|

Sz-75M Volhov (SA-2E Guideline) – Technikai ismertető, magyarországi története

Azok számára, akik az írott formát jobban kedvelik, az videó anyaga lent olvasható.

A videóban elhangzó anyag PDF formátumban, a megszokott háttérszínekkel:

https://www.mediafire.com/folder/j90vshvx66b6x/Sz-75_Volhov

1. Előszó

Íme a szovjet honi légvédelmi rakéta-rendszereket bemutató sorozat következő epizódja. Akinek kimaradt volna az előző három rész, különösen a Dvina technikai működését bemutató, annak erősen ajánlott annak pótlása. Ez a videó az „75-ös komplexum” másik fejődési ágát mutatja be az Sz-75 Gyeszna és Sz-75M Volhov változatokat. Mivel ezek működési elve több helyen azonos az SzA-75 Dvinával, ezért ez a rész feltételezi, hogy azokkal tisztában van a néző és nem ismétli meg a már korábban elmagyarázott technikai alapokat. A Berkutról szóló videóban esik szó a radarok működésének alapjairól, illetve a rádió-parancsközlő vezérlés működési elvéről is.

2. A rövid életű testvér

Még mielőtt az SzA-75 Dvina megmutathatta volna mire képes Vietnámban már javában zajlott a 6 centiméteres hullámhosszon üzemelő változat fejlesztése is. Mindössze két évvel az első Dvina hadrendbe állítását követően 1959-ben állt szolgálatba az Sz-75 Gyeszna (NATO kód SA-2C). Az Sz-75V Volhov 1961-re készült el, annak továbbfejlesztése az Sz-75M Volhov 1964-ben érkezett a csapatokhoz először. A Szovjetunióban az Sz-75V és M változatok hamar leváltották a SzA-75 Dvinát. Ezzel szemben a Dvina több országban akár két évtizedig is hadrendben maradt köztük Magyarországon is.

Az eltérés külsőleg a Dvina és a Gyeszna között alig vehető észre laikus szemmel. A Gyeszna lényegében egy Dvina volt, csak 6 centiméteres hullámhosszon üzemelt a rávezető állomás radarja és több olyan zavarvédelmi képességgel is rendelkezett, amit a Dvina soha nem kapott meg. Ennek ellenére is az Sz-75 Gyeszna és az Sz-75V Volhov változatok nagyon rövid életűek voltak, és a definitív Sz-75M  Volhov változatok hamar leváltották azokat. A Volhov a Vietnámi háborút követően főleg a Közel-Keleten vett részt harccselekményekben, illetve Irakban.

A Gyeszna a nagysebességű célok ellen sokkal hatásosabb volt továbbfejlesztett tűzvezető radarnak hála. A rövidebb hullámhossznak köszönhetően a radarnyaláb szűkebb volt, ami nagyobb teljesítménysűrűséget jelentett. Annak ellenére, hogy a terjedési veszteség nagyobb 6 centiméteres hullámhossz esetén ezt kompenzálta a magasabb antenna nyereség. További fontos fejlesztés volt, hogy az radar impulzus csúcsteljesítménye 600 kilowattról 1000 kilowattra vagyis 1 megawattra nőtt. A szűkebb nyaláb és nagyobb kisugárzott teljesítménynek köszönhetően a radar felderítési képessége 33%-kal nőtt a Dvinához képest. Ez tette lehetővé a nagy sebességű célok nagyobb távolságon történő felderítését, és biztosította a kellő időt a rakéták felkészítéséhez és indításához.

A rövidebb hullámhossznak azonban volt hátránya is. A pásztázó nyaláb szűkebb lett, csak 1×7 fokos volt. Emiatt az antennák legyezésekor átfedő terület 10×10 fokról 7×7 fokra csökkent.

Ha szeretnétek tudni többet a radarokról és azok észlelési távolságáról jelezzétek odalent a kommentek között.

3. Az RSzN-75 rávezető állomás

Ideje szót ejteni a legtovább élő változatáról az SA-2 családnak. A leginkább szembetűnő eltérés a Volhov és a Dvina között az eltérő tűzvezető radar. A másik hasonlóan szembeszökő eltérés a különböző célfelderítő radarok, a P-12 helyébe a P-18 típus lépett.

