Szovjet-orosz ICBM-k III. - HTKA - Haditechnikai Kerekasztal

A harmadik szakasz rakétái

RT-21 (SS-16 Sinner)

Interkontinentális ballisztikus rakéta. Ország: Oroszország. Státusz: tanulmány – 1966. Megjelölés: SS-X-16 (DoD); RT-21 (Gyártó szerinti megnevezése).

A „Temp-2S” rakéta az első orosz próbálkozás volt, egy mobil ICBM létrehozására, mely a nyugattól az SS-X-16 elnevezést kapta. Nyugati feltételezések egyaránt siló telepítésű és mobil változatot is terveztek.
A rakéta fejlesztése 1969. júliusában vette kezdetét. A fejlesztések vezetésével a Moscow Institute of Thermal Technology-t bízták meg, míg a főfejlesztő az A. D. Nadiradzye lett.

A repülési tesztek 1972. március 14. napján kezdődtek, melyeket azonnal észleltek a nyugati titkosszolgálatok. 1974 végéig összesen 26 kilövést hajtottak végre a Plesetsk-i teszt bázison. Az utolsó kilövésre 1976. áprilisában került sor, mely végül kudarcba fulladt.

Az RT-21 egy háromfokozatú, szilárd üzemanyaggal hajtott, belső inerciális vezérlésű, rakéta volt.
A rakétát egy mobil tároló konténerből indították. A 44 tonnás kilövési súlyú rakéta, orosz források szerint, 940 kg hasznos terhet szállított, akár 9 000 km távolságba.
Egyetlen robbanófejet (hatóerő: 0,65 – 1,5 MT) helyeztek a visszatérő egységbe, jó lehet elméletileg több robbanófej szállítására is alkalmas lett volna, e lehetőséget sosem tesztelték.

Egyes orosz források szerint az SS-16 Temp-2S rakétát sosem helyezték hadrendbe, jó lehet más orosz források szerint az első két ezred 1976. február 21. kezdte meg működését.

A nyugati hatalmak úgy vélik, az SS-16 telepítése 1978-ben kezdődött. Nyugati források szerint 1978-ban vélhetőleg 50 rakétát telepítettek Plesetsk-ben. Feltételezés alapján a Szovjetunió, a SALT II Egyezmény aláírásakor (1979. június) közel 200 db SS-16-os rakétával rendelkezett, melyek közül 60 db-t a Plesetsk teszt bázison tároltak.

Még 1983-ban, a rendelkezésre álló információk alapján, az amerikaiak sem állíthatták teljes bizonyossággal, hogy az oroszok tényleg telepítettek SS-16-os rakétákat, bár a lehetőségük meg volt.

A Szovjetunió a SALT II Egyezményben vállalta, hogy nem fog SS-16-os rakétát építeni, tesztelni, illetve telepíteni, valamint, hogy nem fogja gyártani az SS-16 harmadik fokozatát (visszatérő egység). Elsősorban azért volt szükség e kitételre, mivel az SS-16 több elemét is felhasználták az SS-20 közepes hatósugarú rakéta fejlesztésekor, így az amerikaiak nehezen tudták volna eldönteni, hogy SS-20, avagy SS-16 rakétát telepítenek az oroszok.

1985-re minden rakétát és kilövésükhöz szükséges eszközt eltávolítottak a teszt bázisról.

UR-100MR (SS-17 Spanker)

Interkontinentális ballisztikus rakéta, bevethetőség kezdő időpontja: 1975. Ország: Ukrajna. Státusz: leszerelt – 1988. Megjelölés: SS-17 Mod 1 és Mod 2 (DoD); Spanker (ASCC Jelentés); MR-UR-100 (Gyártó szerinti megnevezése).

Az UR-100MR két szempontból is újdonságnak számított. Egyrészt első olyan szovjet interkontinentális ballisztikus rakéta volt, mely több egymástól különböző célra vezethető robbanófejeket (MIRV) is szállíthatott, másrészt az első hideg indítású rakéta volt.

A Jangel tervezte UR-100MR rakétával kívánták lecserélni a Chelomei UR-100-as rakétát, annak 10. szolgálati évének végén. Annak ellenére, hogy a rakétát telepíteni lehetett az UR-100-as silókba, az új rakéta majd másfélszerese nehezebb volt elődjénél.

Az UR-100MR egy kétfokozatú, tárolható, folyékony hajtóanyaggal hajtott rakéta volt. Amerikai titkosszolgálat számításai alapján e rakéta 2 721 kg hasznos tömeget szállíthatott, maximum 10 186 km távolságra. Eredetileg a szovjet vezetés egy versenypályázat eredményeként megszülető rakétát kívánt telepíteni. A pályázatra a Jangel az UR-100MR, míg a Chelomei az UR-100N (SS-19 Stilleto) rakéta koncepcióval „nevezett”, végül mindkettőt telepítették.

A fejlesztések 1964-ban kezdődtek, az R-36-os repülési tesztjeinek kezdete után. A vezetőség egy olyan rakétát szeretett volna, mellyel le lehet cserélni az UR-100-as rakétákat, azok felhasználhatóságának lejártakor. Jangel egy olyan rakétát képzelt el, mely belefér a lecserélendő rakéták silóiba, de mivel meg kívánták növelni a rakéta átmérőjét, amennyire csak lehetséges volt, egyben nehezebb is azoknál.
Annak érdekében, hogy az átmérő növelése mellett megőrizzék a lehető leggyorsabb újratöltés lehetőségét, egy gáz generátort kellett a silókba építeni, amely segítségével kilökték a rakétát a silóból a főhajtómű indítása előtt (hideg kilövés).
A fenti rakétával szembe a Chelomei a nagyobb UR-100N rakétával rukkolt elő, mely a régebbi és költséghatékonyabb meleg kilövést alkalmazta, mely esetében a főhajtóművet már a silóban begyújtják.

