Oroszországgal kapcsolatban általában kétféle elképzelés él – katonai-haditechnikai téren legalábbis – az emberekben: az egyik álláspont szerint az oroszok még a kereket sem találták fel, így gyakorlatilag botokkal vannak felfegyverkezve; ha pedig mégsem, akkor ami orosz, az csak ócskavas lehet. A másik elképzelés szerint az oroszok már évszázadok óta űrhajókkal közlekednek, csak az álcázótechnikájuk fejlettsége miatt erre még senki nem jött rá. Nyilván nem árulok el nagy titkot, ha azt állítom, hogy mindkét álláspont nagyjából a hülyeség kategóriájához konvergál…
Elöljáróban le kívánom szögezni, hogy bevezetőnk nem tudományos értekezés, hanem a helyzet megértéséhez szolgáló rövid és tömör ismertetés, így több dolog marad ki belőle, mint amennyi nem. Az ezzel kapcsolatos reklamációk érthetőek ugyan, de a fentiek miatt nem áll módunkban elfogadni őket. Kulturált komment formájában természetesen örömmel fogadunk minden értelmes és hasznos kiegészítést.
Az Orosz Légierő lobogója ,
Kezdjük talán onnan, hogy a Szovjetunió felbomlásával az addig hellyel-közzel mennyiségileg és némi jóindulattal minőségileg is elég komolynak nevezhető fegyveres erők (vagyis a szárazföldi erők, a légierők /úgymint Távolsági Repülők, Frontrepülők és Légvédelem/ és a tengerészet) gyors hanyatlásnak indultak: egészen egyszerűen a fenntartásukra sem volt pénz, nem hogy fejlesztésekre. Jellemző példa, hogy egy tengeralattjáró-bázison egészen egyszerűen lekapcsolta az áramot a szolgáltató, mert nem tudták fizetni a számlát (mondanom sem kell, hogy saját fizetésükről a katonák csak ostoba pletykaként hallottak néha) – igaz, néhány tengerészgyalogos gyorsan a szolgáltató értésére adta, hogy jobban járnak, ha azonnal visszakapcsolják…
Ez a helyzet gyakorlatilag oda vezetett, hogy a meglévő technika részben kannibalizáció áldozatává esett, részben pedig balesetekben került veszteséglistára – más részét pedig eladták annak, aki fizetni tudott érte. Utóbbit esetenként akár illegálisan is megtették – és itt nem pár száz vagy ezer Kalasnyikovra kell gondolni, hanem komolyabb dolgokra. (Nukleáris töltetek eladásáról csak városi legendák vannak: mindenki hallott róla, de konkrétumot senki nem tud.) A pilóták a repülésre nem nagyon gondolhattak, lévén üzemanyagra sem volt pénz, arról már nem is beszélve, hogy a karbantartások elmaradása miatt a felszállások elég súlyos kockázatokkal jártak. Természetesen a helyzet a többi fegyvernemnél sem volt jobb, de ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem voltak repülések, vagy a flotta minden hajója ócskavasként süllyedt el a kikötőkben (persze példa azért volt rá…) és hasonlók.
Azért történtek csodák is: a nukleáris meghajtású Kirov-osztály negyedik tagja – jelenlegi nevén Nagy Péter – 1998-ban állt szolgálatba. Még mielőtt valaki arra a téves elképzelésre jutna, hogy ezek szerint sikerült némi pénzt összekaparnia az orosz államnak, elkeserítem: a hajó befejezésére a pénzt gyakorlatilag közadakozásból hozták össze: bankok, cégek, magánszemélyek adták oda a rávalót. Látott már mindenki ún. “szponzori autó”-t, ugye? Nos, ha nem egy hadihajóról lenne szó, akkor a Nagy Péter is valahogy azokhoz hasonlóan nézne ki…
Nagy Péter csatacirkáló ,
Természetesen a különféle hadiipari tervezőirodák és gyárak is igen súlyos helyzetbe kerültek, a korábban bőséges állami megrendelések hiányában csak az exportban reménykedhettek. Így aztán a fejlesztések nem álltak le ugyan teljesen, de ezek az orosz fegyveres erőknél vagy egyáltalán nem, vagy csak rendkívül csekély számban jelentek meg (kisebb és olcsóbb felszerelések).