Ezeken felül azonban számtalan eltérés volt a Volhovnál a korábbi változatokhoz képest, de ezek többsége kívülről nem látható. A Volhov fejlődési ág számtalan olyan továbbfejlesztést és képességet kapott, amit a Dvina ág nem, részben azért, mert azt csak átmeneti változatnak szánták, részben pedig a radar frekvencia korlátozta egyes későbbi funkciók megvalósíthatóságát. Kezdjük a különbségek ismertetését a tűzvezető radarral.

Az RSzN-75 tűzvezető radar két további parabola antennát kapott, ezek is 6 centiméteres hullámhosszon üzemeltek, mint a szélessávú radarantennák, ugyanazzal az 1000 kilowatt impulzus csúcsteljesítményen, mint a Gyesznánál.

A tűzvezető radar fő elemei a következők:

  1. P-12V széles sugarú, helyszög (ε – epszilon) antenna
  2. P-11V széles sugarú, oldalszög (β – béta) antenna
  3. P-16 dm-es hullámhosszú rádió-parancsközlő antenna a rakéták távirányítására
  4. P-14V keskeny sugarú, helyszög (ε – epszilon) antenna
  5. P-13V keskeny sugarú, oldalszög (β – béta) antenna

A két új parabola antenna egy újfajta célfelderítést és célkövetést tett lehetővé, ez volt az úgynevezett Keskenynyaláb mód. E mellett a Volhov továbbra is képes volt ugyanúgy a szélesnyalábú célkövetésre, ahogy a Dvina, csak a kisugárzás és a letapogatás az új üzemmódban kisebb térrészben történt. További új üzemmóddal is rendelkezett a tűzvezető radar, ez az úgynevezett alávilágítás mód volt.

Mi szükség volt ezekre az új üzemmódokra? A nagysebességű célok elleni hatékonyabb célleküzdésre, többek között. Emlékszünk még erre a diagramra az első részből? Amikor az SzA-75 és Sz-75 fejlesztése megkezdődött, akkor még csak szubszonikus bombázók voltak hadrendben. Azonban gyakorlatilag biztosra vették, hogy szuperszonikus sebességű célpontok előbb-utóbb hadrendbe állnak. Az előrejelzés megdöbbentően pontos volt, a ’60-as évek elején valóban hadrendbe állt a B-58 szuperszonikus, kétszeres hangsebességre képes interkontinentális bombázó. E mellet az B-52 bombázók számára kifejlesztették az AGM-28 Hound Dog nagy hatótávolságú rakétát. Ez 17 km magasan képes volt kétszeres hangsebességgel repülni. A legnagyobb sebességű potenciális célpont az ikonikus SR-71 volt, ami képes volt elérni a hangsebesség kicsivel több, mint háromszorosát is. A csúcssebessége kb. 3,2 Mach volt 27 km magasan repülve.

Az új antennák tették lehetővé az észlelési és célkövetési távolság számottevő növelését, ami lehetővé tette a nagy sebességű célok ellen a célleküzdés időbeni megkezdését. A szélessávú módban egy MiG-21 méretű célpontot, mint ami az AGM-28 rakéta is volt csak 80 km-es távolságból vett követésbe a radar. Ez nem tette lehetővé a megsemmisítési zóna távoli határán történő célleküzdést a kétszeres hangsebességű célok ellen.

Keskenysugár mód

A keskenysugár módban (lásd az antennákat bemutató ábrát) a P-14V és P13V antennák sugároztak és vették a célról a visszaverődést. Az tűzvezető radar a célkeresést a P-18 célfelderítő radar adatai alapján kezdte meg. A parabola antennák 1,7×1,7 fokos tűnyalábot használtak. Ezeket a tűnyalábokat az antennák letapogató rendszere 7,5 fokos szektorban legyezte. Köszönhetően a keskenyebb nyalábnak és az 1000 kW teljesítménynek, a vadászgépek elleni célkövetési távolság átlagosan 40%-kal nőtt kb. 130 kilométerre. A bombázók ellen 115 kilométerről 150 kilométerre.

Hogyan működött a célkeresés keskenysugár üzemmódban? Hogy a lecsökkent térrészben való felderítés hatékonyabb legyen, kiegészítő kutatást lehetett alkalmazni a letapogatás középpontjának 4,5×4,5 fokos elliptikus mozgatásával. Egy kiegészítő pásztázás kb. 9 másodpercet vett igénybe. Egy hangsebesség háromszorosával haladó cél ez idő alatt nagyjából 10 kilométert haladt előre. Még ekkora sebességű célpont ellen is számottevő plusz időt biztosított a szélessávú kereséssel szemben a keskenysugár üzemmód, hogy a célkövetés és rakétaindítás időben történjen meg.