A két fő fejlesztőiroda között versengés kisebb drámához vezetett, mely komoly nyomott hagyott a szovjet rakétaágazaton. Mindkét fejlesztőirodának komoly hatalommal rendelkező támogatói voltak, így kizárt volt a konszenzus lehetősége a téren, mely rakétát is telepítsék végül. A Jangel mögé sorakozott föl Ustinov (Központi Bizottság Titkára), Smirnov (VPK katonai gazdasági bizottság vezetője), Mozhorin (TNIIM igazgatója), Tyulin, valamint Glushko és Pilyugin tervezők. Chelomei legfőbb támogatói Grechko marsall (MOM vezetője), Afanasyev, Sergeyev, Barmin, Baryshev és V Kuznetsov tervezők voltak.

Keldysh vezette bizottság kapta feldatául, hogy válasszon a két rakéta között, de a technológiai bizottság erős megosztottsága miatt, kudarcot vallottak. Végül Sztálin régi dácsájában tartott vezetői ülésen Brezsnyev egy igen költséges döntéssel lezárta a vitát: mindkét rakétát megépítik és telepítik.

1969. szeptember 2. napján a KB Yuzhnoye-t hivatalosan is megbízták a rakéta teljes körű fejlesztésével. A technológiai program még abban az évben befejeződött.

A Glushko, az RD-268 gyorsító hajtómű terveit 1970-re készítette el. Az első hajtómű tesztek 1971 márciusában kezdődtek el.

1970. szeptemberében a MOM elvárásainak megfelelően módosítani kellett a silókat. A módosított silókat még ellenállóbban lettek a közeli nukleáris robbanásokkal szemben. A változtatások eredményeként a rakétákat újfajta konténerben tárolták a silókon belül, így azok bármilyen nukleáris robbanásnak – kivéve a közvetlen találatot – ellentálltak. A védelemnek persze ezúttal is ára volt: majd háromszor annyiba került a silók átalakítása UR-100MR rakéták számára, mint UR-100N rakéták esetében. A költségkülönbözet miatt, egészen pontosan, mindössze heted annyi UR-100MR rakétát kívántak telepíteni, mint UR-100N-t.

A rakétát két helyszínen tesztelték: 1971. májusától Pavlograd Mechanical Factory-ban és 1972. szeptember 15.-től Bajkonurban.
A repülési tesztekhez külön kilövőt terveztek. A kilövőkről és teszt silókból 1972. december 26. és 1974. december 17. között összesen 30 kilövést hajtottak végre.

1974. októberében megkezdődött a rakéta sorozatgyártása. Mindegyik silóba egy rakétát telepítettek, 10 siló alkotott egy ezredet, minden ezredet egy parancsnoki állásból irányítottak. Az első ezred már 1975. május 6. napján hadrendbe állítottak, Vypolzovo-ban.

1977-es év végére 50 db, 1978 végére máe 100 db siló állt hadrendben, 1979-re elérték a tervezett 150 darabot. A rakétákat Bologoye-ban és Kostroma-ban telepítették, de a 150 közül csupán az 1976. november 16.-a után telepítettek kerültek szupererős silókba.

A rakéta méreteit erősen korlátozta az UR-100 siló méretei, mivel a rakétának bele kellett férnie. A korlátozások ellenére mindkét fokozat átmérőjét növelték: első fokozaté végül 2.25 m, a másodiké 2.1 m lett.

A rakéta visszatérőegysége egyaránt alkalmas volt akár egy, akár több (4 db) külön célra vezethető robbanófej szállítására. E rakétát is felszerelték többféle az ellenség védelmi rendszereit zavaró berendezéssel és eszközzel.
A rakétát feltöltött, kilövésre kész állapotban lehetett tartani, saját konténerében, akár 10 évig.

Három változatot készítettek:

SS-17, első változat – Mod 1
Köztes változat, mely 4 külön célpontokra vezethető, egyenként 0.3-0.75 MT hatóerejű robbanófejeket szállított. Nyugati számítások alapján feltehetőleg mindegyik robbanófej 408 kg-t nyomott. A rakéta inerciális irányítású volt.
1970. szeptemberében hagytákjóvá e típus telepítését. A kilövési rendszer tesztje 1971. májuséban vette kezdetét. A repülési tesztekre sem kellett sokat várni, 1971. december 28-án, Bajkonurban kezdték el. Az első repülési teszteket 1972. szeptember 15. napján észlelték a nyugati titkosszolgálatok.
Az első ezred telepítése 1975. december 30-án vette kezdetét.

SS-17, második változat – Mod 2
E változat egyetlen robbanófejet szállított, melynek hatóereje 4-6 MT volt.

SS-17, harmadik változat – Mod 3
1976. augusztus 16.-n utasítást adtak az alapmodell tulajdonságainak javítására. Az MR UR-100UTTh rakéta előtervezési fázisaként is felfogható SS-17 Mod.3 tervezése 1976. decemberében fejeződött be. E rakéta is négy robbanófejet szállított, de fejlettebb zavaró rendszert építettek be és változtattak a rakéta orrformáján is.
A repülési tesztek 1977. október 25. és 1979. december 15. között zajlottak. E változat telepítése 1980. december 17-én vette kezdetét.

Specifikációk:
Teljes felszállási tömeg: 71 100 kg
Központi rész átmérő: 2.25 m
Hossz: 23,9 m
Sima robbanófej tömege: 2 550 kg
Alternatív robbanófejek tömege: 2 600 kg
Sima robbanófejek száma: 1
Alternatív robbanófejek száma: 4
Sima robbanófejek robbanóereje: 3 600 kT
Alternatív robbanófejek robbanóereje: 300 kT
Maximális hatótávolság: 10 320 km
Alternatív robbanófejek hatótávolsága: 10 200 km

Kilövések (UR-100MR): Összesen: 98. Sikertelen: 8. Első kilövés: 1971-12-10. és az utolsó: 1988-01-01.

Típusváltozatok:

MR-UR-100U 15A16

Interkontinentális ballisztikus rakéta, bevethetőség kezdő időpontja: 1982. Megjelölés: RS-16B; SS-17 Mod 3. (DoD); Spanker (ASCC Jelentés); MR-UR-100U (Gyártó szerinti megnevezése); MR-UR-100UTTKh.