A Szovjetunió megszűnésével Oroszország lényegében minden nyavalyát megörökölt – a többi tagállamon kívül -, amit csak lehetett, de ez leginkább csak púp volt a hátukon. A gazdaság egészen egyszerűen romokban hevert, ami még működött, az elsősorban a nyersanyagok kitermelése és exportja volt. Az addigi rendszert fenntarthatatlansága okán piacgazdaságra és demokráciára kívánták cserélni, valahogy úgy, ahogy az nálunk is történt. Hogy jó hírem is legyen: hozzájuk képest mi még igen jól jártunk. Valahogy náluk is úgy alakult, hogy néhányan (egy kb. 150 milliós országról beszélünk!) iszonyatosan meggazdagodtak, de annyira, hogy még a leghülyébbek sem hitték el, hogy ezt tisztességesen csinálták, pedig elvétve erre is akadt példa. Amikor azt írom, hogy “iszonyatosan”, akkor azt tessék komolyan venni: egy akkor meggazdagodott orosz (lásd még: oligarcha) Magyarországot (és még pár környező országot) gyakorlatilag kilóra meg tudna venni és a bankszámlái ezt meg sem éreznék. Figyelembe véve, hogy az ottani privatizációból sem lett az állam dugig pénzzel, így a helyzet tovább romlott: nem volt se pénzük, se vagyonuk – viszont az új tulajdonosok adózás terén nem igazán jeleskedtek, sőt, vagyonukat külföldre mentették. Így aztán az állam – és a lakosság – helyzete még tovább romlott. Lényeg a lényeg, idővel Oroszországban a demokrácia gyakorlatilag szitokszóvá vált (a ‘privatizáció’ szó hallatán pedig még a legjámborabb bábuska is fegyvert ránt), hiszen nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy pl. az olajat kitermelik és eladják, de abból az állam bevételt gyakorlatilag egy kopejkát sem lát. (Az emberek meg a fizetésükkel jártak ugyanígy.) Ehhez persze a hivatali korrupció is nagyban hozzájárult.
Mindeközben Oroszország nemzetközi megítélése – a Szovjetunióhoz képest is – a bányászbéka feneke alá zuhant, nagyjából pénzért kuncsorgó szerencsétleneknek nézték őket és – nem túl meglepő módon – gyakorlatilag nem vették őket komolyan.
A kialakult helyzetet néhányan úgy értékelték, hogy lehetőséget kínál nekik arra, hogy a saját pecsenyéjük sütögetésébe kezdjenek, lehetőleg Oroszország Anyácska kebelétől minél messzebb. Igen, Csecsenföldről van szó.
Maga a gondolat nem volt teljesen badarság, de nyilvánvaló okokból Moszkva tetszését nem nyerte el. Elég az hozzá, hogy az első csecsen háborúban Oroszország elég méretes pofont kapott: vért izzadtak, mire sikerült valamennyire kiegyezni a csecsenekkel egy “döntetlenben”. Igaz, ekkorra Csecsenföld már romokban hevert, az olajiparhoz értő – jellemzően orosz – szakemberek pedig elmenekültek vagy meghaltak, így a csecsenek is kénytelenek voltak belátni, hogy a döntően az olajra alapozott leendő Kánaánjuk a hegyek között nem túl megvalósítható – de az oroszokból továbbra sem kértek.
Néha kifejezetten jó napja volt a csecseneknek… ,
…néha meg kifejezetten nem. (A kép állítólag az első csecsen elnök, Dzsohar Dudajev utolsó pillanatát örökítette meg – közvetlenül a detonáció előtt.) ,
Az akkori orosz elnök, Borisz Jelcin ekkor már nem örvendett túl jó egészségnek – népszerűségnek meg mégannyira sem -, így az utódlásra is gondolva valamiért az FSZB elnökét tette meg miniszterelnöknek – Jelcin lemondása után pedig ő lett a megbízott elnök. Oroszország polgárainak döntő többsége szerint az öreg Borisznak ezen döntései mindenképpen a javára írandóak: most Vlagyimir Putyinra célzunk, ha valakinek még nem esett volna le…
Néhány, a csecsenek számlájára írt merénylet és egyéb események miatt Putyin egy második fordulóra adott utasítást Csecsenföldön – amely az elsőhöz képest kifejezetten sétagaloppnak bizonyult. (Hangsúlyozom: az elsőhöz képest.) Ezzel megalapozta népszerűségét, így nem túl nagy meglepetésre 2000-ben Oroszország elnökévé választották.