A rakéták indítása a keskenysugár módban is lehetséges volt, de a sorozat első rakétájának 11-13 km távolságában – ez kb. 20 másodperccel az indítás utáni pillanat – át kellett térni az Alávilágítás üzemmódra. A Keskenysugár módban való rakétaindítás feltétele volt a cél automatikus követése, manuális célkövetéssel ez nem volt kivitelezhető. Amennyiben ez nem volt lehetséges, akkor már az első rakéta indítása előtt át kellett térni az Alávilágítás üzemmódra.

Alávilágítás mód

Na de mi is ez az alávilágítás üzemmód? A Keskenynyalábról Alávilágítás üzemmódra való átkapcsoláskor a P-14V és P-13V parabola antennák fel-le és oldalirányú legyezése leállt és célkövetésre álltak át. A kisugárzás mindkét síkban az 1,7 fokos tűnyalábbal történt, ezekkel követték a célpontot, de a célról visszavert jeleket a szélesnyalábú antennákon keresztül vették. Csak emlékeztetőként, a rakéta válaszjeleket, üzemmódtól függetlenül mindig a szélesnyalábú antennák veszik, tehát a rakétáknak azok vételi zónájában kellett lennie.

Miért kellett áttérni alávilágítás üzemmódba? Ennek alapvető oka a széles- és keskeny nyalábú antennák letapogatási rendszerei közötti esetleges hiba. Nem garantálható, hogy a széles nyaláb antennák origója pont ugyanott van mint a keskeny nyalábé. Amennyiben a keskeny nyaláb követi a célt és a széles nyaláb a rakétát, és a hiba csak 0,1 fok, akkor ez 43 km távolságban már 75 méterrel történő mellélövést jelentene. Ezért kell, hogy a rakéták a cél jelét mindig ugyanaz az antenna vegye.

Annak ellenére, hogy lehetséges volt egyes esetekben a rakéta indítás keskeny sugár üzemmódban is, nem ez volt a tipikus, főleg, hogy a zajzavarást végző célok ellen nem volt lehetséges. Miután keskenysugár üzemmódban a célpontot követésbe vették, ahogy a célpont közelebb ért, át lehetett kapcsolni alávilágítás üzemmódba. Ez kb. 95 km távolságban történt meg. Amennyiben a cél ekkor eltűnt az indikátorokról, annak túl kis visszaverő felülete vagy más miatt, akkor vissza kellett kapcsolni keskenysugár üzemmódba és várni, amíg a célpont közelebb ért. Ekkor újra meg lehetett próbálkozni az alávilágítás üzemmóddal.

Alávilágítás mód előnyei és hátrányai

A nagysebességű célok jobb leküzdhetőségén túl további előnyökkel is szolgált az alávilágítás mód. Nem csak a célkövetés távolsága nőtt meg, hanem zajzavarás esetén a zavaráson való „áttörési” távolság is nagyobb volt. A céljel hamarabb tűnt elő a zavarási sávból az indikátorokon. Ezen felül a szögben megtévesztő zavarás ellen is hatásos volt ez az üzemmód, de ehhez további kiegészítő zavarvédelmi elektronikai áramkörök voltak szükségesek.

A második komoly előnyt a keskeny sugár kiterjedése adta, ami csak 1,7×1,7 fokos volt. Ennek köszönhetően lényegében csak a követésbe vett célpont radar-besugárzásjelzője érzékelhette a radar kisugárzását, kivéve, ha nagyon közel repültek egymáshoz a gépek. 30 km távolságban ez 450 méternél kisebb távolságot jelentett, hogy mindkét gép a tűnyalábon belül legyen.

A Dvina rendszerről szóló korábbi videóban említve volt, hogy a széles sugár üzemmódban a Dvina ellen legalább az egyik fő nyaláb legyezési tartományában kellett lenni, hogy az AGM-45 Shrike rakétával be lehessen célozni a radart és indítani lehessen a rakétát. Ez a Dvinánál egy 20×10 fokos nagyságú légtér volt. A Volhov, amennyiben az alávilágítás módot alkalmazta, ez mindössze 1,7×1,7 fok, keskeny sugár célkersésnél pedig síkonként 1,7×7,5 fokos volt. Így a csapásmérő gépeket kísérő AGM-45 hordozóknak nagyon, de nagyon közel és kötött pályán kellett repülnie ahhoz, hogy azokat fedezni tudják. Ez lényegében teljesen gúzsba kötötte volna a „vadmenyét” bevetéseket repülő gépeket. Amennyiben a Volhov a széles sugarú üzemmódot használta, akkor a zóna hasonló volt a Dvinához, 20×7 fok.

