Az interkontinentális ballisztikus rakétákkal (ICBM) kapcsolatos alapismereteket az amerikai ICBM-ekkel foglalkozó sorozatunk bevezető részében foglaltuk össze

Bevezetés

Jelen cikksorozatunkban csupán a szovjet/orosz szárazföldi telepítésű interkontinentális ballisztikus rakétákat vesszük sorra! A sorozat során bárhol használjuk az ICBM kifejezést azon kizárólag a szárazföldi telepítésű rakétákat kell érteni, a tengeralattjáróról indított interkontinentális rakéták (SLBM) későbbi cikkek témája lesz.

A szovjet/orosz interkontinentális ballisztikus rakéták fejlesztése 4 szakaszra bontható.

Első szakasz

Az első szovjet ICBM, az R–7 Szemjorka (Oroszul Р-7 „Семёрка”, azaz „Hetes”, NATO: SS-6 Sapwood) megalkotása az ukrán nemzetiségű rakétatervező mérnök, Szergej Pavlovics Koroljov nevével fémjelzett tervezőcsapathoz köthető. Az eredeti rakétát 1960-ban módosítottak és R-7A néven rendszeresítettek. Csaknem e fejlesztéssel egy időben, a Jangel vezette fejlesztési hivatal elkészítette az R-16-ost (NATO: SS-7 Saddler), az első silóból indítható rakétát, melyet végül 1963-ben helyeztek hadrendbe. Ebben az időszakban Koroljov nevéhez kapcsolható még az R-9A is, melyet először 1965-ben telepítettek, igaz korlátozottan.

Második szakasz

A második generációs ICBM-ek nem csupán a technológiai paramétereikben különböztek elődjeiktől, hanem a vezérlés terén is. Míg az első generációs rakéták esetén a rakéta indítását végző parancsnoki állást a rakéta közelében kellett elhelyezni, addig a második generációs rakéták esetében már elválasztották egymástól a rakétát és a vezérlést végző egységet, tehát bárhonnan indítani lehetett a rakétákat. E megoldást nevezik „szeparált indítási pont”-nak. A következő telepített rakéták jellemzik e korszakot:

Szovjet megnevezés	START megnevezés	NATO megnevezés	Telepítés kezdete
(ismeretlen elnevezés)	R-36	SS-9	1967
UR-100	RS-10	SS-11	1967
RT-2	RS-12	SS-13	1968

Harmadik szakasz

A harmadik szakaszt a MIRV-esített rakéták megjelenése jellemzte:

Szovjet megnevezés	START megnevezés	NATO megnevezés	Telepítés kezdete
UR MR-100	RS-16	SS-17	1975
R-36M	RS-20	SS-18	1975
UR-100N	RS-18	SS-19	1975

Negyedik szakasz

A jelenleg is tartó szakaszban többféle elhelyezésű, vezérlésű rakétákkal találkozhatunk. Ezen rakétáknak silóból indítható, másrészt mobil változatuk is létezik egyszerre (pl. SS-25-nek, melynek kezdetekben csak mobil változata létezett, a módosítása, SS-27-nek már mobil és silóból indítható változata is létezik).

Szovjet megnevezés	START megnevezés	US megnevezés	Telepítés kezdete
RT-23UTTKh	RS-22	SS-24	1987
Topol RT-2PM	RS-12PM	SS-25	1985

E cikksorozatban az egyes szakasznak megfelelően külön-külön cikkek keretében mutatjuk be a szovjet nukleáris rakétákat.

Vágjunk is bele!

Az első szakasz rakétái

R-7 (SS-6 Sapwood)

Interkontinentális ballisztikus rakéta, bevethetőség kezdő időpontja: 1959. Státusz: leszerelt – 1961. Megjelölés: SS-6 Mod 1. (DoD); Sapwood (ASCC Jelentés); R-7 (Gyártó szerinti megnevezése).

Koroljov vezetésével az R-7 lett az első szovjet, sőt mi több a világ első interkontinentális ballisztikus rakétája. Nehézkes kiszolgálása és az indítóálláson való sebezhetősége miatt azonban csak korlátozott rendszeresítésre került. Másrészről a világ egyik legsikeresebb hordozórakétája lett a késöbbiekben.

Az R-7 tervezésének kezdete egy 1953 februári kormányzati utasításig vezethető vissza. Ebben egy kétfokozatő ballisztikus rakétát vázoltak fel a tervezők, mely 7 000 – 8 000 kilométeres hatótávolsággal rendelkezik és 3 tonna hasznos terhet képes célba juttatni.