Nem, ez nem Photoshop – tényleg berácsozták ,
Nagyjából innentől kezdődött az, hogy – ahogy Putyin fogalmazott – “kézbe vették a bunkósbotot és máris figyelni kezdtek rájuk”. Ez annyit tesz, hogy az oligarchákat némileg “helyre tették”: aki értett a szóból, az köszöni, jól van és nem lett földönfutó, aki meg vitatkozni próbált, az vagy börtönben van vagy külföldre menekült. A félreértések elkerülése végett tisztázzuk: az orosz polgárok számára ez egyáltalán nem volt egy szomorú fordulat, sőt. Természetesen mindezek miatt voltak háborgások nemzetközi viszonylatban is a magántulajdon oroszországi “nem-tisztelete”, “az emberi jogok lábbal tiprása” és a “koncepciós per”-nek nevezett eljárások miatt, de könnyen elképzelhetjük, hogy az orosz polgárok döntő részét ez mennyire érdekelte vagy keserítette el… Nem túl meglepő módon semennyire. Éppen ellenkezőleg: a többség úgy volt vele, hogy ezek az emberek jó helyen vannak, legyenek is bárhol éppen, mert rászolgáltak – és egyetlen könnycseppet sem hajlandóak értük ejteni.
Putyin hatalomba lépését követően aránylag rövid idő alatt kiderült, hogy az orosz államnak is vannak bevételei, majd az is kiderült, hogy ezek a bevételek gyakorlatilag igen jelentősek – hála elsősorban az olajnak. Idővel Oroszország gyakorlatilag akkora valutatartalékokra tett szert, hogy akár fürödhetett is volna a pénzben. Ez idővel aztán lehetővé tette azt is, hogy újra pénzt tudjanak fordítani a fegyveres erőkre és a katonai célú fejlesztésekre is – sok más egyéb mellett, persze.
Ez természetesen magával hozta azt is, hogy Oroszország nemzetközi viszonylatban is magához tért: elég, ha csak a grúzokkal történt csetepatéra gondolunk. Persze mindenki dumált mindenfélét, beszólogatott és tiltakozott össze-vissza, de Abháziában és Dél-Oszétiában jelenleg is orosz csapatok vannak és a dolog nagyon úgy áll, hogy a grúzok ezen területekre keresztet vethetnek… (Egyébként a történtek – egyes álláspontok szerint – részben visszavágónak is tekinthetőek Koszovó miatt.) A végeredménytől függetlenül természetesen voltak az orosz hadtevékenységnek gyenge pontjai – de mit mondhatnánk a grúz műveletekről?! Összességében persze téves lenne arra az álláspontra jutni, hogy a már-már múzeumi orosz technika napjainkban is bőven jó a célra, ez csak hellyel-közzel állja meg a helyét – a grúzokkal szemben történetesen igaznak bizonyult az amerikai és egyéb kiképzési segítség és felszerelések ellenére is. Itt valójában az történt, hogy a grúzok voltak kiemelkedően hülyék – vagy ha nem, akkor valamit nagyon-nagyon csúnyán benéztek…
Ettől függetlenül persze a megfelelő következtetéseket levonták az oroszok: a fegyveres erőik fejlesztését magasabb fokozatba kapcsolták…
No comment… ,
Ezen – relatíve – hosszú bevezető után tekintsük át, mit lehet tudni az utóbbi időben az Orosz Légierőnél történt fejlesztésekről, illetve, hogy egyáltalán mi a helyzet jelenleg az Orosz Légierővel. Sorozatunk befejező részében pedig kitérünk az orosz fegyveres erők többi részére is, mintegy érdekességképpen, illetve azért, hogy ne hagyjunk olvasóinkban hiányérzetet.
Jelezném, hogy Oroszország sok más egyéb mellett olyan nagyszerű dolgokat is adott a világnak, mint a maszkirovka és a Patyomkin-falvak, arról már nem is beszélve, hogy náluk a kémkedés és a kémelhárítás, hovatovább az ellenség megtévesztése nemzeti sport. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy Oroszország “érzékeny pontjairól” sok esetben maguk az oroszok sem tudnak biztosat, ha pedig mégis, akkor azt nem kötik idegenek orrára. Ezt sorozatunk további részeinél is mindenképpen kéretik szem előtt tartani…
Folytatjuk…
Írta: ‘Flanker’, Kerozingőzös Portál
