A második szakasz rakétái

2. szakasz rakétái

R-36 (SS-9 Scarp)

Interkontinentális ballisztikus rakéta, bevethetőség kezdő időpontja: 1967. Ország: Ukrajna. Státusz: leszerelt – 1979. Megjelölés: SS-9 Mod.1 (DoD); Scarp (ASCC Jelentés); R-36 (Gyártó szerinti megnevezése).

Az R-36 (SS-9 Scarp) büszkélkedhet a Hidegháború alatt épített legnagyobb interkontinentális ballisztikus rakéta címmel. Két modulból álló, tárolható, folyékony üzemagyaggal hajtott rakétát kell elképzelni.
Szovjetek összesen 308 rakétát telepítettek, melyek komoly fenyegetést jelentettek az amerikaiak számára, olyannyira, hogy az USA úgy tekintett e rakétákra, mint saját rakéta elhárító rendszerének legnagyobb próbájára.
Ugyanakkor meglepő, hogy az amerikaiak sosem telepítették hasonló méretekben saját, SS-9 ellenpárjának tekinthető, Titan 2 rakétájukat.

A Szovjetunió felbomlása után a fejlesztő és építőüzemek Ukrajnában maradtak. E rakétát végleg a 90-es években szerelték le.

Hivatalos 1962. április 16-án kezdődtek el a fejlesztések, ám a tervezőknek nem kellett mindent a nulláról kezdeni, hiszen e rakéta tervezése, építése során sok mindent átvettek az R-16 rakétából. A program céljaként egy ICBM-ként is használható nehéz rakéta és egy közepes mobil kilövő tervezését tűzték ki.
Az R-36 rakéta elsődleges célpontjai az amerikai központi katonai és közigazgatási, valamint megerősített katonai objektumok voltak. Az előbbi célpontokon belül is elsősorban az amerikai Minuteman rakéták kilövés irányító központjainak megsemmisítésére tervezték, mely központok a rendszer gyenge pontjainak számítottak hiszen 100 központ vezérelte mind az 1,000 Minuteman rakétát (egy központ 10 rakétasilót vezérelt). 1969-re alapjaiban változtattak e fenti megoldáson az amerikaiak, így az SS-9 jelentette veszély csökkent.

Három féle kilövőállomás tervezését hagyták jóvá: egy megerősített, földfelszíni létesítmény, mint például R-9 Dolina; egy siló, mint például R-16 Sheksna-V; és egy újfajta elszigetelt siló koncepció, mely silót egy távolabbi, megerősített állomásról irányították volna.

Jangel, amerikaiakhoz hasonlóan, akik a Titan 1 újratervezése révén jutottak a Titan 2-höz, célja az általa épített R-16 ICBM továbbfejlesztése volt. Különösen a második modult újratervezésére koncentráltak (akárcsak a Titán esetén), ezáltal nem kellett új silókat építeni a rakéták számára, elhelyezhetőek lettek volna az R-16-os silókban.

Szemben a korábbi rakétákkal, az R-36 rakéta volt az első olyan szovjet ICBM, melyet már feltöltve, – bármikor – kilövésre kész állapotban lehetett tárolni a silókba.
Emlékeztetőül, az R-1, R-2, R-5 rakétákat mindössze 30 percig, az R-9A-t már 24 óráig, végül az R-12, R-14, R-16 rakétákat már 30 napig lehetett kilövésre kész állapotban tartani. Az új generációs ICBM-t már garantáltan 5 évig lehetett kilövésre kész állapotban tartani. A konténerbe helyezett rakétákat, vasúton szállították a silókig, behelyezték, feltöltötték, és utána otthagyták. A silókat hatosával, egymástól 8-10 km-re helyezték el, melyeket egyetlen központból irányítottak így egy robbanófej biztosan csak egy silót tudott volna megsemmisíteni.
A silók mélysége 41,5 méter, átmérőjük 8,3 méter, belső átmérőjük, pedig 4,64 méter volt. Szemben az R-16U silókkal, a kilövő szerkezet nem volt forgatható, így a rakétákat a kilövés után egy fedélzeti szerkezet segítette a röppályára állásban.

Eredetileg rádió rásegítéses inerciális irányítást (Vladimir Sergeyev tervezte NII-692) terveztek, mely jól is működött az első 5 teszt kilövés során, de a telepített verziókba végül csak sima inerciális irányítás került, mivel az is elégségesen pontosnak bizonyult.

A rakéta tervezési szakasza 1963. júniusára fejeződött be, míg az új robbanófejé (8F675) 1964. január elején. Akkora a vezetőség elhatározta, hogy kizárólag az elszigetelt siló változatot vásárolják be.
A Baikonur-ban 1962 és 1963. február között, kilövési teszteket céljából, új létesítményeket építettek, melyeket V. P. Petrov tervezett. Az új kilövési állásokon már automatikus volt a visszaszámlálás, így nem kellett emberi személyzetnek tartózkodni a területen a kilövéskor.

Az újfajta siló tesztelése céljára 1964-ben átalakították az LC-80, eredetileg az R-16 tesztelésére épített, silót. A silókat vezérlő állomás prototípusát szintén Baikonur-ban építették fel. A repülési teszteket 1963. február 28. és 1966. március 29. között végezték. Az első siló telepítésű rakéta tesztjét 1965. január 14-én hajtották végre.
Összességében 130 teszt kilövést hajtottak végre.

1965. júniusában végrehajtották az első ellenség rakétaelhárító rendszerét zavaró (List) R-36 rakéta tesztelését. A rendszert Aksel Berg tervezte, s a következő elemekből épült föl:

Berba
Hamis robbanófej célpontok. Vékony fémlapocskák, melyek kiszóródnak a visszatérő egységből, majd felfúvódja nagyjából visszatérő egység méretűvé válnak, ezáltal megzavarják a radarokat, melyek rengeteg robbanófejet fognak jelezni. Mire a hamisak elégnek, addigra már túl késő elfogni az igazit. Akár több száz „csalit” is telepíthettek egy robbanófejbe.