Az említett tervet az N-3 névre keresztelt fejlesztési terv keretében készítették. A programot Koroljov vezette olyan szovjet kutatóintézetek bevonásával, mint:

• OKB-456 – Glushko – rakétamotor
• NII-885 – Ryazanskiy, Pilyugin – irányítás
• NII-3 – Shebanin / GSKB Spetsmash – indítást végző állomás
• NII-4 – Sokolov – indítóállás
• TSIAM – Svishchev
• TsAGI – Dorognitsin, Struminskiy – aerodinamika
• NII-6 – Sukhikh
• NII-125 – Zhukov
• NII-137 – Kostrov
• NII-504 – Karpov
• NII-10 – Kuznyecov
• NII-49 – Charin

A munkálatok már jó ütemben folytak, mikor is 1953. október 3-án váratlanul módosították az elvárásokat. Így a tervet már a fejlesztések elején módosították annak érdekében, hogy a rakétára 6 tonnás termonukleáris robbanófejet is szerelhessenek. E módosításnak azonban ára volt: a hatótávolság 5 500 km-re csökkent. A kitűzött hatótávolság elérése érdekében át kellett tervezni a rakétát, jó néhány súlycsökkentő intézkedést foganatosítva. Ilyen volt például a rakétamotor fúvóka átmérőjének csökkentése által a hossz, és így a tömeg redukálása. 1954 februárjára így is elkészült a végleges forma és az áttervezett rakéta 1954. május 20-án kapota meg a zöld lámpát.

Az R-7-es rakéta esetében egyedi megoldást alkalmaztak az rakétafokozatok tekintetében. Az amerikai tandem elrendezéssel szemben egy központi rakéta köré 4 db rásegítő gyorsítófokozat került elhelyezésre. A kilövés elején csak ezt a 4 fokozatot gyújtották be, a fő rakétamotor a maximális tolóerő elérése után került csak indítársa. Azaz a rásegítő rakéták (RD-107) képezték az első fokozatot, míg a központi rakéta (RD-108) a másodikat.

Az üresen 27, maximális felszállási tömeg esetén pedig 280 tonnát nyomó rakéta végül 5 500 kg hasznos terhet volt képes 8 000 km távolságba repíteni, +/-10 kilóméteres CEP (Circular Error Probability, körkörös szórás) értékkel.

A rakétát kombinált irányítási rendszerrel szerelték fel: egy független, automata inerciális és egy rádiós irányítási rendszer is helyet kapott benne. Az inerciális rendszer magassági vezérlésért felelt, a tervezett ballisztikus pálya és tömeg függvényében, valamint e rendszer irányította az üzemanyag felhasználást mindegyik fázisban. A rádiós rendszer segítségével lehetett repülés közben pályamódosításokat végrehajtani így a találati pontosságban is nagy szerepet játszott.

1956-ban közel 36 gyárban kezdődtek meg a munkálatok azzal a céllal, hogy még abban az évben végrehajthassák az első tesztrepülést. Bár több probléma is fellépett 1956 második felére mindet sikerült kiküszöbölni, így elkezdődhetett a sorozatgyártás.

Mindeközben folyamatosan építették a további tesztekhez szükséges infrastruktúrát. A tesztek clépontjaiként Kamcsatka területén hoztak létre tesztmezőt.

1957 májusában feszített ütemben megkezdődtek a tesztek, így az első tucatot 1958 januárjáig teljesítették is. Ezen tesztek során a szovjetek felbocsátották a két Szputnyikot is, bizonyítva a világnak rakétaprogramjuk előrehaladottságát. Ennek hatására az amerikai katonai vezetés egyfajta szakadékot képzelt a két nemzet rakétaprogramja közé, ám mint később kiderült, felesleges volt az aggodalmuk.

Az első tesztek során nyílvánvalóvá vált, hogy valami nem stimmel a rakéta orr részével, mivel annak levállása során megsérült a rakéta visszatérő egysége, mely aztán így rendre megsemmisült az atmoszférában. 1958 márciusa ás júliusa között sikeresen tesztelték a módosított orr kialakítású rakétát, melyet további 16 indítás követett, míg végül 1960 folyamán megkezdődött az R-7 ICBM-ek telepítése.

fentebb már utaltunk rá, hogy az R-7 csak korlázotott számban lett telepítve (összes 6 állomást hoztak létre). Ennek oka egyrészt az volt, hogy neházkes volt a kiszolgálása, azaz sokáig tartott feltölteni, másrészt a kilövőállomás túl nagy és túlzottan sebezhető volt, harmadrészt a rakétát maximum 24 órán át lehetett készenléti és maximum 1 órán át teljes harckészültségben tartani. Ezen okokból 1968 közepére már ki is vonták az állományból. Jelenleg kizárólag űrkutatás terén alkalmazzák.

