Az idei év legnagyobb kelet-európai repülőnapi durranásának a lengyelországi Radomban megrendezendő airshow ígérkezett augusztus utolsó hétvégéjén. Már tavasztól kezdődően a fehérorosz légierő részvételéről lehetett olvasni, akik katonapolitikai nyitásnak szánták a részvételüket nyugati szomszédjuknál. Sajnos csak később derült ki, hogy ez a nyitási kísérlet sokkal nagyobbat szólt a kelleténél.

Kis csapatunk július elején kezdte a szervezést, a pénteki érkezést és gyakorlást valamint a repülőnap szombati napját terveztük megtekinteni. A szerkesztőségtől Bearcat, Phoenix és Block valamint egy külsős „váltósofőr” részvételével péntek hajnalban vágtunk neki az útnak. Az eredetileg 7 órásra tervezett út az Alacsony-Tátra ködös területei miatt majdnem két órával megnövelte a menetidőt, így kifáradva 10 óra tájban érkeztünk meg a közép-lengyelországi városba. A szállás elfoglalását követően 11 óra magasságban értünk ki a reptér mellé, ahol először pont a magyar JAS-39 Gripen programjának utolsó mozzanatait figyelhettük meg.

A légibázis a város keleti részén található kelet-nyugati tájolású pályával. A környékét sűrűn beépítették, a környező házak teteje és a kis utcák is tele voltak spotterekkel és bámészkodókkal. Az időjárás szerencsére nagyon kedvező volt ezen a napon, a reggeli köd felszállása után 30 fokos meleg és tiszta égbolt volt.

Délig sűrű volt a program. Először a szlovák Mi-17 és az osztrák Black Hawk érkezett meg, majd a cseh légierő köteléke. Az Alcák azonnal kezelésbe vették a repülőteret és imitált „támadásokkal pusztították el” az infrastruktúrát. Itt természetesen hiányoztak az otthon megszokott pirotechnikai eszközök, de ennek ellenére nagyon látványos volt. Leszállás közben csatlakozott hozzájuk egy Gripen is, de meglepő módon a keleti oldalról értek betont. Gyorsan döntöttünk és kocsiba vágódva átszáguldottunk mi is a másik oldalra, ahol éppen akkor érkezett meg a francia légierő küldöttsége két Rafale személyében. Őket a belga légierő F-16-osai, egy brit Eurofighter géppár és egy magányos német Tornado követte, miközben a lengyel légierő CN-295-öse elrepült.

A szél ismét fordul, kis csapatunk pedig megint autóba pattant. De csak félútig jutottunk, amikor leszakadt felettünk az ég. Két lengyel MiG-29-es és ugyanennyi F-16-os részvételével heves légiharc kezdődött felettünk. Vészfékezés, leparkolás az út szélén, és gyorsan előkapni a korábban a hátsó ülésre dobott fényképezőgépeket. Az exponálás azonban nem is volt olyan egyszerű dolog, mivel a gépek sokszor közvetlenül felettünk forgolódtak alig 30-50 m magasságban nagy sebességgel. Az F-16-osok nem sajnálták az infracsalikat sem.

A kb. 10 perces csatát követően megpróbáltuk felmosni magunkat az élmények hatása alól, majd folytattuk az utunkat. Ezek után szinte nyugodtnak tűnt a pálya nyugati oldala. A következő érkező a holland különítmény volt, akik három F-16-ossal soroltak be, ezek közül az egyik a J-015-ös oldalszámú festett gép volt. Őket lengyel polgári kisgépek, majd az angolok Hawk kiképző gépe követte.