Kaktus
Egyfajta lopakodó megoldás, a robbanófej külső részét külön bevonattal vonták be, mely elnyelte és hőenergiává alakította a radarhullámokat, csökkentve a robbanófej érzékelhetőségét.

Krot
Igazából egy apró repülő volt, mely a robbanófejtől távol lépett működésbe, s megzavarta az ellenség radarjait (zavaró berendezés).

A fenti eszközök tesztelési programja, mely a ‘Kupol’ kódnevet kapta, bizonyította, hogy mennyivel növelhetik egy visszatérő egység esélyeit a fentiekhez hasonló zavaró megoldások. A zavaró rendszer fejlesztését 1965-1988 között a Vitaliy Gerasimenko, mint főbeszállító vette át. Többféle rendszert is kidolgoztak, úgymint List, Palma (UR-100), Bereza, Kashtan, Magnolia, Lavr, Vyaz, Kiparis.

R-36

Dnepropetrovsk-i Yuzhnoye YuMZ üzemben kezdték el gyártani az új generációs rakétát és a List zavarókat. Az első ezredet 1966. november 5-én állították szolgálatba Uzhur-ban.
1970-re 260 R-36 rakétát telepítettek. Összességében 308 rakétasílót építettek, az R-36-as és az azt követő típusváltozatok számára: Aleisk (30), Kartaly (46), Derzhavinsk (52), Zhangiz-Tobe (52), Dombarovskiy (64), Uzhur (64).

A rakétát először 1967. november 7.-i moszkvai katonai parádén mutatták be. Megtévesztés céljából arról a „minta” modellről leszerelték a második modul hajtóművét és nem hagyományos robbanófejet szereltek rá. Titkosítás alól feloldott CIA jelentésekből tudjuk, hogy míg a nyugati rakéta tudósokat igen, az amerikai titkosszolgálatot nem tudták megtéveszteni. Az utolsó R-36 rakétát 1979-ben szerelték le, a silókat újabb típusú rakétákkal szerelték fel.

Összesen 4 fajta visszatérő egységet terveztek és teszteltek. Az egységeket és robbanófejeket a Chelyabinsk-70 tervezte és a Penzensk-i Factory 592-ben gyártották.
Az első típus (8K67) egyetlen robbanófejet (5 825 kg) hordozott, mely nyugati becslések szerint 12-18 MT robbanóerővel rendelkezett és nyugati titkosszolgálati jelentése alapján, a robbanófejet, 10 186 km távolságra volt képes repíteni.

A második típus (8K67), melyet legszélesebb körben telepítettek, szintén egyetlen robbanófejet (3 950 kg) rejtett magában, amely nyugati becslések szerint 18-25 MT robbanóerővel rendelkezett és titkosszolgálati jelentések alapján a robbanófejet 9 815 km távolságra tudta repíteni.

A harmadik típus (8K69 – 1 700 kg) egy gyengített változat volt (1-3 MT robbanóerő), mely esetében az SS-9 első és második fokozatot kombinálták a külön harmadik résszel.

A negyedik típus (8K67P) három robbanófejet hordozott (egyenként: 6 000 kg). Az SS-9-re szerelhető visszatérő egységek amúgy is alkalmasak voltak több robbanófej szállítására. E visszatérő egység tesztelése 1968. augusztusában vette kezdetét Az amerikaiak sosem szereztek bizonyítékot arra nézve, hogy e robbanófejek külön célpontra (MIRV), avagy egyetlen célra vezethetőek voltak-e (MRV).

Specifikációk
Teljes felszállási tömeg: 183 890 kg
Központi rész átmérő: 3 m
Hossz: 31,7 m
Sima robbanófej tömege: 5 825 kg
Alternatív robbanófejek tömege: 3 950 kg, 1 700 kg, 6 000 kg
Sima robbanófejek száma: 1
Alternatív robbanófejek száma: 1, 1, 3
Sima robbanófejek robbanóereje: 12-18 MT
Alternatív robbanófejek robbanóereje: 18-25 MT, 1-3 MT, 2 MT/db
Maximális hatótávolság: 10 186 km
Alternatív robbanófejek hatótávolsága: 15 200-15 500 km, 40 000 km, 10 200-12 000 km

Kilövések (R-9): Összesen: 409. Sikertelen: 33. Első kilövés: 1963-09-28. és az utolsó: 2006-06-24.

Típusváltozatok

R-36 8K67 (leszerelt)
Kilövések: Összesen: 99. Sikertelen: 16. Első kilövés: 1963-09-28. és az utolsó: 1975-10-25.
Teljes felszállási tömeg: 183 900 kg
Központi rész átmérő: 3 m
Hossz: 34,1 m
Maximális hatótávolság: 11 000 km

R-36 8K67M (leszerelt)
Kilövések: Összesen: 15. Első kilövés: 1968-07-16. és az utolsó: 1971-12-02.
Teljes felszállási tömeg: 185 000 kg
Központi rész átmérő: 3,46 m
Hossz: 34,1 m
Maximális hatótávolság: 11 000 km

R-36 8K67MA (leszerelt)
Kilövések: Összesen: 10. Első kilövés: 1972-04-12. és az utolsó: 1975-02-28.
Teljes felszállási tömeg: 185 000 kg
Központi rész átmérő: 3 m
Hossz: 34,6 m
Maximális hatótávolság: 11 000 km

R-36 8K67P (leszerelt)
Kilövések: Összesen: 20. Első kilövés: 1968-08-23. és az utolsó: 1970-10-23.
Teljes felszállási tömeg: 183 000 kg
Központi rész átmérő: 3 m
Hossz: 32,01 m
Maximális hatótávolság: 10 200 km

R-36 8K67PM (leszerelt)
Kilövések: Összesen: 5. Sikertelen: 3. Első kilövés: 1973-04-08. és az utolsó: 1973-12-21.
Teljes felszállási tömeg: 183 900 kg
Központi rész átmérő: 3 m
Hossz: 33,9 m
Maximális hatótávolság: 11 000 km

GR-1 (SS-X-10 Scrag)

Interkontinentális ballisztikus rakéta. Ország: Oroszország. Státusz: törölt program – 1964. Megjelölés: SS-X-10 (DoD); Scrag (ASCC Jelentés); GR-1 (Gyártó szerinti megnevezése).