Specifikációk

• Rakétafokozatok száma: 2
• Teljes felszállási tömeg: 280 t
• Üres tömeg: 27 t
• Központi rész átmérő: 2,95 m
• Hossz: 33,5 m
• Hajtóanyag
  • Üzemanyag: kerozin
  • Oxidálószer: cseppfolyós oxigén (LOX)
• Maximális hatótávolság: 8 000 km
• Robbanófejek száma: 1
• Ronnanófej tömege: 5 370 kg
• Nukleáris töltet hatóereje: 3 MT
• CEP (nyugati források: 3 700 m
• CEP (szovjet források): 2 500 – 5 000 m
• Hadrendbe állítás: 1960 eleje

Tesztek (R-7): Összesen 27, ebből 10 sikertelen volt. Az első kilövésre 1957. május 15-én, míg az utolsóra 1961. február 27-én került sor.

Kapcsolódó űreszközök: Szputnyik-1, Szputnyik-2, Szputnyik-3, VKA Myasishchev 1957, VKA-23 2, Zenit, VKA-23 1.

R-7A

Interkontinentális ballisztikus rakéta, bevethetőség kezdő időpontja: 1961. Státusz: leszerelt – 1967. Megjelölés: SS-6 Mod 2. (DoD); Sapwood (ASCC Jelentés); R-7A (Gyártó szerinti megnevezése).

1958. július 2-án, egy R-7-esen alapuló, továbbfejlesztett ICBM ügyében miniszteri megbeszélést hívtak össze, aminek eredményeképpen utasítás született az R-7 továbbfejlesztett változatának megalkotására. Ez lett az R-7A, mely 1960 végétől 1968-ig állt szolgálatban össezen 5 indítóálláson (4 indítóállás Pleszetszkben, és egy Bajkonurban. A Kubai válság idején is e rakétákat használta a Szovjetunió elrettentő fegyverként.

Az R-7-es 8 000 kilóméteres hatótávolságával nem tudta elérni a kulcsfontosságú amerikai célpontokat, amennyiben Tyuratam-ból lőtték fel. Az R-7A-nak elsősorban a hatótávolság fronton kellett tehát erősítenie. Ennek érdekében erősebb rakétamotorokat és több üzemanyagot kapott, ami által sikerült 12 000 kilóméterre növelni a hatótávolságot.

Az első R-7A tesztet 1959. december 23-án hajtották végre. A sikertelen teszt ellenére a hidegháborús nyomás miatt hadrendbe állították december 31-én. A későbbiekben végrehajtott 8 teszt esetében mindössze 4 rakéta ért célba. 1960-ban könnyebb robbanófejet szereltek rá, de a módosított változatot sohasem állították hadrendbe. Az amerikaiak az R7A-ra SS-6 Mod. 3-ként hivatkoznak. E rakétát a Kuibyshev-i (Samara) Aviation Factory Number 1 gyártották.

1959 folyamán elkezdték szállítani a felszereléseket a pleszetszki indítóállásra. Az első kilövő komplexum (LC41, kódnév: Lesobaza) 1959 novemberére teljesen el is készült. 1960 során az LC16 kódjelű második, míg 1961 júliusára mind a 4 Plesetsk-i R-7A állás elkészült, sőt a Tyuratam-ban, vészhelyzet esetére alternatív állomásként funkcionáló LC31 is.

A négy indítóálláson lévő rakétáknak célpontként New York-t, Washington-t, Chichago-t és Los Angeles-t adták meg. A Kubai válság alatt (1962. szeptember 11 – november 21.) az LC41-es álláson egy R-7A termonukleáris töltettével felszerelve, kilövésre kész állapotban tartottak. Ez volt az egyetlen időszak mikor egy R-7A rakétát nukleáris robbanófejjel szereltek föl (a szovjet doktrína értelmében a robbanófejeket elkülönítve tárolták).

Akárcsak elődjének a R-7A-nak is nagy gyengesége volt a lassú reakció idő és sebezhetőség, így amint beléptek a modernebb rakéták az R-7-essel párhuzamosan ezeket is kivonták, az utolsót 1968-ban.

Specifikációk

• Rakétafokozatok száma: 2
• Teljes felszállási tömeg: 280 t
• Üres tömeg: 26 t
• Központi rész átmérő: 2,95 m
• Hossz: 33,5 m
• Hajtóanyag
  • Üzemanyag: kerozin
  • Oxidálószer: cseppfolyós oxigén (LOX)
• Maximális hatótávolság: 12 000 km
• Robbanófejek száma: 1
• Ronnanófej tömege: 5 370 kg
• Nukleáris töltet hatóereje: 3 MT
• CEP (nyugati források: 3 000 – 3 700 m
• CEP (szovjet források): 5 000 m
• Hadrendbe állítás: 1960 vége

Kilövések (R-7A): Összesen 25, melyből 2 volt sikertelen. Az első kilövésre 1959. december 23-án, az utolsóra pedig 1967. július 25-én került sor.

