments in the forum topic that is associated with this post.