GR-1

1961-ben Global Rocket 1 (GR-1) elnevezéssel versenypályázatot hirdetett egy új orbitális rakéta fejlesztésére.

Jangel az R-36-vel rukkolt elő, a Koroljev az 8K713-val „nevezett”, melyet végül 1964-ben, hajtómű gondok miatt, töröltek. Chelomei az UR-200 rakétával állt elő, melyet szintén töröltek, 1964 októberében Hruscsov – Chelomei politikai mentora – bukása hatására.

Miután az R-9A kezdett kiöregedni, utódjának szánták e rakétát. A GR-1 (8K713) orbitális rakéta elsődleges feladata és célja az amerikaiak által akkoriban saját ICBM állásaik védelmére, telepíteni szánt ABM rendszer legyűrése volt. Az elképzelések szerint a GR-1 – alacsony föld körüli pályán (150 km) helyezkedett volna el, s hirtelen pályamódosítással a föld felé vette volna útját.

Egy folyékony kriogénnel hajtott három fokozatú rakétát kell elképzelni, melynek kilövési tömege 117 tonna volt, s egyetlen robbanófejet (2.2 MT) szállított.

A GR-1 fejlesztését hivatalosan 1962. szeptember 24. napján engedélyezte a szovjet vezetés. A fejlesztések kezdetén a rakéta formája egyaránt alkalmassá tette volna orbitális és ballisztikus felhasználásra is.
A fejlesztéseket 1964-ben leállították, mivel az R-36 rakéta alkalmasabbnak tűnt a fen nevezett célok elérésére.

Jó lehet a GR-1 rakéta sosem jutott el a repülés tesztelési szakaszba, mégis bemutatták az 1965-ös Vörös Téren tartott katonai parádé során és nyugati jelölést is kapott: SS-X-10 SCRAG.

UR-100 (SS-11 Sego)

Interkontinentális ballisztikus rakéta, bevethetőség kezdő időpontja: 1966. Ország: Oroszország. Státusz: leszerelt – 1984. Megjelölés: RS-10; SS-11 Mod.1 (DoD); Sego (ASCC Jelentés); UR-100 (Gyártó szerinti megnevezése).

Az UR-100 könnyű, folyékony üzemanyaggal hajtott, interkontinentális ballisztikus rakéta az amerikai Minuteman ICBM telepítésére adott szovjet válasz volt, amely, mint minden idők legnagyobb számban telepített rakétája vonult be a történelemkönyvekbe (e tény a Szovjetunió összeomlásáig ismeretlen volt a nyugati titkosszolgálatok előtt).
E rakéta testesítette meg a szovjetek elsődleges célját, számbelileg felülmúlni az USA-t a stratégiai elrettentő fegyverek terén. Az UR-100-as rakéta mind számbelileg, mind célját tekintve teljesített a szovjet vezetés elvárását.

1963. március 30. napján hagyták jóvá a rakéta fejlesztését. A szovjet vezetés a NPO Mashinostroyenia-t (OKB-52), mint főfejlesztőt, egy silóban, feltöltött állapotban legalább 5 évig tárolható, gyors reagálású rakétát tervezésével bízta meg. Tengeralattjáróról indítható és rakétaelhárító változatot egyaránt terveztek, de mobil kilövőről indítható változatot nem. A Chelomei amúgy is már évek óta dolgozott egy rakétán, a rádió irányítású rakéta tesztelése 1962-ben kezdődtek. A rakéta számára a 15P784 silót Spetsmash tervezte.

Kezdetben egyetlen robbanófejet helyeztek a visszatérő egységbe, melynek robbanóereje 1.1 MT (szovjet forrás) / 0.6 – 1.2 MT (nyugati forrás) volt. A kezdeti rakéta elég pontatlannak bizonyult és nem sokat ért megerősített célpontokkal szemben.

Érdekessége e rakéta fejlesztésének, hogy a silók helyét már azelőtt elkezdték kijelölni, mielőtt egyáltalán végrehajtották volna a repülési teszteket. A Yevgeniy Yevtigneyev vezette kijelölő csapat geológusokból, geodéziai szakemberekből állt. Küldetésük annyira szigorúan titkos volt, hogy kizárólag az Uralgaz forrásait használhatták és vezetőjükre is csak, mint „tábornok Moszkvából” lehetett hivatkozni. A silókat 1964-ben kezdték építeni, Szovjetunió szerte egyszerre.
Óriási gazdasági teljesítmény volt, hogy 1973-ig felépítettek 1130 UR-100 és 308 R-36 rakétasilót. Az építkezések több milliárd rubelt emésztettek föl, de persze a pénz nem, csak az idő számított, hiszen az amerikaiak masszív előnyre tettel szert a nukleáris fegyverek telepítése terén.

A silók megépítése mellett egy rakás addig nem használt technikai megoldást kellett alkalmazni és a lehető legmagasabb szintre fejleszteni.

A repülési tesztek elvégzése érdekében egy irányító központot és 10 kísérleti silót építettek fel Baikonur-ban. 1965. április 19. és 1966. október 27. között 60 kilövést hajtottak végre, az első kilövést 1965. július 17. napján.

Az első ezredek már 1966. július 17-én (a teszt sorozat befejezése előtt!) működőképesek voltak, ezeket Bershet-ben és Drovyanaya-ban helyezték hadrendbe. 1966 végére már 90 silót adtak át.
1968-ra 540, 1970-re 840, 1974-re 1030 UR-100 siló volt már üzemképes. Akkora már 106 UR-100 tesztrepülést hajtottak végre.

UR-100 konténerében

Az utolsó rakétát 1988 szerelték le. Az UR-100-as rakétákat UR-100M, UR-100K, UR-100N, UR-100NU és MR-UR-100 rakétákkal cserélték le.