 

Az alávilágítás mód előnyei ellenére több hátulütője is volt annak alkalmazásának. Vietnámban a csak széles sugár üzemmódban dolgozó tűzvezető radaron az indítás után is számottevő ideig látszódott a géptől távolodó AGM-45, vagy akár a teljes megközelítés alatt, ameddig a radart le nem kapcsolták. Mivel az alávilágítás módban csak nagyon kis térrészt világított be a radar, ez a közeledő rakéta észlelését megnehezítette. Cserébe viszont lényegében csak a követésbe vett gép, vagy egy hozzá nagyon közel repülő indíthatta a Shrike rakétát.

Az alávilágítás mód használata még veszélyesebbé vált az AGM-88 HARM radar elleni rakéta hadrendbe állítását követően. A HARM a Shrikehoz képes sokkal nagyobb szögtartományból volt indítható, nem feltétlen volt szükséges a fő nyalábban repülnie az indító gépnek. Viszont az AGM-88 rakéta indítás észlelése alávilágítás módban csak akkor volt lehetséges, ha éppen az indító gépet követte a rendszer. Fontos adalék ehhez, hogy a HARM a ’80-as évek közepén kezdett nagyobb mennyiségben rendelkezésre állni az amerikai fegyveres erőknél, a helyi háborúkban ez a fenyegetés nem létezett a Volhovok számára, mert azt még nem exportálták.

Ahogy a Dvina esetében a P-12, úgy a Volhovnál a P-18 célfelderítő radar is érzékelte a közeledő radar elleni rakétákat kb. 40 km távolságból, de ez sem garantálta annak felderítését, mert erős elektronikai zavarás teljesen elvakíthatta a P-18-ast.

A Volhov egy további funkciójának bemutatása a Patreon extra tartalomban található meg, ami nagyban befolyásolta a radar elleni rakéták jelenlétekor ajánlatos harctevékenységet.

(A felület elérhetősége az írás végén található.)

4. P-18 célfelderítő radar

Most, hogy már szóba került a P-18 radar, ideje arról is néhány szót szólni. Ez volt a másik igen szembetűnő változás a Dvinához képest, a P-12 radar helyett a nagyobb észlelési távolsággal bíró P-18-at kapta meg a Volhov. Az antenna több elemből állt, ami ennek köszönhetően szűkebb nyalábbal dolgozott, tehát annak nagyobb volt a teljesítménysűrűsége.

A nagyobb antenna mellett az impulzus csúcsteljesítmény is nőtt. A P-12-es 180 kW teljesítményéhez képest a P-18-é 260 kW-ra nőtt. A vadászgépek ellen a névleges felderítési távolság 180 km volt. A radar forgási sebességét megnövelték a nagyobb antennaméret ellenére is. Ez a P-12-höz képest 6 fordulat/perc értékről a forgási sebesség 10 fordulat/perc értékre nőtt. Ez javította a radar elleni rakéták elleni védelmet is, hiszen gyakrabban adott információt a radar.

Itt kell megjegyezni, hogy a P-18-al együtt PRV-13 magasságmérő radart is kaphattak a Volhovok, hasonlóan a Dvina PRV-11-éhez. Ezzel nagypontosságú 3 dimenziós célmegjelölést biztosítottak volna a célfelderítő radarok. A magasságmérő radarok beszerzését Magyarország anyagi okok miatt törölte, megfosztva ezzel a komplexumokat egy további harci lehetőségtől. Ezen további lehetőségről a Patreon extrában esik szó, felület elérhetősége az anyag végén található.

5. Optikai célkövetés

A rávezető állomáson egy további kintről nagyon is jól látható változtatás történt. Ameddig a Dvina számára az optikai rávezetést a „kutyaház” biztosította két fős személyzettel, addig a Volhov televíziós rendszer kapott. Ez nem kívánta meg a két fős személyzet jelenlétét a P11V antenna felett. A Karát azonban csak 1983-tól jelent meg az Sz-75M3-OP változatokon, ezt a rendszert az 5 évente esedékes ipari nagyjavítások idején építették be, így korszerűsítve a Volhovokat.