Az MR-UR-100UTTKh (UTTKh ~ Továbbfejlesztett Technológiai-Taktikai Tulajdonság) fejlesztését 1976. augusztus 16-án hagyták jóvá. A tervezési szakasz decemberben befejeződött. E rakétát a szupererős 15P715U univerzális silóban tárolták, és modernizálták az irányítási rendszerét is, növelve a rakéta pontosságot valamint javítva irányíthatóságát.
1977. október 25. és 1979. december 15. napja között tesztelték. A tesztek után egészen 1980. december 1. napjáig nem állították hadrendbe.
1982 és 84 között mind a 150 UR-100MR rakétát lecserélték e modernizált változattal. A teljes telepítést befejezte után 4 évvel el is kezdték kivonni a rakétát és lecserélték a mobil, szilárd üzemanyaggal hajtott, Topol rakétákkal.
A Szovjetunió összeomlása után a gyártóüzemek Ukrajnához kerültek. 1991-re mindössze 50 siló működött Bologoye-ban, de 94-re azokat is leszerelték.

Specifikációk:
Teljes felszállási tömeg: 71 100 kg
Központi rész átmérő: 2.25 m
Hossz: 21,6 m
Sima robbanófej tömege: 2 550 kg
Sima robbanófejek száma: 4
Sima robbanófejek robbanóereje: 550 kT
Maximális hatótávolság: 11 000 km

Kilövések (UR-100MR): Összesen: 23. Sikertelen: 3. Első kilövés: 1977-10-25. és az utolsó: 1981-04-18.

R-36M (SS-18 Satan)

Interkontinentális ballisztikus rakéta, bevethetőség kezdő időpontja: 1974. Ország: Ukrajna. Státusz: aktív. Megjelölés: RS-20A; SS-18 Mod 1 és Mod 2 (DoD); Satan (ASCC Jelentés); R-36M (Gyártó szerinti megnevezése).

Az R-36M egy hatalmas, kétfokozatú, tárolható, folyékony üzemanyaggal hajtott, inerciális irányítású, interkontinentális rakéta volt, melyet elsősorban az SS-9-es rakéták utódjának szántak.

Megerősített silókban rejtegetett nagy pontosságú, negyedik generációs SS-18 rakéták még az amerikai Peacekeepereknél is nagyobbak. 1975-re az SS-18 rakéták komoly fenyegetést jelentettek az amerikai Minuteman silók számára (300 font/négyzethüvelyk fölötti nyomás esetén). A fenti probléma az amerikai szárazföldi stratégiai erők legnagyobb problémája volt a 60-as évek végén, 70-es évek elején.

Az R-36M rakéta létrehozásának terve egészen 1969. szeptember 2.-ig nyúlik vissza. Az R-36 rakétákat szolgálati idejük végén egy olyan új rakétával kívánták lecserélni, amely a lehető legtöbb hasznos terhet szállíthatta és még belefért a létező silókba. A régi silókat persze módosítani kellett, nukleáris robbanásokkal szembeni védelem növelés végett. Elvárás volt az új rakétával szemben, hogy külön konténerbe helyezve, feltöltve, kilövésre kész állapotban lehessen tartani 10 – 15 évig.

A 1960-as évek elején a Chelomei kifejlesztette dinamikus gáz elvű kilövési megoldást még az UR-100 számára. A Jangel is felhasználta e megoldást saját vegyes meghajtású, mobil RT-20P rakétájához.
1969.-ban kitaláltak egy újfajta kilövési módszert, mely hideg kilövés elnevezést kapta, mivel a kilövéskor hideg gáz segítségével kilövik a rakétát a silóból, s csak ezután gyújtják be a hajtóművet. E megoldásnak több előnye is van, kettőt említve: egyrészt nem rongálja a silót, másrészt kezdeti lökést tudnak adni a rakétának egy olyan eszközzel, amit nem kell a rakétába építeni, így nem növelte annak súlyát.

Az R-36M rakéta tervezési szakasza 1969. decemberére zárult le, fő tervező iroda a KB Yuzhnoye volt, de a rendszert magát a Jangel tervezte, 1966 és 1972 között.
A megerősített siló terveire 3 hónapot kellett várni. Érdekességként érdemes megemlíteni, hogy Yeveniy Rudyak, aki rendszeresen együttműködött a Jangel-vel a silók tervezése terén elvetette a hideg kilövés ötletét, elképzelhetetlennek tartotta, hogy sikeresen alkalmazzák, egy több mint 200 tonnás rakéta esetében. Jangel szerencséjére Rudyak-t áthelyezték és utódja, Vladimir Stepanov, készségesebbnek bizonyult az új kilövési módszer alkalmazása terén.
A legnagyobb kihívást nem is a gáz generátor beépítése jelentette, hanem olyan rendszer szerkesztése, mely megvédi a rakétát a silóban és a kilökés közben. Úgy is feltehették volna a kérdést, hogyan lehet 10-15 évig – karbantartás nélkül – felfújt állapotban tartani egy rakás légzsákot?
Végül 1970. májusában Stepanov elfogadható megoldást javasolt, melyet el is fogadtak.

1970. augusztusában a hadsereg jóváhagyta a siló terveit. Az akkori silókat jelentősen át kellett alakítani, de a változtatások eredményeként ötvenszer akkora nyomásnak és sugárzásnak is ellenálltak, mint azelőtt. A silókhoz tartozó megerősített, univerzális parancsnoki állásokat Nikoai Krivoshein és Boris Aksyutin tervezték.
A különlegesen megerősített silók mélysége 39 méter, átmérőjük 5,9 méter volt. A hajtómű begyújtása előtt, a rakéta konténerének alsó részében elhelyezett gáz generátor segítségével kilötték a silóból. Nyugati számítások szerint a silók legalább 4 000 psi (281 kg/cm2; 287 bar), de akár 6 000 psi (422 kg/cm2; 430 bar) nyomásnak is ellenálltak.