R-16 (SS-7 Saddler)

Interkontinentális ballisztikus rakéta, bevethetőség kezdő időpontja: 1962. Ország: Ukrajna; Státusz: leszerelt – 1972. Megjelölés: SS-7 Mod 1. (DoD); Saddler (ASCC Jelentés); R-16 (Gyártó szerinti megnevezése).

Szemben az R-7-essel a Koroljov egykori munkatársa, Mikhail Jangel fejlesztette R-16 a Szovjetunió első igazán használható, interkontinentális ballistikus rakétája lett. A szintén folyékony hajtóanyagú, kétfokozató R-16 bizonyos szempontból az első ténylegesen első generációs szovjet ICBM-nek is tekinthető, az erősen kísérleti R-7-el összevetve, mely bár ICBM-nek minősíthertő, végül azonban a hordozórakéta vonalon lett sikeres.

A fejlesztés 1956-ban vette kezdetét és a rakéta 1962-től 1974-ig állt szolgálatban. Összességében 186 rakétát telepítettek, melyek harmada silóban kapott helyet.

A szovjet vezetés gyorsan rádöbbent, hogy a Koroljov rakétája egyrészt nagyon drága másrészt nem a legpraktikusabb katonai célokra. Így 1956. december 17-én megbízták Jangel vezette tervezőirodát egy alternatív rakéta kifejlesztésével. 1957 novemberére az első tervek elkészültek, melyeket 1958 januárjában felülvizsgált egy szakértőkből álló tanács.

1958 nyarára Hruscsov úgy vélte, hogy az interkomntinmetális rakétáikat föld alatti slókban kéne tárolniuk, onnét indítani. Ezügyben először Koroljov-ot keerste meg, aki megvalósíthatatlannak minősítette tervét. Hruscsov ezután Barmin és Jangel-felé fordult szándékával. Barmin azt mondta Hruscsovnak, hogy tanulmányozza a megvalósíthatóságát a dolognak, míg Jangel nem nyilatkozott egyelőre. Az első generációs szovjet ralétasilók fejlesztése azitán indult be teljes erőbedobássl, miután állítólag Hruscsov fia ilyen silóknak a tervezetével találta szembe magát egy amerikai haditechnbikai magazinban. Erre egyébként nem sokkal az említett tervezők Hruscsov általi megkeresése után került sor.

1958 augusztusában megérkezett az utasítás a program felgyorsítására. 1959. május 13-án Jangel-t utasították, hogy kezdjen el dolgozni a közepes hatótávolságú R-14 és az intekontinentális R-16 ballisztikus rakétákon. 1960 nyarán dömtés született a siló telepítésű R-16 változat, valamint az közepes hatósugarú, szintén siló telepítésű R-12, R-14 rakéták fejlesztéséről.

AZ R-16 tervezési szakasza után az LC-41 és LC-42 indítóállások építése 1960-ban vette kezdetét Bajkonurban. Az LC-41 az indítóállás amolyan teszt változatnak lett szánva, melyet mellesleg az R-16 tesztjeihez is fel kívánták használni, míg az LC-42 kizárólag a taktikai rendszer tesztelésére használták.

1960-ban megkezdődtek az első és második rakétafokozatok tesztjei. Jangel csak novemberre ígérte ezen folyamat kezdetét, azonban a Stratégiai Rakétaerők akkori aparancsnoka Mitrofan Negyelin marsall előrehozatta az első tesztet, melyre így Október 21-én kezdődött meg a felkészülés. Október 23-án, a rakéta végső előkészítése során egy elektronikai probléma jelentkezett, mely elodázta az indítást másnapra.

A javítást végülis másnap reggel fejezték be, így október 24-én már készenen álltak az indításra. A rakéta azonban sohasem hagyta el az indítóállást. Helyi idő szerint 18:45-kor a rakéta ellenőrzése során nem teljesen tisztázott okból beindult a második rakétafokozat, szó szerint felrobbantva az első fokozatot, megölve ezzel a szovjet rakétamérnök és szerelő brigád krémjét.