Délután két órától a gyakorlásé volt a főszerep. Először a lengyel repülőklub által lajstromozott sugárhajtású TS-11 Iskra tartott egy kellemes kis repülést. A gépet nagyon elegáns fehér festéssel látták el, kék csíkokkal, amely nagyon szép kecses alakot kölcsönzött az öregecske gépnek. Leszállását követően az egyetlen külföldi kötelék, a finnek Midnight Hawks formációja emelkedett a magasba. A nagyon egyszerű, ugyanakkor igen elegáns festésű négygépes raj először kötelékáthúzásokat hajtott végre, majd szétváltak és szemberepülések, valamint kétgépes produkciók alkották a műsort. Nem maradhatott el a robbanásszerű szétválás és az égi grafika sem. Érdekes módon a többi kötelékkel ellentétben nem a törzs alatt hordoztak füstképző eszközöket, hanem a szóló vadászgépekhez hasonlóan a szárnyak alatt.

Az északi rokonokat a francia részleg követte. Először az Alpha Jet, majd a show egyik fő sztárja a Rafale tartott bemutatót. Ezután még délebbre utazhattunk a spanyol F-18-as segítségével. Nagyon szép dinamikus program volt húzott fordulókkal és egy megdöbbentően alacsony sebességű áthúzással. Egyetlen apró bosszúságot az okozta, hogy nagyon rövidre hozta be a gépet a spanyol matador leszálláshoz, így a közeli házak takarták a leszálló darazsat.

Az ezt követő cseh Mi-24 géppár balett során megegyeztünk, hogy a gépek direkt nekünk pózolnak. Fordulóik során jó alaposan megcsodálhattuk a földön ritkán látható alsó részüket. A holland AH-64 Apache érkezését követően a nap fénypontja a fehérorosz Szu-27-es repülése következett. El kell mondanom a kétüléses, nagyon esztétikus festésű repülőgép lefényképezése nem okozott nagy gondot, a hatalmas repülőgép néha betöltötte az egész eget. A program bővelkedett a húzott fordulókban, a kis sebességű áthúzásokban és a nyitott futós manőverekben. Hatalmas élmény látni alulról a futómű behúzását. A csúcspont az infracsapdákkal bemutatott tűzijáték volt. Még percekkel a kilövés után is füst borította az eget. Ezt követően leszálláshoz helyezkedett a hatalmas gép és ekkor még nem tudtuk, hogy a fekete 63-as oldalszámú gép utolsó földet érését láthatjuk.

Ekkor már közel hat óra volt, az egész napos utazástól és ácsorgástól fáradtan indultunk a szállás felé. Közben a másnapi áthúzásra gyakorló lengyel szállítógépeket csodálhattuk meg. A bázis bejáratánál szintén tartottunk egy kis pihenőt, amíg megörökítettük a lengyel légierő néhány kivont gépét. Különlegességnek az I-22 Iryda számított, amit eredetileg a TS-11 Iskra leváltására terveztek. Az Alpha Jethez nagyon hasonlító madárka végül nem érte meg a sorozatgyártást. Ezen kívül Mi-24, Mi-2, TS-11, MiG-21bisz, MiG-23MF és Szu-22 képviseltette magát. Nem tudom, hogy csak a repülőnap miatt vagy egyébként is gyakorlat, de kisgyerekek szinte játszótérnek használták a gépeket. Pillanatok alatt megmászták a régi harcosokat és sétálgattak a gépek szárnyain.

Szombat korán reggel egy mélykómával felérő éjszakát követően felébredve első utunk az ablakhoz vezetett. Nem tűnt túl vészesnek, bár nem volt túl magas a felhőalap, de néha kikandikált a nap és a horizonton talán a vége is látszott. Tudtuk, hogy az előrejelzések nem nekünk kedveznek, de a remény hal meg utoljára. Gyors reggeli, összepakolás, majd háromnegyed nyolckor már a főbejáratnál álltunk a nyitásra várva. Nagy tömeg nem volt és a kezdés is pontos volt. Kb. egy negyed óra alatt bejutottunk. A biztonsági ellenőrzésről elmondható, hogy a nagyobb csomagokat – pl. hátizsákokat – szúrópróbaszerűen ellenőrizték, de mindezt nagyon udvariasan végezték az öltönyös biztonsági emberek.