A rakéta első fokozatának hajtóművét (RD-264) a Glushko fejlesztette. A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy a kilökés után is sértetlen maradjon a rakéta és simán be lehessen gyújtani a hajtóművet. 1969-ben befejezték a hajtómű tervezési szakaszát, és az álló tesztek 1973.-ban vehették kezdetüket. A motor tesztelése közben jelentős rezgést észleltek, mely a rakéták (UR-100MR és R-36M, mindkettő ugyanolyan hajtóművet használt) pontosságát rontotta volna. 1977-re sikerült kiküszöbölni e hibát.
A szovjet bürokráciának köszönhetően a korábban említett első fokozati hajtómű probléma csak azután derült ki, miután szolgálatba helyzeték a rakétát, így fordulhatott elő, hogy a rakéta egy évvel korábban már szolgálatban állt, mint hogy a hadsereg egyáltalán hadrendbe állította volna!

A második fokozat hajtóművét (RD-0228) a Konopatov fejlesztette 1967-től kezdve. 1974-ben sikeresen befejezték az álló tesztek.
A rakéta irányító rendszerét a NII-692/NPO Kharton fejlesztette, Vladimir Sergeyev felügyelete alatt.

1970-ben elkészült két felszíni teszt siló, Bajkonurban. 1971. januárjában el is kezdték tesztelni a hideg kilövési rendszert. Összesen 9 kilövőt gyártottak.
Az első rakéta kilövésre 1972. március 6-án került sor, mely a kilökés után azonnal felrobbant, meg semmisítve a kilövőt is. A második és harmadik kísérlet szintén kudarcba fulladt. Az első sikerese kilövésre 1973. február 21.-éig kellett várni (4. kilövés).

Természetesen az amerikaiak folyamatosan nyomon követték a kilövéseket. A felderítésben egy speciálisan álcázott B-52 is rést vett. Időnként a szovjetek elhalasztották a kilövéseket az amerikaiak megtévesztése céljából. Az amerikaiak többségében mégis meg tudták becsülni mikor lesz a következő kilövés. Két módszert alkalmaztak, vagy figyelték az időjárás előrejelzést (csak akkor hajtottak végre kilövést, ha a kilövéshelyen és a célpontnál is jó idő volt), avagy figyelték a szovjet jelzéseket, melyeket a hajóiknak, repülőiknek küldtek, nehogy a Kamcsatka félsziget közelében haladjanak a becsapódáskor.

1973. szeptemberében lőttek ki olyan rakétát, melynek visszatérő egysége 10 – MIRV – robbanófejet rejtett magában. Pechűkre az amerikaiak pont észlelték e kilövést, mely a későbbi fegyverkorlátozási tárgyalásokkor nagyon jól jött nekik.

A fejlesztések közben az R-36M-t összesen négy féle robbanófejjel tesztelték:
– Egy robbanófejes változat,
– Három robbanófejes változat,
– 10 robbanófejes változat,
– 15F678 visszatérő egységgel, mely 5, 6, 8, 10, 14 manőverező-képes robbanófejet is szállíthatott.

1974. októberében jóváhagyták mind az R-36M, mind az UR-100MR sorozatgyártását. A rakétákat Ukrajnában gyártották, mivel túlságosan költséges lett volna oroszországi gyártás, másrészt 5-7 év plusz tervezői munkát kellett volna ahhoz, hogy az első teszteket elkezdhessék.
Az első R-36M ezred 1974. december 25-én állt szolgálatba Dombarovskiy-ban. 1975. december 30-án telepítették az első rakétát szupererős silóba. A rakétát és silókat 1975. december 30-án állították hadrendbe.

1979-re már 190 telepített rakétánál jártak, 1983-re valamennyit lecserélték R-36MUTTKh rakétákkal.

Az 1970-es években a szovjetek bakteriális robbanófejeket is kifejlesztettek. 1988 telén egy titkos katonai direktíva alapján felkészültek a MIRV robbanófejekkel felszerelt R-36M rakéták biológiai fegyverekké átalakítására. Anthrax 836-t választokkal biológiai komponensként. Egy 10 robbanófejjel felszerelt R-36M akár 400 kg légnemű anthrax-t lett volna képes szétteríteni egy város fölött. Számítások alapján egy ilyen bomba akár 12 millió embert is megölhetett volna. Elsősorban a következő városokat gondolták volna megajándékozni egy ilyen MIRV anthrax bombával: New York, Los Angeles, Seattle, Chicago.
Az akkori szovjet termelési kapacitással számolva körülbelül két hét elégséges lett volna a szükséges számú biológiai robbanófej elkészítéséhez.

Összesen 6 változatot telepítettek:

SS-18, első változat – Mod 1
A Mod 1 egyetlen robbanófejet szállított, melynek hatóereje 18 – 25 MT volt. Az egyetlen robbanófejjel felszerelt változat repülési tesztjei 1973. február 21-én kezdődtek el.
1975. októberére fejeződtek a be a tesztek, melyek során különböző hatóerejű robbanófejeket teszteltek. Összesen 56 darabot telepítettek 1975-től kezdve, de 1984-ben valamennyit lecseréltél a 3. és 4. változattal.

SS-18, második változat – Mod 2
R-36M Mod 2, 8 db egyenként 0.5 – 1.5 MT hatóerejű robbanófejet szállíthatott, 10 180 km távolságra. A repülési tesztek 1973. szeptemberében kezdődtek, s 1975-re érte el bevethetőségének kezdő évét. 1978-re megközelítőleg 132 darabot telepítettek, de 1983-ra mindegyiket lecserélték a 4. változattal.

SS-18 – Mod 2x
1978. júliusa és 1980. augusztus között teszteltek egy továbbfejlesztett orral rendelkező rakétát, de sosem telepítették. E modell létezéséről a szovjetek tájékoztatták a világot, de a nyilvánosságra került nyugati hírszerző forrásokban nyoma sincs e rakétának.

SS-18, harmadik változat – Mod 3
Az R-36UTTh (Mod 3) halálos rakománya mindössze egyetlen robbanófejből állt. 1976. augusztus 16-án néhány hónappal az R-36M szolgálatba állítása után, bele is fogtak egy továbbfejlesztett R-36M fejlesztésébe.
A rakéta pontosságának növelése révén csökkenthették a robbanófej hatóerejét. Az R-36MUTTh-t kétfajta visszatérőegységgel szerelhették föl: az első változat (Mod 4) 8-10 robbanófejet is szállíthatott, míg a második verzió csupán egyet (Mod-3), 16 000 kilométerre.
A repülési teszteket 1977. október 31-én kezdték el. 1979. december 29.én elkezdték telepíteni az egy robbanófejjel (hatóerő: 24-25 MT) felszerelt rakétákat. Mindössze 24 darabot telepítettek és 1984-re mindet lecserélték a 4-es változattal.