A rendszer működése hasonlított az amerikai Minuteman rendszerhez, egy megerősített irányító központból vezéreltek 10 silót. A silók 20 atmoszféra nyomásnak is ellenálltak (egy 1 MT bomba silótól 1300 méterre robbantva kelt ekkora nyomást). Egyébként e rakéta volt az első, melyet túlnyomás alatt lévő tárolóban szállítottak és tároltak.
Az UR-100 volt az első rakéta, mely esetében 3 percre tudták redukálni a reakcióidőt – kulcsfordítástól, felemelkedésig – ami igen jó teljesítmény egy folyékony üzemanyaggal hajtott rakéta esetén.
Ahhoz, hogy a rakétát legalább 5 évig feltöltve tudják tárolni, túlnyomás alatt lévő konténerbe kellett helyezni a rakétát és kilövésig úgy tárolni. A OKB-52 Filial 2 tervezte konténer, 14,4 tonnát nyomott, 2,7 méter átmérőjű és 19,5 méter hosszú volt.

Az UR-100 kétfokozatból felépülő rakéta volt. Az 8S816, első fokozat és 8S817, második fokozat számára is egyaránt Kosberg és Izotov biztosították a hajtóműveket.
A Kocaryats tervezte, 770 kg tömegű visszatérő egységgel felszerelt változat 11 000 km-es, míg a súlyosabb, 1 750 kg-os robbanófejjel felszerelt verzió csupán 4 000 km-es hatósugárral rendelkezett. ABM verzió (‘Taran’) hatósugara 2 000 km alatt maradt.

A rakéta ABM változatát 1962 és 1963 között kezdték el tervezni. E változat fejlesztése igen egyszerű koncepción alapult: a viszonyok változása következtében egy támadó rakétát védelmi célokra is fel lehessen használni.
Az ABM verzió alkalmazása előtt a silókat további berendezésekkel kellett felszerelni. A rakétát egy 10 MT robbanófejjel látták el. A közeledő rakétákat a Moszkvától 500 km-re elhelyezett TsSO-S radar rendszer segítségével észlelték és követték nyomon.
A Tarant a legsűrűbben lakott területek védelmére szánták. Hruscsov politikai bukása után az ABM programot elállították.

Az UR-100

Az ICBM irányítási rendszerét Kuznyetszov, az inerciális navigációs rendszert Pilyugin tervezte. A rendszereket úgy alakították ki, hogy az alaprakétát 24 óra alatt át lehessen alakítani bármely más UR-100 típusváltozattá.

E rakétának az alapváltozat mellett legalább 3 változata létezett, de feltehetőleg további változatokat is teszteltek (e kérdésben ellentmondásosak a szovjet források).
A ’70-es évek az UR-100 rakétákat két modernebb változattal cserélték le: az UR-100K-val (15A20) és UR-100U-val (15A20U).

SS-11, alapváltozat továbbfejlesztése (UR-100UTTh)
Az alapmodell visszatérőegység orr részét módosították, így jobb repülési adottságokat értek el. A módosított verzió az UR-100UTTh (8K84UTTh) megnevezést kapta. A robbanófej módosítása mellett a kilövő állomás felszereltségét is bővítették, valamint egy automata ellátó rendszert építettek a silókba, biztosítva a rakéták felhasználható állapotban tartását. A repülési tesztekre 1969. július 23 és 1971. március 15 között került sor.

SS-11, 2. változat (UR-100K)
Az UR-100K (15A20) fejlesztése a 1960-as évek közepén vette kezdetét. Az alapmodellhez képest a fő változtatás az első fokozat hosszának növelése, több üzemanyag tárolása céljából. A fenti változtatás miatt 8 tonnával megnőtt a kilövési tömeg, viszont a hatósugár 12 000 km-re nőtt.
A rakéta a gyorsítási szakasz végén csalikat dobott ki, megzavarja az ellenséges elfogó rakétákat. A visszatérő egység visszaverte a rádiójeleket, megnehezítve a radarok dolgát. A rakéta repülési tesztjét 1971. február 2.-ától 1971. november 24.-e között végezték. Szovjet források alapján 1971. december 28. napján, nyugati források szerint 1973-ban érték el a telepíthetőségi állapotot.

SS-11, 3. változat (UR-100U)
The UR-100U (15A20U) robbanófejek számában különbözött az UR-100K rakétától – egy helyett 3 robbanófej kapott helyet a visszatérőegysében, igaz ennek a módosításnak a hatósugár látta kárát.
Az UR-100U-t 1974. szeptember 26. napján kezdték el telepíteni – szovjet források szerint. Az előbbi dátummal szemben nyugati források alapján, az első repülési tesztet 1969. szeptember 12-én hajtották végre és a végleges üzembe helyezésre 1973.-ban kerül sor. E rakéta telepítése során komoly hangsúlyt fektettek a rakéták védelmére, elsősorban a silók megerősítése révén.

SS-11, 4. változat
Csupán a robbanófejek számában különbözött az előbbi típustól, 3 helyett 6-t helyeztek a visszatérőegységbe. E változatot tesztelték, de végül sosem telepítették.

Összesen 12 stratégiai rakéta ezredet szereltek fel az UR-100 rakétával, vagy változatainak egyikével (UR-100, UR-100M, UR-100K, UR-100U). A későbbi típusváltozatok építését egészen 1974-ig folytatták. Az alaprakétából összesen 790 db gyártottak.

Specifikációk
Teljes felszállási tömeg: 41 410 kg
Központi rész átmérő: 2 m
Hossz: 16,93 m
Sima robbanófej tömege: 770 kg
Alternatív robbanófejek tömege: 1 750 kg
Sima robbanófejek száma: 1
Alternatív robbanófejek száma: 1
Sima robbanófejek robbanóereje: 500 kT
Alternatív robbanófejek robbanóereje: 1 100 kT
Maximális hatótávolság: 11 000 km
Alternatív robbanófejek hatótávolsága: 4 000 km

Kilövések (UR-100): Összesen: 282. Sikertelen: 21. Első kilövés: 1965-01-01. és az utolsó: 1984-01-01.