A statikus sort két részre bontották a repülőtéren. A bejárattól balra, a keleti oldalon helyezték el a „nagyvasakat”, míg a nyugati oldalon a vadászgépeket. Mi először keletre fordultunk, ahol először a szlovák Mi-17, osztrák Black Hawk és a holland Apache triója fogadott bennünket. Előbbinél szembetűn a pilótákat védő páncélzat, de ezen kívül csörlővel és keresőfényszóróval is fel volt szerelve a típus. Érdekes, zöldes-barna színű digitális festést viselt.

Őket a szállítógépek követték, melyekből gazdag volt a felhozatal a rendezvényen. Szubjektív, de nekem ezek a gépek szoktak a leginkább hiányozni Kecskemétről. A sort a 603-as oldalszámú saját An-26-osunk nyitotta, majd a lengyel parti őrség M28 Skytruck típusú kutató-mentő repülőgépe. A Gdanskból érkezett gép a kutató-mentő feladatokra ARS-400M kutató-mentő radarral szerelték fel, amely egy csónak méretű tárgyat 35 km-es távolságból képes felderíteni. Az orrban ezen kívül egy FLIR tornyot telepítettek az éjszakai kutatások segítésére. A gép bal oldalán nagy teljesítményű keresőfényszórót helyeztek el.

A repülő személyzete nagyon készséges volt, megtekinthettük a gépet belülről is. A pilóták részére a hagyományos műszerek mellett fejenként két kisméretű kijelző is rendelkezésre áll. A hátsó, igencsak szűknek mondható kabinban két munkahely mellett, néhány ledobható bója és mentőeszközök is helyet kaptak. A gép végén a rámpa a levegőben is lenyitható, így ezek az eszközök innen dobhatóak a vízre.

A finn és a spanyol CN-295-öst a csehek díszfestésű An-26-osa követte. Tavalyi évhez képest a függőleges vezérsík mellett a motorburkolatok is új dizájnt kaptak. A baloldalon a tavalyi Waddo Air Shown elnyert statikus sor győztese címet festették fel, míg a másik oldalon az idén 10 éves NATO tagságukat ünnepelték.

A cseh Ancsát követte az első igazi nagy durranás, a fehéroroszok Il-76-os gépe. A típus jellegzetes fehér-kék festését viselő gép legizgalmasabb külső jellegzetessége a hajtóművek feletti nagymértékű kormozódás volt. A két hajtómű közötti rész szinte teljesen fekete volt. Egyébként mind a négy hajtómű nyitott sugárfordítókkal pihent, így amellett, hogy nagyszerűen mutattak, jól meg is tudtuk szemlélni azokat. A gépbe lehetővé tették a bejutást is. Kb. egy negyed órás sorban állást követően lehetett egyesével megtekinteni a rakteret, valamint a pilótakabin és a navigátor üvegezett orr részébe vezető folyosót. Úgy láttuk, akiknek délután sikerült a bejutás, azok az utóbbi fülkébe is előre juthattak, nekünk ezt akkor még nem engedték meg. A gép a Szu-27-est kísérte, így a raktér természetesen az ilyenkor szokásos karbantartó eszközökkel, emelőkkel, vontatóvillákkal volt megpakolva.

Érkezésünk idején a mögötte lévő rész még üres volt, de nem sokáig. Fél 11 körül a belga légierő, majd fél egy táján a lengyel légierő C-130 Hercules gépe szállt le és gurultak az orosz monstrum mögé. Repülőnap látogatóknak nagyon kellemes élmény, amikor begurulni láthat egy ekkor madarat, mint a Hercules. Csattogtak a fényképezőgépek. A belgák CH-13-as oldalszámú gépe a 15. Wingtől érkezett és a bal oldalán még jól látszott az azóta már leszedett United Nation felirat, ami azt bizonyította nemrég még valamelyik ENSZ misszióban vett részt.

httpv://www.youtube.com/watch?v=ubIbRnRpUm0

A személyzet a leszállást követően elkezdett asztalokat kipakolni és az érdeklődők is elkezdtek gyülekezni, de fél óra várakozás után sem nyitották meg a látogatóknak a gépet, így mi is továbbálltunk. Kicsit később a lengyelek egyik C-130-asa is megérkezett, így a reptér keleti fele leginkább egy cargoközpontra kezdett hasonlítani. A 1501-es oldalszámú gép egyébként nagyon jó állapotban volt, szép sötétszürke festéssel. A függőleges vezérsík és a fülke alatt rakétaindítást jelző érzékelőket helyeztek el.