SS-18, negyedik változat – Mod 4 (részletesebben: R-32MU)
Az R-36UTTh (Mod 4) legalább 10 db MIRV robbanófejet szállított. Elsődleges célja az amerikai ICBM silók és egyéb megerősített létesítmények semlegesítése volt
1979. novemberében befejezték a repülési teszteket. Az első három ezredet 1979. szeptember 18. állt szolgálatba.
1980 során 120 db SS-18 Mod 4 rakétát telepítettek, lecserélve a még szolgálatban álló R-36-os rakétákat.
1982-1983 között valamennyi R-36M rakétát lecserélték e változattal. Összesen 308 db rakétát telepítettek.
Becslések szerint az SS-18 Mod 4 arzenál az amerikai silók 65 – 80%-t képes lett volna semlegesíteni, abban az esetben, ha egy silóra két robbanófejjel számolunk. Még egy ilyen méretű támadás után is, megközelítőleg 1 000 db SS-18 robbanófej maradt volna még raktáron.

SS-18, ötödik változat – Mod 5 (részletesebben: R-32M2)
Az SS-18 Mod 5 még pontosabb volt elődjeinél. 10 db MIRV robbanófejet szállított – valamennyi robbanófej nagyobb hatóerővel rendelkezett, mint a Mod 4 esetén. A START Egyezmény korlátozásai mellett (50%-os csökkentés) e rakéta segítségével – főleg a megnövelt pontosság is hatóerő miatt – Oroszország továbbra is fenn tudta tartani csapásmérő képességét.
A rakéta az R-36M2 „Voivode” elnevezést kapta. A tervezési szakasz 1982. júniusára ért véget.
Az R-36M2 több mérnöki újítást hozott magával – módisították a második fokozat hajtóművét, a szállító konténert, stb. Az első teszt kilövésre 1986. márciusában került sor. Az első ezredet 1988. július 30-án állították szolgálatba és 1988. augusztus 11-én telepítették.

SS-18, hatodik változat – Mod 6 (részletesebben: R-32M2)
Az R-36M2 (Mod-6), mely egyetlen 20 MT hatóerejű robbanófejet szállított, fejlesztése 1989. szeptemberére fejeződött be. 1991. augusztusáig kellett várni a telepítés kezdetére.

E rakéta jelentőségét bizonyítja, hogy Reagen és Bush a fegyverkorlátozási egyezményeket e rakétára élezték ki. Amíg a START I Egyezmény (1991) csupán korlátozta a hadrendben tartható robbanófejek számát, a START II Egyezmény (1993) kifejezetten betiltotta a földi telepítésű MIRV rendszereket. Az amerikaiak e rakétában a bilaterális világ egyensúlyát veszélyeztető tényezőt látták.

A START II Egyezmény értelmében, a silókat, meghatározott protokoll szerint, át kellett alakítani. A protokoll alapján egy 2,9 méter széles gyűrűt kellett a silók bejárata köré építeni, illetve a silók aljából 5 méternyi részt betonnal kellett kiönteni, így a silók már túl kicsi volt az SS-18 számára.
A Nunn-Lugar program keretében, 2001. decemberéig, 100 db, 2003. januárjáig további 154 db SS-18 rakétát kellett leszerelnie Oroszországnak.

A fenti folyamat lassan, de biztosan véget vetett mindenidők egyik leglenyűgözőbb stratégiai fegyver (SS-18, „city buster”) karrierjének.

Egy jelentés alapján 2003-ban kb. 30 db RS-18 rakétát szállítottak Ukrajnából (ahol megsemmisítés várt rájuk) Oroszországba. E rakétákat „új” rakétának titulálták és szolgálatba állították, várhatólag 2030-ig lesznek hadrendben.

2007. július 30-án az Orosz Stratégiai Rakétaerők szóvivője elmondta, hogy az RS-20 Voyevoda (SS-18 Satan) rakéták, melyeket kb. 20 évvel korábban állítottak hadrendbe, 2014-16-ig biztosan szolgálatban maradnak. A szóvivő elmondása szerinte rakéták továbbra is a világ legerősebb interkontinentális rakétái.

Specifikációk
Teljes felszállási tömeg: 209 600 kg
Központi rész átmérő: 3 m
Hossz: 33,6 m
Sima robbanófej tömege: 7 250 kg
Alternatív robbanófej tömege: 4 300 kg
Sima robbanófejek száma: 1
Alternatív robbanófejek száma: 8
Sima robbanófejek robbanóereje: 24 000 kT
Alternatív robbanófejek robbanóereje: 5 00 kT
Sima robbanófej körkörös szórása: 0,43 km
Alternatív robbanófej körkörös szórása: 0,43 km
Maximális hatótávolság (sima robbanófej): 11 200 km
Maximális hatótávolság (alternatív robbanófej): 9 250

Kilövések (R-36M): Összesen: 190. Sikertelen: 19. Első kilövés: 1971-10-22. és az utolsó: 2007-06-28.

Típusváltozatok

R-36MU

Bevethetőség kezdő időpontja: 1979. Státusz: aktív. Megjelölés: RS-20B; SS-18 Mod 4 (DoD); Satan (ASCC Jelentés); R-36MUTTKh (Gyártó szerinti elnevezés); Voevoda (egyéb elnevezés).

1976. augusztus 16-án hagyták jóvá egy 10 MIRV robbanófejjel felszerelt jobb irányithatóságú, nagyobb tolóerővel és hatótávolsággal rendelkező rakéta fejlesztését.
1976. decemberére végeztek is a tervezéssel. A repülési tesztek 1977. október 31-én kezdődtek és 1979. novemberéig tartottak. 1979. szeptember 18-án cserélték le e változattal az első R-36M rakétákat Dombarovskiy-ban, Uzhur-ban és Zhangiz-Tobe-ban.