Típusváltozatok

UR-100M

E változat az alapmodell felturbózott változata. Új irányítási rendszert építettek bele, növelték a rakéta túlélési esélyeit javító megoldásokat, valamint javítottak a rakéta gyorsítási szakasz végi manőverező képességén. 1965. december 9. napján hagyták jóvá e változat fejlesztését. Összesen 12 kísérleti kilövést hajtottak végre 1969. július 23 és 1971. március 15. között. Az első ezredet Khmelnitskiy-ban helyezték hadrendbe 1970. március elsején.

A tesztek során radar rendszer segítségével növelték a rakéta pontosságát (1 MT-ás robbanófej, 9 200 km hatósugár), de a végső modellbe nem építették be a rendszert. Összesen 590 darabot gyártottak e típusból.

Specifikációk
Teljes felszállási tömeg: 50 100 kg
Központi rész átmérő: 2 m
Hossz: 18,9 m
Robbanófej tömege: 1 050 kg
Robbanófejek száma: 1
Robbanófejek robbanóereje: 1 200 kT
Maximális hatótávolság: 13 000 km

Kilövések (UR-100M): Összesen: 18. Első kilövés: 1970-01-01. és az utolsó: 1984-01-01.

UR-100K

A 60-as évek végén vágtak bele e típus fejlesztésébe. Elsődleges céljuk az UR-100M változat pontosságának javítása, valamint a szállított visszatérőegységek számának növelése (egyről háromra) volt. Kissinger vetette föl SALT-1 tárgyalások során, hogy e változathoz tartozó silók és kilövés vezérlőket nem lehet megkülönböztetni a sima robbanófejes változattól. Valójában több különbség is volt, így nem lehetett összekeverni azokat.
A tesztek 1971. február 2-án kezdődtek és 1971. november 24. napjáig tartottak. Összesen 220 darabot gyártottak.

Specifikációk
Teljes felszállási tömeg: 50 100 kg
Központi rész átmérő: 2 m
Hossz: 18,95 m
Sima robbanófej tömege: 1 208 kg
Alternatív robbanófej tömege: 1 200 kg
Sima robbanófejek száma: 3
Alternatív robbanófejek száma: 1
Sima robbanófejek robbanóereje: 350 kT
Alternatív robbanófejek robbanóereje: 1 300 kT
Maximális hatótávolság (sima robbanófej): 10 600 km
Maximális hatótávolság (alternatív robbanófej): 12 000 km

Kilövések (UR-100K): Összesen: 77. Sikertelen: 3. Első kilövés: 1969-01-01. és az utolsó: 1977-01-01.

UR-100U

E típus esetében az UR-100K siló védelmét növelték. Az 1969.-ban, egy javított siló tervezésére kiírt pályázatot Vladimir Baryshev csapata nyerte el. A tesztek Semipalatinsk nukleáris kísérleti területen zajlottak.
Az eredmény egy, az amerikaiak által, a világ legjobb robbanás ellenálló képességgel rendelkező siló lett. A repülés tesztek 1971. június 1.-től 1973. januárig folytak. A rakétát 1974. szeptember 26. napján állították hadrendbe és egészen 1993-ig szolgált.
1987-re 440 UR-100K és UR-100U rakétát telepítettek Kozelsk, Teikovo, Bershet, Gladkaya, Drovyanaya, Svobodniy, Yasnaya rakétaállomásokra. E silók közül 120-at átépítettek a pályázat eredményeinek megfelelően.

Specifikációk
Teljes felszállási tömeg: 50 100 kg
Központi rész átmérő: 2 m
Hossz: 18,95 m
Sima robbanófej tömege: 1 208 kg
Alternatív robbanófej tömege: 1 200 kg
Sima robbanófejek száma: 3
Alternatív robbanófejek száma: 1
Sima robbanófejek robbanóereje: 350 kT
Alternatív robbanófejek robbanóereje: 1 300 kT
Maximális hatótávolság (sima robbanófej): 10 600 km
Maximális hatótávolság (alternatív robbanófej): 12 000 km

Kilövések (UR-100U): Összesen: 20. Első kilövés: 1971-01-01. és az utolsó: 1976-01-01.

RT-2 (SS-13 Savage)

Interkontinentális ballisztikus rakéta, bevethetőség kezdő időpontja: 1969. Ország: Oroszország. Státusz: leszerelt – 1992. Megjelölés: RS-12; SS-13 Mod.1 (DoD); Savage (ASCC Jelentés); RT-2 (Gyártó szerinti megnevezése).

RT-2

Az RT-2 rakéta fejlesztését, Szovjetunió első szilárd üzemanyaggal hajtott interkontinentális rakétája, Sergei Koroljev, illetve utódja vezette 1961-1968 között. Óriási technikai kihívás elé állította a szovjetek e fejlesztés, mivel több olyan technológiai megoldást is alkalmazniuk kellett, melyek terén semmilyen jártassággal nem rendelkeztek.
A magas prioritású programnak is betudható, hogy a szovjetek elvesztették a Holdért folytatott versenyt. E rakétából végül mindössze 60 darabot telepítettek, de mégsem szabad alábecsülni a programot, hiszen a későbbi rakétafejlesztések technológiai alapját ekkor teremtették meg.

E rakéta fejlesztéséhez Koroljevnek meg kellett győznie az ország vezetőit, hogy a veszélyes folyékony üzemanyag helyett, katonai célokra, sokkal ideálisabb a szilárd üzemanyag.

Végül 1961. április 4. napján jóváhagyták egy 10-12 000 km hatósugárral rendelkező szilárd üzemanyaggal hajtott rakéta fejlesztését. A főkivitelező természetesen Koroljev vezette Koroljev OKB-1 lett.