A halottak között olyan mérnökök is szerepeltek, mint Konopalev (rakéta irányító rendszerének tervezője), Grishin (GKOT igazgató-helyettese), Nosov (Bajkonur parancsnoka), valamint Kontsevsky és Lev Berlin mérnökök, illetve Negyelin maga is. Aki egyébként minden biztonsáégi előírást megszegve közvetlenül a rakéta közelében ellenőrizte, ösztökélte a technikusokat. Jangel mindössze azért úszta meg a tragédiát, mert nem sokkal a robbanás bekövetkezte elött néhény magas rangú tiszttel egy távolabbi bunker mögé ment cigarettázni.

A robbanás következtében 74 ember azonnal életét vesztette és további 48 ember belehalt sérüléseibe a rákövetkező hetekben. A név szerint említetteken felül az áldozatok között összesen 38 civil és 84 katona volt. Az eset természetesen eltusolásra került, méghozzá sikeresen. Sokáig a nyugat is azt hitte, hogy egy Mars-szonda indítása fulladt kudarcba, nem pedig egy új ICBM első tesztje. Részleteiben először James Oberg írt a katasztrófáról „Red Star in Orbit” és „Uncovering Soviet Disasters” című munkáiban.

A program nagyon magas prioritással futott tovább, így a baleset ellenére 1961. február 2-án új tesztre került sor. Az indítást 18:00-ra időzítették, azonban technikai okokból végül 6 óra csúszás került a menetrendbe. Az R-16-os így éjfélkor emelkedett fel a holdfényes éjszakában. Az első rakétafokozat megfelelően működött, úgy tűnt rendben lesz minden, azonban a második fokozat nem indult be, így a teszt végül sikertelen lett. A rakéta 520 km-re a kilövési ponttól csapódott be.

Az első sikeres tesztre 20 nappal késöbb, március 3-án, az első teljes hatótávolságú kilövésre pedig április 2-án került sor. Utbbi során a rakáta távolság szempontjából 400 méterrel haladt túl a kijelölt koordinátkon és mindössze 50 méterrel tér jobbra.

1961 tavasza, nyara során elkönyvelt számos síkertelen tesztet ősszel számos sikeres teszt követte egyhuzamban, így 1961. október 2-án az addigi eredmények alapján a hadsereg a sorozatgyártás megkezdhetőségének érdekében jóváhagyta a rakétát.

A korábban már említett siló telepítésű változat 1960. június 14-én kapott zöld utat. Az R-16U lett az első silóból indítható szovjet ICBM, melynek teszt kilövéseit 1962 januárjában kezdődtek meg és 1963 júliusában telepítették a rakéta ezen változatából az elsőt.

Az R-16 rakétakilövő komplexumok három, egymástól 60 méterre elhelyezett silóból, valamint a silóktól 8-10 km-re lévő vezérlőből, valamint az hajtóanyagtöltő állomásból álltak.

1961-ben indították el az R-16-os sorozat gyártást a dnepropetrovsk-i Factory 586-ben, valamint az omszki Factory 166-ban. 1961 és 65 között 186 db R-16 és R-16U rakétát gyártottak. A harmadát megerősített silókban helyezték el. Az első R-16 ezredet 1961. november 1-jén helyzeték hadrendbe nizhniy tagil-i, yurya-i és bajkonuri komplexumokban.

Az R-16 reakció ideje normál készenléti állapot mellett, nem silóban elhelyezett rakéta esetén 1-3 óra, 5-15 perc silók esetén. A nem silóban elhelyezett rakétákat több órán át lehetett a legmagasabb készenléti állapotban tartani, siló telepítésű esetében pedig akár napokig is.

1962 végére 26 komplexum állt már hadrendben, 1964-re pedig már 153 rakéta meredt nyugat felé. A telepítési folyamat 1965-ben ért véget, s a rakétákat 1974-ig tartották hadrendben.

A SALT-1 (Strategic Arms Limitation Treaty – Stratégiai Fegyver Korlátozó Egyezmény) eredményeként 1974 – 1977 között az R-16 rakétákat megsemmisítették, az utolsó R-16U silót 1978-ban.

Az R-16 automatizált inerciális irányítással rendelkezett.

A rakéta meghajtási rendszere a következőképpen nézett ki:
Az első fokozatot három motor alkotta 2 db égési tartállyal és egy vezérlő motorral kiegészülve. A vezérlő motor az égési tartályok körül forgott. A második fokozatot két égési kamrával rendelkező rakétamotor, mely nagyobb fúvókával rendelkezet, mint az első fokozat hajtóművei.

Glushko építette az első fokozatban helyet kapott RD-218/RD-219 elsődleges rakétamotort, de Jangelnak mindegyik fokozat számára egy kisebb rakátamotort is ki kellett fejlesztenie, mely a gyorsításért felelt – ezek RD-68 elnevezést kapták.