A keleti oldalon a kerítésnél még nagyon jó fényképezési lehetőség nyílt az Iskra és Orlik kötelék gépeire, távolabb pedig a holland és belga F-16-osok valamint a Midnight Hawks gépei parkoltak az ottani zónában. Innen a különböző árusokon átvágva átsétáltunk a repülőtér nyugati oldalába, ahol az ottani statikus sort a lengyel légierő gépei nyitották. A nálunk is megszokott Mi-8 helikopteren és MiG-29-esen kívül láthattunk gépágyúkkal és rakétákkal felfegyverzett Mi-2-est, TS-11-est, W-3 helikoptert. Érdekes volt ezeket a másodvonalbeli gépeket teljes harci díszben látni. Szinte minden példány hordozott oldalára szerelt gépágyút és a pilonok alatt nem irányított rakétatárat is. Nem maradhatott el a Szu-22-es, amelyet itt most egy fekete, díszfestésű, kétüléses gép képviselt. Érdekes volt egy terepszínű Mi-17-es, amelyet párnás kivitele ellenére tengeri mentésre használtak csörlővel és fényszóróval.

A legújabb beszerzésnek, az F-16-asnak egy full-extrás változata volt kiállítva. A gerinctartály mellett Sidewinder és a szárnyvégeken AMRAAM gyakorló rakéták, a hajtóműbeömlő alatt pedig a Sniper célmegjelölő volt felszerelve. A legnépszerűbbnek a MiG-29-es bizonyult, amely előtt itt is sorban álltak a gyerekek, hogy beülhessenek a kabinba. A lengyel gépek közé egy cseh felségjelű Mi-24-es is keveredett, melynek az oldalára festett felségjel alig látszott a zavarótöltetek kormolásától.

A hazai gépeket egy finn Hawk, majd amerikai F-16-osok és A-10-esek, végül a következő szupersztár a fehérorosz Szu-24 követte. A gép elsőre elég össze-vissza stílusú szürke-fehér festést viselt, bombazárakkal a szárnyak és a törzs alatt. Nagyon érdekes volt látni a hatalmas egyben mozgó vízszintes vezérsíkokat. A 42-es számú Fencer után egy magyar illetőségű gép, a szintén 42-es oldalszámmal rendelkező kétüléses Gripen következett, hasa alatt a szokásos pótossal. A műszakiak munkáját dicsérendő, a gép csillogott-villogott, a segédhajtómű körüli borításon sem látszódtak koromnyomok, bár ez egy statikus sorra kiállított gépnél elvárható.

A magyar Gripent a görögök egyik Mirage 2000-ese követte. A kétüléses deltaszárnyú két pótossal a szárnyai és egy fémszínű utazókonténerrel a hasa alatt érkezett Radomba. A sorban a csehek gépei következtek, egy Alca és egy Gripen, mindkettő kétszemélyes változat. Előbbi beépített kabinlétrái nyitott állapotban várták a kíváncsiskodó pilótákat és műszakiakat, akik körbejárva szemlélték, hogy a többi országok típusai milyen kabinkialakítással rendelkeznek. A cseh gépek után egy német Tornado után két brit Eurofighter következett. Az európai „kacsák” a Tranche 2 széria boldogtagjai, ezt a kabin előtt, az orron elhelyezett FLIR tanúsította. A statikus sort pedig egy hollnad F-16-os és egy angol Hawk zárta.