1983-re valamennyi korábbi R-36 és R-36M rakétát lecserélték, ekkor elérték a tervezett telepítési mennyiséget 308 db telepített R-36MU rakétával.
Eredeti tervek szerint a 90-es években e változatot is lecserélték volna, de a Szovjetunió felbomlása ellehetetlenítette e tervet. Mivel pénz hiányában nem lehetett lecserélni a rakétákat, folyamatosan növelték a szolgálati idejét, az eredeti 10 évről 23 évre.

Specifikációk
Teljes felszállási tömeg: 211 100 kg
Központi rész átmérő: 3 m
Hossz: 32,62 m
Sima robbanófej tömege: 7 570 kg
Sima robbanófejek száma: 8
Sima robbanófejek robbanóereje: 500 kT
Sima robbanófej körkörös szórása: 0,26 km
Maximális hatótávolság (sima robbanófej): 11 500 km

Kilövések: Összesen: 51. Sikertelen: 3. Első kilövés: 1977-10-31. és az utolsó: 1997-04-17.

R-36M2

Bevethetőség kezdő időpontja: 1988. Státusz: aktív. Megjelölés: RS-20V; SS-18 Mod 5 és 6. (DoD); Satan (ASCC Jelentés); R-36M2 (Gyártó szerinti elnevezés); Voevoda (egyéb elnevezés).

Az R-36M2 rakéta az amerikai Csillagháborús antiballisztikus rakétavédelmi programra adott szovjetek válaszként is felfogható. Nem hivatalosan ‘Voevoda’-nak (régi kifejezés a hadsereg főparancsnokára) is nevezték, jelezve a rakéta szerepét. Végül igen csekély számban telepítették a Hidegháború vége felé.

1979-ben döntött a vezetés egy továbbfejlesztett rakéta megalkotása mellett, mellyel az R-36MUTTKh a rakétákat kívánták lecserélni. A tervezési szakasz 1982 júniusában zárult le.
1983. augusztus 9-én hagyták jóvá a teljes rakéta fejlesztését. A rakéta mellé egy vadonatúj hideg gáz kilövőt terveztettek Zhukov-val.
Az első repülési tesz kilövésre 1986. március 23-án került sor, mely kudarcba fulladt. A hideg gáz generátor jól működött csak éppen a hajtómű nem indult el, így a rakéta fölrobbant a silóban. A közel 100 tonnás siló teljesen megsemmisült, s csak egy kráter jelezte hol is volt eredetileg, később újjáépítették.

Az ukrán változat teszt kilövései 1988. márciusában fejeződött be. Az orosz változat első tesztjeit 1989. szeptemberében fejezték be.
1988. augusztus 11-én az R-36M2 rakétát hadrendbe állították. Az első rakétát Dombarovskiy-ban állították szolgálatba, 1988. decemberében, 1990-ben Uzhur-ba és Derzhavinsk-ba is telepítettek rakétákat. Összesen 190 rakétát építettek e típusból. A rakéta pályafutását a START-2 Egyezmény törte derékba, 1992-ben e típust elkezdték lecserélni a Topol-M rakétákkal.

Annak ellenére, hogy a rakéta visszatérő egysége akár 20-36 egymástól függetlenül célra vezethető robbanófejet is szállíthatott, a szolgálatba állítottakba maximum 10 darabot helyeztek el.

A rakétát speciális védelmi megoldásokkal is ellátták, felkészítve a Csillagháborús védelmi rendszer fegyverei ellen, pl: az egész rakétát főpajzzsal szerelték föl, lézerek és közeli robbanások ellen.

Specifikációk
Teljes felszállási tömeg: 211 100 kg
Központi rész átmérő: 3 m
Hossz: 35,06 m
Sima robbanófej tömege: 8 800 kg
Alternatív robbanófej tömege: 8 800 kg
Sima robbanófejek száma: 10
Alternatív robbanófejek száma: 1
Sima robbanófejek robbanóereje: 550 kT
Alternatív robbanófejek robbanóereje: 20 000 kT
Sima robbanófej körkörös szórása: 0,26 km
Alternatív robbanófej körkörös szórása: 0,26 km
Maximális hatótávolság (sima robbanófej): 11 000 km
Maximális hatótávolság (alternatív robbanófej): 15 000 km
Gyártott darabszám: 190

Kilövések: Összesen: 35. Sikertelen: 6. Első kilövés: 1986-03-23. és az utolsó: 2004-12-22.

UR-100N (SS-19 Stiletto)

Interkontinentális ballisztikus rakéta. Bevethetőség kezdő időpontja: 1974. Ország: Oroszország. Státusz: aktív – 1988. Megjelölés: RS-18A; SS-19 Mod 1 és Mod 2 (DoD); Stilleto (ASCC Jelentés); UR-100N (Gyártó szerinti megnevezése); Rokot (népszerű elnevezés).

Egyszer valakik úgy hivatkoztak a Chelomei fejlesztette SS-19-re, mint a szovjet interkontinentális rakétaerők gerincére. Az UR-100N rakétát, akárcsak az UR-100MR-t, szintén a kiöregedő UR-100 rakéták utódjaként kezdték tervezni, mint korábban említettem a szovjetvezetés nem tudott dönteni a két rakéta között, s végül mindkettőt megépítették. Jó lehet e rakétát is telepíteni lehet elődje számára épített silókba, de súlya majd másfélszer akkora volt.
A negyedik generációs UR-100N szintén kétfokozatú, tárolható, folyékony üzemanyaggal hajtott rakéta.

A fejlesztések 1967-ben kezdődtek, mely során nem kisebb feladatot tűztek ki, mint a legszélesebb körben telepített rakéta, UR-100, utódjának megalkotását. Mint már korábban említette a fejlesztő iroda nem tétlenkedhetett sokáig, hiszen a Jangel fejlesztő iroda, és az UR-100MR, személyében komoly riválissal kellett szembe néznie.

Hivatalosan 1969. szeptember 2-án engedélyezték a fejlesztéseket. Elődjéhez képest, akárcsak a vetélytárs rakétája az UR-100N átmérőjét is növelték 2,41 m-re. Az elődhöz képest majd háromszor annyi hasznos terhet volt képes szállítani. Baryshev vezetésével áttervezték a silót. Az új univerzális rakéta parancsnoki állást Krivoshein és Aksyutin tervezték. A miniatűr nukleáris robbanófejeket a NII-1011-ban gyártották.