Az R-16 elvileg három különféle robbaf3jet juttathatott célba. Megemlítendő, hogy a nyugati hírszerzés a rakéta tesztelése során 4 küélönböző visszatérő egységet észlelt. Egyébként 2 típust rendszeresítettek többségében a szovjetek:

• R-16-2 (hatóerő: 2 – 3,5 MT)
• R-16-3 (hatóerő: 3 – 5 MT)

Összegezve elmondhatjuk, jó lehet e rakéta használata során jó néhány üzemeltetési nehézség és hiba jött elő, mégis 1962 és 1967 között az R-16 volt az egyetlen hatásos nukleáris elrettentő fegyver a Szovjetunió kezében. Egészen addig, míg a telepített UR-100 és R-36 rakéták számbelileg felül nem múlták elődjüket.

Specifikációk

• Rakétafokozatok száma: 2
• Teljes felszállási tömeg: 140,6 – 141,2 t
• Hossz: 30,44 – 34,3 m (robbanófej típusától függően)
• Hajtóanyag
  • Üzemanyag: Aszimmetrikus dimetil-hidrazin
  • Oxidálószer: AK–27I (73% Salétromsav, 27% Nitrogén-tetroxid)
• Maximális hatótávolság: 10 500 – 13 000 km
• Robbanófejek száma: 1
• Nukleáris töltet hatóereje: 3, 5, 6 MT
• CEP (nyugati források: 2 750 – 2 800 m
• CEP (szovjet források): 2 700 m
• Hadrendbe állítás: 1960 eleje

Kilövések (R-7A): 221. Sikertelen: 28. Sikerarány: 87,33%. Első kilövés: 1960-10-24. és az utolsó: 1972-01-01

R-9 (SS-8 Sasin)

Interkontinentális ballisztikus rakéta, bevethetőség kezdő időpontja: 1964. Ország: Oroszország; Státusz: leszerelt – 1969. Megjelölés: Sasin (ASCC Jelentés); R-9 (Gyártó szerinti megnevezése).

A Koroljov által tervezett R-9 az R-8-as mellett a második ICBM, melyet nagy mennyiségben kívántak telepíteni a szovjetek. A fejlesztését azonban igencsak halogatták (Glushko és Koroljev közötti mély ellentétek miatt) és végül csupán korlátozott számban telepítették 1964 és 74 között.

Egyaránt létezett silóból és felszíni kilövőből indíthat változata. Nyugati becslések alapján 2 944 kg tömegű visszatérőegységet képes volt 11 112 km távolságra repíteni.

Az R-9, Koroljov utolsó esélyeként is felfogható, egy praktikus, jól alkalmazható ICBM létrehozására. 1958 áprilisában kiadott engedély alapján megkezdődtek az R-7-es rakéta utódjának szánt, 100 tonnánál (fele-harmada az R-7 tömegének!) nem súlyosabb indítási tömegű rakéta belső tervezési munkálatai.

A fenti elvárásoknak megfelelő rakéta tervezése elhúzódott, s sok problémát kellett megoldani a fejlesztések közben, ami egy rakás pénzt és rengeteg időt emésztett föl, s végül igen alacsony számban telepítették. Ugyanakkor az R-9 fejlesztés mégsem volt pénzkidobás, mivel hatott az N1, GR-1 rakétafejlesztési programokra, ugyanis azok ugyanazon hajtóművet használták, mint az R-9.

Az eredeti tervek két alternatív változatot is felvázoltak: R-9A 8K75 folyékony oxigén-kerozin hajtóanyaggal (motor: Glushko és Kosberg), valamint R-9V 8K76 folyékony salétromsav-kerozin hajtóanyaggal (motor: Isayev).

A tervek alapján egyértelműen az előbbi verzió bizonyult hatékonyabbnak, nagyobb teljesítményűnek. 1959. május 13-án az illetékesek jóváhagyták az R-9A fejlesztését. A programvezető Mishin lett. Az R-9 teszt rakéta hajtóműveként a RD-111 motort használták, melyet a legnagyobb szovjet rakétamotor tervező, Glushko, készített. Az RD-111 többször meghibásodott, vagy felrobbant, erősen hátráltatva a fejlesztéseket. Így Koroljov alternatív motor után nézett. S meg is találta Kuznyetcov fejlesztette Turboprop motorban. Koroljov a Kuznyetcov NK-9 rakétamotorjára alapozva a rakéta első rakétafokozat fő motorjának tekintetében egy alternatív modellt is tervezett. Sajnos a Kuzenyetcov is komoy problémákba ütközött, mikor a a Koroljov elvárásainak megfelelő, nagy teljesítményű motort akart legyártani, így végül a Korolev végül mégiscsak kénytelen volt megeggyezni Glushko-val.