RT-1

A fejlesztési folyamatot két részre lehet bontani. Az első szakaszban egy 2 500 – 3 000 km hatósugarú szilárd üzemanyaggal hajtott rakéta fejlesztésére fókuszáltak (RT-1). Az RT-1 kilövési tömege 35,5 tonna volt és 800 kg hasznos terhet szállíthatott, hatósugara erősen korlátozott volt, akárcsak az R-12-nek.
Míg RT-1 tulajdonképpen egy kísérleti köztes rakéta volt, mely esetében egy kisebb teljesítményű hajtóművet teszteltek.

Sardovskiy-t bízták meg a program előkészítésével. Az elképzelések alapján az RT-2 egy három fokozatból felépülő rakétának kellett lennie. Minden egyes fokozat fejlesztésével más irodát bíztak meg:

Az első rakéta fokozatot NII-130 fejlesztette Perm-ben M Yu Tsirulnikov vezetése alatt, aki egyben az RT-15 típusváltozatért is felelt. E fokozatot a Perm-i Factory 98-ben gyártották.
A második fokozatot a TsKB-7 (Arsenal) fejlesztette Leningrádban, P A Tyurin vezetése mellett, aki egyben az RT-25 típusváltozatért is felelt. E fokozatot Morozov Factory-ban gyártották.
A harmadik fokozatot szintén a TsKB-7 fejlesztette.
A miniatürizált inerciális irányító rendszert, valamennyi típusváltozat számára, Pilyugin fejlesztette.

RT-2

A fejlesztési folyamat – technológiai problémák, más vezető fejlesztők akadékoskodásai, kulcsfontosságú alapanyagok hiánya miatt – elég lassan haladt.

Az első változat 1963-ra készült el. A repülési tesztek 1966. február és 1968. november között hajtották végre. A nyugati hírszerző ügynökségek először 1966. február 26-án – az egyik rövid hatósugarú tesztelés során – észlelték az új rakétát.
Az első teszt sorozatban (1966. február – július), a Kapustin Yar-ban felépített teszt bázisról, 7 sikeres kilövést hajtottak végre. A rakétákat silókból lőtték föl. Az első kilövés, melyet egy R-14-es rakétasilóból lőttek ki, sikertelenül zárult, az irányítási rendszer hibája miatt. A február 25.ei második próbálkozás is kudarcba fulladt, ám a sikeres fellövésig nem kellett sokáig várni, mivel a következő napi fellövés eredményes volt.
A második sorozatban (1966. október 3. – november 4.) a Plesetsk-i bázisról végrehajtott összesen 25 kilövésből 16 sikeres volt.
A közepes hatósugarú tesztelésre szánt 25 rakétából 21 kilövés hajtottak végre (a robbanófejek Kamcsatka félszigeten zuhant le), a többi négy esetében maximális hatósugarú teszteket végeztek (Csendes-óceánba zuhantak a robbanófejek).

A rakéták sorozatgyártásával a Perm-i PZKhO Factory 98-t bízták meg. Egy rakéta ezred egy megerősített 15B52 parancsnoki állásból és 10 15P798 silóból állt.
A rakéta silót a TsKB-34 Spetsmash tervezte. Eredetileg két változattal dolgoztak: egymástól elszigetelt egyes silók, valamint siló csoportok, melyeket egyetlen megerősített központból vezéreltek.
A végső változatban 10 db, egymástól 10-12 km távolságban elhelyezett, silót vezérelt egy központ, vagyis a második változta győzött. Mindegyik siló lökéshullám hatását mérséklő berendezésekkel szereltek föl. A vezérlő központokat 3 évnyi önálló működéshez elegendő felszereléssel látták el. A SDUK vezérlő központokat a Pilyugin fejlesztette.

A rakéta egyes fokozatait külön-külön szállították a silókba, ahol összeszerelték a rakétát. A silókat légmentesen zárták és a szilárd üzemanyag eltarthatósága céljából különleges körülményeket teremtettek. A silókban az újonnan kifejlesztett un. „mortar launch” kilövési technikát alkalmazták. A technika lényege, hogy a rakéta alá vizet eresztenek, a hajtómű indításakor az gőzzé alakul, s a túlnyomás kilöki a rakétát, így megkönnyítve a hajtóművet dolgát.

Szemben az addig hadrendbe állított rakétákkal, az RT-2-es rakétát 1965. Május 9. napján tartott moszkvai katonai parádén mutatták be, jelezve, hogy még a vezetőségi s sikertelennek véli a programot.

1967-ben kezdték el a silók építését, s az első (Yoshkar-Ola-ban) 1968. augusztus 28. napján vált üzemképessé. 1971-ig összesen 6 ezredet, 60 rakétát telepítettek, akkora legnagyobb ellenfelük már 1 000 Minutemen rakétát állított hadrendbe…
Annak ellenére, hogy tesztekkel igazolták, hogy a 15 éves tárolási idő akár – statikus teszteknek – köszönhetően 17 évre is kitolható, az első generáció RT-2 rakétákat 1972-bewn lecserélték a modernizált RT-2P rakétákkal. Az utolsó RT-2-t 1976-ban nyugdíjazták.

Az RT-2 rendszer (típusváltozatait is beszámítva) majd 20 évig állt szolgálatban, az utolsó e rendszerhez tartozó rakétát 1996-ban szerelték le. A rakétákat a „topol” rakétarendszerrel cserélték le.