A tesztkilövések 1973. április 9-én kezdődtek el Bajkonurban. Az utolsó 27 kilövést 1975. októberében teljesítették. A rakétát egyaránt tesztelték 1, 4 és 6 robbanófejjel is.

Az első ezredet 1975. április 26.án aktiválták Pervomaisk-ban. Az első olyan ezred, melynek rakétáit már szupererős silókból helyezték el (a silók akár 450 atmoszféra túlnyomásnak is ellenálltak) 1976. december 18-án lépett szolgálatba Tatischevo-ban. 1979-ig összesen 240 rakétát telepítettek.

Az UR-100N nagyon hasonlít az UR-100-hoz, de nagyobb átmérője és hosszabb üzemanyagtartály miatt súlya majd duplája elődjének. Az irányítási rendszer pontosan megegyezik az SS-18-ével.

Az UR-100N silókat az UR-100U silók helyén építették fel, de a korábbi silókat teljesen lerombolták és alapjaiban újjáépítették a rakéták védelme céljából. E rakéta esetében a meleg kilövési módszert alkalmazták, vagyis a fő hajtóművet már a silóban begyújtották.

Három különböző konfigurációt készítettek:

SS-19, első változat – Mod 1
Alapváltozat, mely 6, egyenként 550 kT (nyugati becslések alapján: 1-2 MT/db) hatóerejű, MIRV robbanófejet szállított. Nyugati számítások alapján a gyorsító hatótávolsága, önmagában, 9074 km volt, de a teljes rendszer hatótávolsága, mely mind a 6 robbanófejet szállította 9630 km (extra gyorsítók miatt) volt.
1970. augusztus 19-én hagyták jóvá e változat telepítését. A repülési teszteket Bajkonurban végezték 1973. április 9. és 1975. októbere között.
Nyugati források 1974-re teszik a rakéta bevethetőségének kezdő időpontját. Az első ezred 1975. április 26. napján állt hadrendbe.
A rakéta irányítása inerciális, körkörös szórása: 0.55 km (1975), melyet 0980-ra 0.46 km-re sikerült csökkenteni.

SS-19, második változat – Mod 2
Annyiban különbözik az első változattól, hogy egyetlen robbanófejet (hatóerő: 2.5 – 5 MT) szállított. 1976 és 1978 között az UR-100N elérte a tervezett telepítési mértéket, 180 telepített rakétát, melyek közül 60 egyetlen robbanófejet szállított.

SS-19, harmadik változat – Mod 3 (részletesebben: UR-100NU)
1976. augusztus 16-án hagyták jóvá egy továbbfejlesztett változat fejlesztését. A továbbfejlesztés magában foglalt egy jobb hajtóművet és egy modernizált irányítási rendszert.

A START-1 egyezmény (1991) aláírásakor Szovjetunió 300 UR-100NUTTH rakétával rendelkezett, Ukrajna és Oroszország területén elosztva. A Szovjetunió összeomlását követően, Ukrajna persze magának követtelte a területén lévő rakétákat. Az oroszok 130 Khmelnitskiy-ban és Pervomaisk-ban tárolt UR-100N rakéta robbanófejét eltávolították. A rakétákat pedig, 1996. augusztus 29. és 1999 februárja között szállították Ukrajnából Oroszországba.
1998. szeptemberére, a SALT egyezmény miatt Ukrajna feladata volt a területén lévő silók leszerelése, 120 ukrajnai silót semmisítettek meg.
170 siló maradt Oroszország területén, melyek közül 10-et deaktiváltak, de nem szereltek le! Összesen 160 rakéta áll még szolgálatban – Kozelsk (70 db), Tatishchevo (90 db).

Minden szolgálatban lévő rakétát 3 havonta kisebb ellenőrizésnek, három évente pedig nagyobb karbantartásnak vettek alá. 2000.-ig összesen 67 UR-100N rakétát lőttek ki. E kilövések során a rakéták megbízhatóságát és eltarthatóságát tesztelték. 1994. novemberében sikeresen lőttek ki egy olyan rakétát, melyet már 16 éve tároltak a konténerben.
1995. decemberében a stratégiai rakétaerők parancsnoka Igor Sergeyev vezérezredes bejelentette, hogy a rakéták eltarthatóságát 10 évről 25-re emelik.
1997. június 10-én egy közel 20 éves rakétát a Kozelsk-i silóból Bajkonurba szállítottak és sikeresen kilőtték! E kilövést 1998. október 7. én egy 22 éves rakéta sikeres kilövésével fejelték meg.
1999-ben a rakéta garantált eltarthatóságát 25 évben állapították meg, melynek következtében 2010-ig használatban maradhatnak a rakéták. A sikerese tesztek alapján feltehető, hogy akár 30 évre is ki lehet majd tolni az eltarthatóság idejét.

2005. április 1. napján a Kommerszant jelentetése alapján az Orosz Stratégiai Rakétaerők 496 rakéta fölött rendelkezik, ebből 226 db silóból indítható (86 db nehéz R-36MUTTH és R-36M2 Voevoda, 10 db közepes súlyú UR-100NUTTH és 40 db könnyű RS-12M2 Topol-M) és 270 db mobil felszíni indítású RS-12M Topol rakéta.

2010-re a szolgálatban lévő rakéták számát várhatólag 313 darabra mérséklik, melyek közül 154 db silóból indítható (40 db R-36M2 Voevoda, 50 db UR-100NUTTH és 64 db RS-12M2 Topol M) valamint 159 db mobil felszíni indítású (144 db RS-12M Topol és 15 db RS-12M1 Topol M).

2006-ban ismételt tesztet hajtottak végre az SS-19 élettartamának növelése céljából. Abban az évben még további tesztek is bizonyították a Stiletto megbízhatóságát. 2008 közepén 97 db siló indítású SS-19 Stiletto rakétát telepítettek, valamennyit 6 robbanófejjel szerelték fel (a Duma által is ratifikált START-II egyezmény értelmében, egy robbanófej szerelhető minden visszatérő egységbe…).

