Az orosz haditengerészet a napokban jelentette be, hogy a Vladikavkaz nevet viselő, Kilo-osztályú, hagyományos (diesel-elektromos) meghajtású tengeralattjárójuk alaposan kipofozva, modernizáláson átesve 2011-ben kerül újból vissza a Északi Flotta kötelékébe.

A Vladikavkaz építése 1988-ban vette kezdetét, majd az 1990-es hadrendbe állítása óta az Északi Flottát erősítette. A bejelentés szerint a tengeralattjárón végrehajtandó munkálatok hamarosan kezdetüket veszik a Zvezdocska hajógyárban. A Szeverodvinszk városában található Zvezdocska tengeralattjárók javítására szakosodott üzem.

Oroszország összesen 24 Kilo-t örökölt a szovjet időkből, amiből ma 16 aktív.

Először az 1980-as évek elején megjelent, a NATO megnevezés szerint Kilo, majd a későbbi Továbbfejlesztett Kilo (Improved Kilo) néven elhíresült Project 877 és Project 636 osztály tagjai elsősorban tengeralattjárókkal és felszíni hajókkal szemben folytatott hadviselésre lettek felkészítve.

Főként a parthoz közelebbi, viszonylag sekély vizekben vannak igazán elemükben. A Project 636-ra főleg jellemző igen csendes üzem miatt az amerikai haditengerészet időnként mint „A Fekete Lyuk” utal ezen változatra annak, számukra kellemetlen képessége miatt, miszerint relatíve gyakran képes „eltűnni” az orruk elől. A Kilo-kat jelenleg a világ legcsendesebb tengeralattjárói között tartják számon.

Ezen tulajdonságuk egyrészt a hajótörzs akusztikailag kedvező kialakításából, másrészt a csendes meghajtásból származnak. Erre még jelentős mértékben rátesz a hajótörzset kívülről borító speciális, kettős szerepű gumiborítás.

Ezen borítás egyrészt hatékonyan elnyeli az aktív szonár hullámait, gyengítve, torzítva a visszaverődő jelet, ezáltal jelentősen csökkentve az észlelés lehetőségét, másrészt a tengeralattjáró belsejéből érkező zajok elnyelésében is szerepet kap, ezáltal pedig a passzív szonárral történő észlelést nehezíti, csökkenti a passzív rendszer által történő felderíthetőség távolságát.

Ezt a technológiát eredetileg a németek dolgozták ki a II. Világháború alatt, ám a 70-es évekig nem lett alkalmazva, mikor is a szovjetek elkezdtek kísérletezni a dologgal. Eleinte ezen lapok hajlamosak voltak a levállásra, ám a technológia fejlődésével ezt a problémát sikerült kiküszöbölni, hatékony megoldássá változtatva az eredeti elképzelést. Az Egyesült Államok haditengerészete a 80-as évek végén kezdte meg ezen technológia alkalmazását.

Bár a Kilo rendkívül sikeres konstrukció, az eredeti változat tagjai felett eljárt az idő. Az osztály sorsa még nem eldöntött, de vélhetően a szintén a Rubin tervezőiroda által az Imporved Kilo alapjain kifejlesztett Lada-osztály lesz a váltótípus.

A Lada, avagy Project 677 fejlesztése még a Hidegháború idején vette kezdetét, ám az azt követő nehéz anyagi helyzet miatt a program egy időre befagyasztásra került. Az osztály első egységének, a Szt. Pétervárnak a tesztjei 2005 végén vették kezdetüket. Jelenleg további 3 Lada-osztályú tengeralattjáró áll építés alatt.

A Kilo gyökereken tovább haladva a Lada egy minden szempontból modern, az elődjénél az új borításnak és propellernek köszönhetően lényegesen csendesebbnek nevezhető osztály megtestesítője a kor követelményeinek megfelelően levegőfüggetlen meghajtással bír.

Természetesen létezik export változata is Amur néven. Igazából két Amur van: 1650 és 950. A kis tesó 950-esben vertikálisan beépített rakétaindító tubusok kerültek elhelyezésre. Jelenleg az 1650-es az exportváltozat.

Az Amur egyelőre még nem könyvelhetett el exportsikereket. Ezzel szemben a Kilo változatai (a 877 és 636 egyaránt) a világ számos, orosz technikát felvevő haditengerészetében megtalálhatóak. Legutóbbi megrendelőként Venezuela jelentett be igényt 3 Project 636 egységre, nagyjából 1 milliárd Dollár értékben.