Az RT-2 is egy három fokozatból álló rakéta volt, mely egy darab visszatérő egységet szállított. A nyugati számítások alapján, 544 kg tömegű visszatérő egységet megközelítőleg 10 000 km távolság volt képes repíteni. Mindhárom fokozat hajtóműve szilárd üzemanyagot használt.
Súlyosabb visszatérő egység (1 400 kg) esetén a hatósugár drasztikusan csökkent 4 000 – 5 000 km-re.
A hajtóműveket a következő gyártók készítették:
1. fokozat: SKB-172 (Perm), üzemanyag: Altaisk ANII
2. fokozat: TsKB Arsenal (Leningrád), üzemanyag: Altaisk ANII
3. fokozat: SKB-172 (Perm), üzemanyag: NII-130

Specifikációk
Teljes felszállási tömeg: 51 000 kg
Központi rész átmérő: 1,84 m
Hossz: 21,27 m
Sima robbanófej tömege: 600 kg
Alternatív robbanófej tömege: 1 400 kg
Sima robbanófejek száma: 1
Alternatív robbanófejek száma: 1
Sima robbanófejek robbanóereje: 600 kT
Alternatív robbanófejek robbanóereje: 1 650 kT
Maximális hatótávolság (sima robbanófej): 9 600 km
Maximális hatótávolság (alternatív robbanófej): 4 000 km

Kilövések (UR-100U): Összesen: 40. Sikertelen: 2. Első kilövés: 1966-01-01. és az utolsó: 1974-01-01.

Típusváltozatok

RT-2P

A szovjetvezetés 1968. december 18-án hagyta jóvá az alap RT-2-es rakéta továbbfejlesztését. A fejlesztés fő okaként az amerikai Safeguard rakéta rendszer telepítése szolgált. A szovjeteknek szükségük volt egy olyan rakétára, mellyel hatékonya fel tudnak lépni az amerikai rakéta elhárító rendszerrel szemben.
Teljesítmény növelése érdekében egy újfajta, erősebb szilárd üzemanyaggal hajtott hajtómű beépítése mellett a rakéta burkolatát is könnyebb, de mégis erősebb burkolattal kívánták ellátni. A fenti változtatások következtében a rakéta hatósugarát 400 km-rel, szállítható hasznos termét 70 kg-val növelték, valamint a rakéta pontosságát is sikerült javították közel 20%-val.

1969. decemberétől 1972. január 14. napjáig összesen 15 repülési tesztet hajtottak végre, melyek közül 2 sikertelenül zárult. Annak ellenére, hogy e rakétát 1972. december 28-án helyezték hadrendbe, 1974-ig nem kezdték el a sorozatgyártást.
A rakéta 15 évig volt tárolható silókban, igaz eredetileg csak 7 év volt, de a menetközbeni tesztek bizonyították, hogy 15-ig is kitolható a szolgálati ideje. 1976 és 1988 között összesen 60 silóba telepítettek ilyen rakétákat.
1990-re már csak 40 siló állt hadrendben, és 1992 és 95 között, USA és Oroszország által kötött megállapodások értelmében, a maradék silókat is leszerelték.
Összesen 90 darab készült belőle.

Specifikációk
Teljes felszállási tömeg: 51 900 kg
Központi rész átmérő: 1,84 m
Hossz: 21,27 m
Sima robbanófej tömege: 470 kg
Sima robbanófej száma: 1
Sima robbanófej robbanóereje: 750 kT
Maximális hatótávolság (sima robbanófej): 10 200 km

Kilövések (RT-2P): Összesen: 3. Első kilövés: 1969-12-01. és az utolsó: 1972-01-01.

RT-2M

Az RT-2M az alaptípus modernizált változata volt, melyet Savodskiy vezetése alatt szintén a Korolev Fejlesztési Iroda fejlesztett. E típus nagyobb hatósugárral rendelkezett és nagyobb hasznos terhet szállított, mint az RT-2.

Specifikációk
Teljes felszállási tömeg: 50 000 kg
Központi rész átmérő: 1,84 m
Hossz: 21,13 m
Sima robbanófej tömege: 800 kg
Sima robbanófej száma: 1
Sima robbanófej robbanóereje: 900 kT
Maximális hatótávolság (sima robbanófej): 10 000 km

Kilövések (RT-2M): Összesen: 1. Kilövés: 1974-01-01.

Vonatról indítható változat

Az elképzelés szerint egy atomvonat négy rakétával felszerelt vasúti kocsiból, két kilövési és tesztelési felszereléseket szállító, egy áram előállító, egy parancsnoki, egy alvó és egy étkezőkocsiból állt volna. Végül sosem tesztelték, vagy telepítették e változatot.

RT-20P (SS-X-15 Scrooge)

Interkontinentális ballisztikus rakéta. Ország: Ukrajna. Státusz: leszerelt – 1969. Megjelölés: SS-15 (DoD); Scrooge (ASCC Reporting Name).

Az RT-20P volt az első szovjet mobil interkontinentális rakéta. A nyugati hírszerző ügynökségek jól gondolták, hogy a rakéta második fokozatának hajtóműve folyékony üzemanyagot használ, de az első fokozat hajtóműve tekintetében csupán találgattak. A nyugati hírszerzők abban sem voltak biztosak egyáltalán hány fokozatból állt a rakéta, kettő, vagy három.

A szovjet katonai vezetés elhatározta, hogy szabad kezet ad Jangel fejlesztő irodának egy 30 tonnás hagyományos technológiai megoldásokat alkalmazó ICBM fejlesztésére. A fejlesztések elején egy három fokozatból álló rakétát terveztek, de így jóval nehezebb lett 30 tonnánál, így a Jangel szokatlan megoldást javasolt: építsenek vegyes meghajtású ICBM-t! Így kezdődött a világ egyetlen vegyes meghajtású interkontinentális rakétájának fejlesztése. Vegyes ugyanis az első fokozat hajtóműve szilárd, a második viszont folyékony üzemanyagot használ.

A tervezési szakasz 1964. decemberében befejeződött és 1965. augusztus 24-én jóvá is hagyták a rakéta fejlesztését. Röviddel a jóváhagyás után, Shavyrin halálával törölték Gnom-t, így a Jangel RT-20P rakétájával maradt az egyetlen cég, mely mobil ICBM építésére törekedett. A mobil változta mellett tengeralattjáróról és silóból indítható változatot is terveztek.

A mobil kilövő tervezési szakasza 1966. decemberében zárult le.