Eredetileg nem terveztek silóból indítható változatot, de 1960-ban mégis jóváhagyták a siló változat fejlesztését. Egész pontosan 1960. június 14-én a Desna-N (később átnevezték Romashka-ra), a Dolina automatizált, megerősített komplexum („Valley”) és a Desna-V rendszerekre esett a választás. Az összesen három fajta komplexumból kettő felszínről indító állomás (Desna-N, Valley) és egy siló komplexum („Desna-V”) volt.

A „Dena-N” másnéven Romashka komplexum két indítóállásból, parancsoki állásból, rakéta és üzemanyagtárolóból és rádiós írányító központből állt. A „Desna-N” tesztkomplexumot Baijkonurban építették fel. A rakéta kilövésre felkészítése 16 óráig tartott a hangárban, igaz a reakció idő már mindössze 2 óra volt a parancs beérkezésétől számítva (e 2 órába beleértendő az a 21 perc is, ami a kilövőállás felemelésétől a kilövésig tartott, melyet számítások alapján 5 percre is redukálni lehetett). A próbakilövéseket 1961. április 9-től 1963. fenruár 14-ig végezték. A felszínről indítható változat tesztelését a Valley harci állomáson fejezték be.

A Valley komplexum ugyúgy épült fel, mint a Desna-N, de egy automata rendszerrel is ellátták, melynek segítségével akár 20 perc alatt képesek voltak az indításra. Ez a komplexum is Bajkonurban kapott helyet. Teljesen autonatizált, megerősített létesítmény volt. A rakétát visszintes állapotban készítették fel, aztán automatiksan elhelyezték az indítóálláson. A létesítmény két indító- és egy megerősített parancsoki állásból állt. Utóbbi hajtóanyagtöltőkből, rádió-irányító állomás, valamint irányító részlegből állt. A parancs beérkezésétől számított 150 percen belül az első rakétát kilövésre kész állapotba tudták helyezni, a másodikat pedig, az első madárka kirepülését követő 9. percben. Miután a megerősített létesítményből kihozták a rakétát, a függőleges állapotba helyezés után 20 perccel ki tudták lőni. E komplxum esetében a próbakilövések 1963. február 22.-e és 1964. február között zajlottak.

Mishin mérnökei sokáig nem értették hogyan képesek az amerikaiak a 2-3 perc reakcióidőt teljesíteni, aztán megértették: az amerikaiak az inerciális platformokat mindig feltöltött állapotban tartották, így nem kellett drága perceket pazarolni erre.

A Desna-V siló komplexum három, egymáshoz közel, egyesen vonalban elhelyezett silóból, egy föld alatti parancsoki állásból, földalatti tárolókból és egy rádió központból állt. A siló 36 méter méelyen helyezkedett el, legszükebb részén 7,8 méter átmérővel. Az itt tárolt rakétákat 1 évig tudták készenléti, 24 órán át feltöltött állapotban tartani. A Desna-V komplexumot szintén Bajkonurban építették fel. A teszt kilövések 1963. szeptember 27-étől 1964. február 2-áig tartottak. Egy feltöltött, távitányítással indított siló telepítésű rakétának 10 perces önellenőrzés után 5 perces visszaszámlásláson kellett átesnie az indítás elött.

Természetesen jó néhány megoldást és technológiai eszközt fel kellett fejleszteni annak érdekében, hogy olyan üzemet hozzanak létre, melyben gyorsan fel lehetett folyékony oxigénnel tölteni és kilőni egy rakétát. Mishin újfajta anyagokkal kísérletezett és újfajta berendezéseket építetett, melyekkel le tudta hűteni az oxigént -210 fokra, valamint olyan berendezéseket, melyekben a lehűtött oxigént veszteségmentesen vákuumban lehetett tárolt, szállítani és legalább 500 töltést kibírtak. A teljes fél-automata töltőrendszer a Desna (innen a komplexumok neve) kódnevet kapta.

Összesn 54 teszt kilövés hajtottak végre 1961 és 1964 között. Az első 29 kilövésből 13 sikertelen volt! A további 25 közül mindössze 8 volt sikertelen. Míg e tesztek zajlottak, Jangel R-16 és Chelomei UR-100 rakétáit hadrendbe helyezték és nagy számban kezdték telepíteni…

1963. október 24-én az egyik Desna-V-ös R-9 teszt során az üzemanyag rendszeren lyuk keletkezett és a silóban az oxigén nyomása a maximális 21%-ról 32%-re ugrott. Miközben a 11 fős személyzet a silo 8. szintje felé haladt a liftben, egy elektromos szikra tüzet kozott. A robbanás megolöt 7 embert, s használhatatlanná tette a silót. E baleset pontosan a Negyelin baleset 3. évfordulóján történt, duplán fekete napként könyvelhették el azt a napot. Azóta soha nem hajtanak végre kilövéseket Bajkonurban október 24-én.