A zóna és a statikus sor között félúton állítottak ki egy amerikai C-17-est, melybe bárki bemehetett, ha végigállta a több mint száz méteres sort. Nem bírtuk rászánni magunkat, hogy ilyen sokat várjunk a Globemaster belsejére, inkább körülfényképeztük a gépet és reménykedtünk, hogy később kevesebb sorban állással bejuthatunk. Igazunk lett, de erről majd később.

A délelőtt folyamán különböző polgári társaságok és egyesületek műrepülő bemutatókkal és kötelékrepülésekkel kápráztatták el a nagyérdeműt, erről nem kívánnánk részletesebben írni. Sokkal inkább érdeklődtünk a lengyelek egyik meglepetése, a szállító repülőgépeikből összeállított kötelék áthúzása iránt. A sort egy C-130-as nyitotta, majd két-két C-295M, An-26 és M-28 következett. Majd a nap egyik fénypontja következett számunkra, ugyanis beröffentették a fehérorosz Szu-27-es hajtóműveit. Az AL-31-esek (a többi „sikító” sugárhajtóműtől eltérően) a hallható frekvenciatartomány minden szegletét bejárva pörögtek fel alapjáratra.

Ezalatt a finn bemutatócsapat, a Midnight Hawks kezdte meg a programját, de pár áthúzás után a földre parancsolták őket, ugyanis közel négyórás változó intenzitású zivatar zúdult a reptérre, véget vetve az aznapi repülésnek. Mindannyiunk csalódására belorusz Su-27-es is megszakította gurulását és visszatért állóhelyére. Akik tehették a sörsátrakba, valamint a C-17-es és az Il-76-os szárnya alá menekültek, a többiek közül a lelkesebbek jól elázva reménykedtek a program folytatásában, a nézősereg kevésbé fanatikus egyedei pedig cuccukat összeszedve a kijárat felé vették az irányt. Mi először reménykedtünk, hogy egy gyors zápor lesz csak belőle (az aznapi előrejelzés csupán 20% eséllyel jósolt esőt), így esőkabátba burkolózva védtük magunkat, cuccainkat és a technikát.

Mikor jó ideig nem csendesedett az égi áldás, akkor úgy döntöttünk, hogy szárazabb helyet keresünk, ugyanis a fényképezőgépek és az objektívek nem kifejezetten ilyen irányú igénybevétel elviselésre készültek, és persze nekünk is jól esett volna egy kevésbé vizes és hideg hely. Miután sátorról sátorra járva konstatáltuk, hogy tömve vannak reménykedőkkel, a hangárok felé vettük az irányt, hátha ott nagyobb sikerrel járunk. Útközben egy kevésbé tömött sátorba botlottunk, ahová rögtön bemenekültünk. Egy ideig szerencsés döntésnek tűnt, de kiderült, hogy a reptér szintjénél kissé mélyebben feküdt, így a víz arra talált magának utat, így sokan újabb menedék után néztek, miután látták, hogy „süllyed a hajó”, a többiek pedig próbálták összehúzni magukat a bent kialakuló szigeteken.

Az eső 3 és 4 óra között lecsendesedett, így mi is előmerészkedtünk rejtekhelyünkről, a kordon felé véve az irányt. A megfogyatkozott nézőseregnek köszönhetően gyorsan találtunk magunknak helyet, innen vártuk a repülés újraindítását, közben figyelve az őrt álló katonákat, akik eléggé mókásan néztek ki a Sith lovagokat is megszégyenítő, fekete esővédő öltözetben, de nem volt ritka a Barbie-kék esőkabát sem.