2008. október 22-én a régi ICBM-k megbízhatóságának tesztelése céljából ismételt kilövést hajtottak végre. Alexander Vovk ezredes elmondása alapján az SS-19 rakétát Bajkonur űrközpontból lőtték föl. Elmondása alapján a kilövés fényesen bizonyított az öreg rakéták megbízhatóságát. A sikeres kilövés következtében, az SS-19 rakéták, melyek immáron 29 éve állnak szolgálatban, 2010 biztosan továbbra is védelmezni fogják Oroszországot [egyes jelentések, melyek arról adtak hírt, hogy a 2008-as teszt egy a rakéták élettartamát 2031-ig megnövelő döntés alapját képezte volna félreértésen alapultak].

Specifikációk
Teljes felszállási tömeg: 105 600 kg
Központi rész átmérő: 2.5 m
Hossz: 24 m
Sima robbanófej tömege: 4 350 kg
Alternatív robbanófej tömege: 4 300 kg
Sima robbanófejek száma: 6
Alternatív robbanófejek száma: 1
Sima robbanófejek robbanóereje: 550 kT
Alternatív robbanófejek robbanóereje: 5 000 kT
Sima robbanófej körkörös szórása: 0,26 km
Alternatív robbanófej körkörös szórása: 0,26 km
Maximális hatótávolság (sima és alternatív robbanófejjel): 9 650 km

Kilövések (UR-100N): Összesen: 167. Sikertelen: 15. Első kilövés: 1972-01-01. és az utolsó: 2007-10-29.

Típusváltozatok

UR-100NU

Bevethetőség kezdő időpontja: 1980. Státusz: aktív. Megjelölés: RS-18B; SS-19 Mod 3 (DoD); Stiletto (ASCC Jelentés); UR-100NU (Gyártó szerinti megnevezése); UR-100NUTTKh (egyéb elnevezés).

1976. április 16-án hagyták jóvá az UR-100N továbbfejlesztett változatának fejlesztését (UR-100NU; U = UTTKh = ‘Improved Technical-Tactical Characteristics). Viktor Bugaisk vezetése mellett látott neki a TsKBM mérnöki csapata a feladatnak. Az UR-100NU megkapta a Vladimir Sergeyev tervezte új irányítási rendszert. Az új rendszer segítségével 6 különböző célpontot programozhattak előre a fedélzeti számítógépbe, s a kilövéskor csak ki kellett választani a kívánt célpontot. E változtatás segítségével javítottak a rakéta pontosságán és túlélési esélyein is.
1977. szeptember 28. és 1979. július 26. között 68 teszt kilövést hajtottak végre. A rakétát 1980. december 17. napján állították szolgálatba. Az első ezredet, 1979. november 6-án Khmelnitskiy-nél aktiválták, mely teljes üzemképességét 1981. januárjában érte el.
1984.-re összesen 360 – szupererős – siklóba telepítettek UR-100NU rakétákat – Kozelsk (70 db), Pervomaisk (90 db), Khmelnitskiy (90 db), Tatishchevo (110 db).

1988-1990 között a Kozelsk-i és Tatishchevo-i silókat még felszerelték az utolsó módosított UR-100 szériába tartozó rakétákkal (a SALT-2 Egyezmény hatására az egy visszatérőegységbe helyezhető robbanófejek számát hatról, egyre redukálták).
A Tatishchevo-i silókat későbbiekben is megtartották kísérleti és rakéta tesztelési tesztsilóknak. E kilövések során elsősorban az irányítási rendszert és a ballisztikai számítógép megoldásait tesztelték, azokban az esetekben, mikor a tesztsilókból kilőtt rakéták célpontja nem a szokásos Bajkonur-Kamchatka távolságba esett. 1999-re 81 UR-100NU kilövést hajtottak végre – 27 kísérleti, 25 kilövésgyakorlás, 29 egyéb célból.

A 90-es évek során az űrprogram keretében fel akarták használni az UR-100NU rakétákat. A következő koncepciók születtek:

Rokot: az UR-100NU első (alsó) fokozata keresztezve a ‘Briz’ felső (második) fokozatával.
Okean: víz alól indítható változat
Strela: sima UR-100NU, mely hordozóként funkcionált volna
Prizyv: globális, gyors reagálású mentő rendszer.

Kilövések (UR-100N): Összesen: 79. Sikertelen: 3. Első kilövés: 1977-09-28. és az utolsó: 2007-10-29.

UR-100NU 15A35S (leszerelt, 1986.) – „Start Launcer”
Kilövések: Összesen: 9. Sikertelen: 2. Első kilövés: 1982-12-22. és az utolsó: 1986-01-01.
Teljes felszállási tömeg: 105 600 kg
Központi rész átmérő: 2,5 m
Hossz: 24,3 m
Maximális hatótávolság: 10 000 km

UR-100NU 15A35P (leszerelt, 1992.) – „Briz”
Kilövések: Összesen: 4. Sikertelen: 2. Első kilövés: 1990-03-29. és az utolsó: 1992-07-28.
Teljes felszállási tömeg: 105 600 kg
Központi rész átmérő: 2,5 m
Hossz: 24,3 m
Maximális hatótávolság: 10 000 km

Felhasznált irodalom

(RT-21)

http://www.astronautix.com/lvs/rt21.htm
http://www.fas.org/nuke/guide/russia/icbm/rt-21.htm
http://www.globalsecurity.org/wmd/world/russia/rt-21.htm

(UR-100MR)

http://www.fas.org/nuke/guide/russia/icbm/ur-100mr.htm
http://www.globalsecurity.org/wmd/world/russia/ur-100mr.htm
http://www.astronautix.com/lvs/mrur100.htm

(R-36M)

http://www.fas.org/nuke/guide/russia/icbm/r-36m.htm
http://www.globalsecurity.org/wmd/world/russia/r-36m.htm
http://www.astronautix.com/lvs/r36m.htm

(UR-100N)

http://www.fas.org/nuke/guide/russia/icbm/ur-100n.htm
http://www.globalsecurity.org/wmd/world/russia/ur-100n.htm
http://www.astronautix.com/lvs/ur100n.htm