A rossz teszt eredmények ellenére végül az R-9A rakétát és a Dolina, Romashka, Desna-V komplexumokat a hadsereg hadrendbe állította, és kezdetét vehette a sorozatgyártás a krasznojarszki Factory 1001-ben és egyéb üzemekben.

1962-ben a Pleszetszk közelében lévő Angara rakéta bázis részeként, Maloye Usovo-ban és Bolshoye Usovo-ban 4 komplumot kezdtek építeni. 1963 és 64 között Kozelszk, Omszk és Tyumen közelében további 23-28 indító komplexumot kezdtek építeni.

Egy teljes R-9A ezred 3 rakéta divízióból állt: egy Romashka, egy Desna-V, egy Dolina. Az első két R-9A Romashka komplexum 1964. december 14-re készült el teljesen. Ezeket december 26-án követte az első Dssna-V (siló) Kozelszkben.

1965. július 21-én az R-9A-t hivatalosan is szolgálatba helyzeték, négy évvel a fő vetélytársa, az R-16 után…

Összesen 27 indítóállást és 70 rakétát építettek. Legföbb hatásukat a SALT egyezkedés közben fejtették ki. A SALT-1 Egyezmény hatásaként valamennyi R-9 komplexumot alap késuenléti (stand-by) státuszba helyezték 1972-ben, és végül leszerelték 1974 és 1977 között.

E rakéta is kétfokozatú volt. Mivel az első fokozat leválasztása olyan magasságban történt, ahol még erősen hatnak az aerodinamikai erők, kénytelenek voltak stabilizátorokat beépíteni. A stibilitás fenntartása céljából 4 stalibizáló szárnyat helyeztek a rakétára, melyek az leválás pillanatában nyiltak ki. E rakéta is inerciális vezérlést kapott. A rakéta kétféle – 1,7 illetve 2,09 MT-ás – robbanófejjel is felszerelhető volt.

Specifikációk

• Rakétafokozatok száma: 2
• Teljes felszállási tömeg: 81 – 82 t
• Hossz: 24,2 m
• Hajtóanyag
  • Üzemanyag: kerozin T1
  • Oxidálószer: folyékony oxigén (LOX)
• Maximális hatótávolság: 12 000 – 13 000 km
• Robbanófejek száma: 1
• Nukleáris töltet hatóereje: 1,7 – 2,2 MT
• CEP (nyugati források: 1 800 – 2 000 m
• CEP (szovjet források): 3 000 – 3 500 m
• Hadrendbe állítás: 1965 közepe

Kilövések: Összesen: 70. Sikertelen: 22. Első kilövés: 1961.04.09. és az utolsó: 1969.12.15.

Típusváltozatok

Romashka
Kilövések: Összesen: 68. Sikertelen: 22. Első kilövés: 1961-04-09. és az utolsó: 1969-12-15.
Teljes felszállási tömeg: 100 000 kg
Központi rész átmérő: 2,68 m
Hossz: 24 m
Maximális hatósugár: 10 000 km

Desna
Kilövések: Összesen: 2. Sikertelen: 22. Első kilövés: 1963-02-11. és az utolsó: 1967-05-16.
Teljes felszállási tömeg: 100 000 kg
Központi rész átmérő: 2,68 m
Hossz: 24 m
Maximális hatósugár: 16 000 km

Dolina
Teljes felszállási tömeg: 80 000 kg
Központi rész átmérő: 2,68 m
Hossz: 24,18 m

R-9M
Kuznyetcov-félealternatív hajtóművel felszerelt változat. A fejlesztést végül törölték.

Felhasznált irodalom

R-7, R-7A:

http://www.fas.org/nuke/guide/russia/icbm/r-7.htm
http://www.globalsecurity.org/wmd/world/russia/r-7.htm
http://www.astronautix.com/lvs/soyuz.htm
http://www.nti.org/db/nisprofs/russia/weapons/icbms/icbmhist.htm

R-16:

http://www.globalsecurity.org/wmd/world/russia/r-16.htm
http://www.astronautix.com/lvs/r16.htm
http://www.fas.org/nuke/guide/russia/icbm/r-16.htm

R-9:

http://www.fas.org/nuke/guide/russia/icbm/r-9.htm
http://www.globalsecurity.org/wmd/world/russia/r-9.htm
http://www.astronautix.com/lvs/r9.htm