Nem kellett sokáig várakozni, hamarosan forgószárnyasok emelkedtek a levegőbe. A lengyel haditengerész W-3 kutató-mentő heli bemutatója mellett repült még az olajzöld festésű Mi-24-es is, valamint két cseh Mi-24 látványos repülését is megcsodálhattuk. Bár utóbbi nagy részéről lemaradtunk, ugyanis konstatáltuk, hogy az eső elijesztette a C-17-es belsejének megtekintésére várakozókat és gyakorlatilag sorban állás nélkül bejuthatunk. A gép rakterében már embertömeg várta a látogatókat, a pilótafülke megtekintésére vártak türelmesen, ami esetünkben nem állt fenn, így lemaradtunk erről az élményről. Nem sokáig kellett magunkat vigasztalni, ugyanis több tényező közrejátszásának köszönhetően lehetőségünk volt bejutni a zónába és lefényképezni az ott várakozó, kissé elázott két francia Rafale-t, a belorusz Szu-27-est, két-két cseh L-159 Alcát, spanyol Hornetet, Alpha Jetet és a magyar Gripent. Utóbbiról a bemutatórepülések erejéig a műszakiak leműtötték a pótost, ami leponyvázva pihent a gép mellett.

A helikopterek repülésének végeztével újra szitálni kezdett az eső, a hangosbemondó pedig lengyelül közölte a Nagyérdeművel, hogy itt a vége, a mai napon nincs több repülés. Mivel szerkesztőségünk tagjai nem rendelkeznek lengyeltudással, angolul pedig nem mondták be (mert ugye ez egy nemzetközi repülőnap), így csak abból következtettünk erre a tényre, hogy a helyszínen tartózkodó, erősen foghíjas közönség-maradék is a kapuk felé vette az irányt. (Egyikőnk találóan meg is jegyezte, hogy Magyarországon egy vidéki repülős rendezvényen több a látogató…) Számunkra kissé érthetetlen volt a repülés lefújása, mivel az eső elállásától számítva a hatórási zárásig közel három órás semmittevés volt, ami alatt simán fel lehetett volna küldeni pár gépet. Egy ideig bizakodva tekintettünk a kifutópályát és a gurulóutakat szárító munkagépekre, de amikor letakarták a „majomfogó” kiegészítő berendezéseit, beletörődtünk a dologba, bár nem menekültünk a kihalásra ítéltetett reptérről, hanem még egyszer ellátogattunk az egymás mögött álló három nagyvas (Il-76 és két C-130) irányába, hogy együtt is megörökítsük őket.

Majd mielőtt hazaindultunk volna, még pár magyar szóval boldogítottuk a Gripenekkel és az An-26-ossal kitelepült honfitársainkat, akik bemutattak minket egy, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen végzett lengyel katonának, aki meglepetésünkre jól beszélt magyarul. Azzal vigasztalt bennünket, hogy a legszebb részt láthattuk, mivel a pénteki gyakorlás alatt a pilóták sokkal szebbet repülnek, hiszen számos „szakmabeli” figyeli őket, a szombati és vasárnapi közönség pedig nagyrészt laikusokból áll, akik észre sem veszik a kisebb hibákat.

Ezzel vigasztalódva ballagtunk ki a parkolóba, ahol ruhacsere után nekivágtunk a nagyrészt eseménytelen hazaútnak.
A repülőnap másra is megtanított minket, egyrészt, hogy egy nemzetközi repülőnapon nem várható el az angol tájékoztatás, másrészt, hogy a Lengyelországban semmibe veszik a statikus gépeket körülvevő kordont. Nem lehetett anélkül képeket készíteni, hogy egy-egy kisebb nagyobb gyerek, rosszabb esetben felnőtt be nem mászott volna, hogy pózoljon a gép előtt szüleinek/társainak, akik ezzel mit sem törődve, halálos nyugalomban fényképezgettek tovább.

A repülőnapról összegzésképpen még annyit, hogy a szervezőknek idén nem volt szerencséjük, szinte a teljes katonai blokk szombaton az eső miatt, vasárnap pedig a Szu-27-es lezuhanása miatt maradt el.

Írta: Vermes Gábor (Block50) és Liszkai János (Phoenix)

A hétvége során készült fotókat a nevekre kattintva érhetitek el.

Bearcat
Block
Phoenix statikus, Phoenix dinamikus