A Jangel nem véletlenül kardoskodott a szilárd üzemanyaggal hajtott fokozatért. A cég szilárd üzemanyaggal kapcsolatos tapasztalatai egészen 1960-ig nyúltak vissza. 1963-ra a Jangel létrehozta a KB-5 egységet, mely csoport a szilárd üzemanyaggal hajtott motorokra koncentrált. Akkoriban V M Shkurenko volt az iroda vezetője, aki el is rendelte a hajtóművek tesztelését 1964-ben. 1966. februárjában a KB-5-t átszervezték, s kötelezték, hogy V I Kusushkin vezetése alatt kizárólag a szilárd meghajtású hajtóműveken dolgozzanak. Az RT-20P hajtóműve TsSKB-7 Arsenal D-6 SLBM hajtóművén alapult.

A fejlesztések során tervezett változatok közül kizárólag a mobil változat valósult meg. A rakétát egy szállításra alkalmas konténerbe helyezték, a konténert pedig egy szállítóra helyezték, mely egy átalakított T-10M tank volt. A kilövés a már említett „mortar launch” technikán alapult. A gáz segítségével akár 20-30 méter magasságba tudták lökni a rakétát az első fokozat hajtóművének begyújtása előtt!
A 15P699 kilövő csoport 6 egységből állt volna: egy 15N809 pozíció meghatározó és irányító jármű; két 15N1034 kilövési hely kijelölő és megjelölő jármű; két 15P694 dízel generátort szállító jármű; és egy ‘Relef’ kommunikációs jármű.

A rakétát kétféle robbanófejjel lehetett felszerelni:
Súlyosabb (1410 kg) és nagyobb robbanóerővel (1,5 MT) rendelkező visszatérő egységet 8 000 km távolságra tudta repíteni.
Míg a könnyebb (545 kg) és kisebb (550 kT) robbanóerővel rendelkező egységet akár 11 000 km távolságba szállíthatta.
A repülési tesztek elején úgy tűnt, hogy mindössze 5 000 és 7 000 km közé fog esni a rakéta hatósugara, melynek esetén sok jóindulattal lehetett volna interkontinentálisnak nevezni.

Annak ellenére, hogy a rakétát bemutatták a ’65-ös moszkvai parádén (a rakétát szállító járművet az 1967-es moszkvai parádén mutatták be), a repülési tesztek csupán 1967. októberében kezdődtek el. Az első kilövést 1968. február 12-én észlelték a nyugati hírszerzőügynökségek, e kilövés sikertelen volt.
Összesen 9 teszt kilövőt helyeztek a Plesetsk-t tesztbázison. Összesen 8 kilövést észleletek a titkosszolgálatok.

1967. augusztus 7. napján végrehajtott sikeres kilövés után a szovjetek feladták a programot. Hivatalosan 1969. októberében állították le a fejlesztéseket, így a rakétát sosem telepítették.
Igazából a katonai vezetésnek nem tetszett, hogy nukleáris robbanófejjel felszerelt rakéták furikáznak az ország területén, melyeket nehezebb felügyelni, mint a silókban „porosodó” rakétákat.
A rakéta a nyugati titkosszolgálatoktól többféle elnevezést is kapott, jelezve a rakéta körüli bizonytalanságokat: SS-X-15; SS-XZ; Scrooge.

Specifikációk
Teljes felszállási tömeg: 30 200 kg
Központi rész átmérő: 1,6 m
Hossz: 17,8 m
Sima robbanófej tömege: 545 kg
Alternatív robbanófej tömege: 1 410 kg
Sima robbanófejek száma: 1
Alternatív robbanófejek száma: 1
Sima robbanófej robbanóereje: 550 kT
Alternatív robbanófej robbanóereje: 1,5 MT
Maximális hatótávolság (sima robbanófej): 11 000 km
Maximális hatótávolság (alternatív robbanófej): 8 000 km

Kilövések (RT-20P): Összesen: 12. Sikertelen: 8. Első kilövés: 1967-10-20. és az utolsó: 1969-08-07.

Felhasznált irodalom

(R-37)

http://www.globalsecurity.org/wmd/world/russia/r-36.htm
http://www.astronautix.com/lvs/tsiklon.htm
http://www.fas.org/nuke/guide/russia/icbm/r-36.htm

(GR-1)

http://www.globalsecurity.org/wmd/world/russia/gr-1.htm
http://www.fas.org/nuke/guide/russia/icbm/gr-1.htm

(UR-100)

http://www.astronautix.com/lvs/ur100.htm
http://www.globalsecurity.org/wmd/world/russia/ur-100k.htm
http://www.fas.org/nuke/guide/russia/icbm/ur-100k.htm

(RT-2)

http://www.globalsecurity.org/wmd/world/russia/rt-2.htm
http://www.fas.org/nuke/guide/russia/icbm/rt-2.htm
http://www.astronautix.com/lvs/rt2.htm

(RT-20P)

http://www.fas.org/nuke/guide/russia/icbm/rt-20p.htm
http://www.astronautix.com/lvs/rt20p.htm

Képek

(R-37):
http://www.skyrocket.de/space/img_lau/r-36__1.jpg
http://www.astronautix.com/lvs/tsiklon.htm
http://www.fas.org/nuke/guide/russia/icbm/r-36.htm
http://www.skyrocket.de/space/doc_lau/r-36.htm
http://www.npointercos.jp/Ukrainianspace.html

(GR-1):
http://www.fas.org/nuke/guide/russia/icbm/gr-1.htm
http://www.military.cz/russia/icbm/rakety/gr/gr.htm

(UR-100):
http://www.globalsecurity.org/wmd/world/russia/ur-100k-pics.htm
http://www.videocosmos.com/images/r-16/ur-100.jpg

(RT-1, RT-2):
http://www.globalsecurity.org/wmd/world/russia/rt-1-pics.htm (RT-1)
http://www.fas.org/nuke/guide/russia/icbm/rt-2.htm (RT-2)
http://www.astronautix.com/lvfam/russiles.htm (RT-2)

(RT-20P):
http://commons.wikimedia.org/wiki/Image:SS-15_ICBM.JPEG
http://www.globalsecurity.org/wmd/world/russia/rt-20p-pics.htm
http://www.astronautix.com/lvfam/russiles.htm