6. Rakéta változatok & képességek

Az 75-ös komplexum hosszabb életű ágának az eddig felsoroltakon kívül a rakétái is különbözőek voltak. A folyékony hajtóanyag lehetővé tette az utazó hajtómű tolóerő szabályozását, ami növelte a megsemmisítési zónáját a rendszernek. Ez nagy magasságú, 10 km feletti célok esetén volt hangsúlyos, ahol a nagysebességű célok is repültek. A tolóerő-profil a célpont indításkori helyszögétől függött:

  • 24 foknál kisebb helyszögnél 45 másodpercig üzemelt a hajtómű 35 kN tolóerővel
  • 24 fok vagy nagyobb helyszög esetén 35 kN tolóerő 24 másodpercig, majd 20 kN 31 másodpercig. A célpont erősen süllyedő manővere esetén a hajtómű visszakapcsolt 35 kN értékre.

Ennek a változtatásnak a lényege az, hogy amikor a rakéta már nagy magasságban repült, sokkal ritkább légkörben a tengerszintinél, akkor kisebb tolóerővel is tartható volt a bőven kétszeres hangsebesség feletti tempó. Végig nagy tolóerővel üzemelve bár nagyobb átlagsebességgel, de végeredményben kisebb távolságra repült volna el a rakéta. A szabályozható tolóerő mellett maga a 35 kN maximális tolóerő is előrelépést jelentett, ez 12%-kal haladta meg a V-750 rakétacsalád értékét. A vadászgépek és harcászati csapásmérő repülőgépek jellemzően 24 foknál kisebb helyszöggel közelítettek amúgy.

A fenti két fejlesztésnek köszönhetően a nem manőverező, szubszonikus, közeledő célok ellen kis magasságban kb. 15%-kal, közepes és nagy magasságban 30%-kal nőtt a megsemmisítési zóna mérete. Ez az erősebb és változtatható tolóerőjű hajtómű az első fő rakéta változat számára, a V-750 rakéta család számára még nem állt rendelkezésre, de a későbbiekben minden rakétatípus már ezt használta.

Az Sz-75 Gyeszna az SzA-75 Dvinához nagyon hasonló rakéta változattal rendelkezett. A V-750VN 13D rakéta lényegében a Dvina V-750V 11D rakéta változat képességeivel bírt, csak éppen a Gyesznával volt kompatibilis a Dvina helyett. A legfőbb eltérés, hogy a rakéta válaszjeladó 6 centiméter hullámhosszon üzemelt 10 centiméter helyett.

A Volhov több évtizedes szolgálata alatt azok rakétáit többször is korszerűsítették, hasonlóan a Dvinához. Alapvetően három rakéta generáció különböztetünk meg:

  • Az első generációt lényegében egy típus jelentette, a már említett V-750VN 13D.Ez két perces felkészítési idővel rendelkezett és 30 percig volt felkészített állapotban tartható. A maximális megsemmisítési távolság 34 km, a minimális 5 km volt. A minimális magasság 3 km, a maximális 27 km volt. Ez a változat még nem rendelkezett a nagyobb- és változtatható tolóerejű hajtóművel.

A második generáció a V-755 20D rakéta család volt, ami számtalan alváltozattal bírt a folyamatos továbbfejlesztéseknek köszönhetően:

  • A V-755 20D 43 km távolságig volt már hatásos, a minimális megsemmisítési magasság 300 méterre csökkent, ezt új, jobb közelségi gyújtó használatával érte el.
  • A V-755A 20DA nagyobb megsemmisítési zónával rendelkezett lassan sodródó kémkedésre használt léggömbök ellen. A megsemmisítési magasság ezek ellen elérte a 35 kilométeres magasságot. A rakétának alig kellett manővereznie, ezért a nagyon gyenge manőverező képesség nem jelentett akadályt a célok leküzdésénél.
  • A V-755P 20DP már képes volt a rakéták repülésének passzív szakaszát is hasznosítani, a rakétahajtómű kiégését követően. Nem manőverező szubszonikus célok ellen ezzel a megsemmisítési távolság 56 kilométerre nőtt.
  • A V-755Sz 20DSz változat a még korszerűbb 5E11 típusú közelségi gyújtónak köszönhetően még alacsonyabb repülő célok ellen is hatásos volt, a minimális megsemmisítési magasság 100 méterre csökkent.
  • A V-755SzU 20DSzU továbbfejlesztett giroszkópot kapott. Ennek felpörgetési ideje 2 percről 30 másodperce csökkent, de emiatt a rakétát 25 perc helyett csak 5 percig lehetett felkészített állapotban tartani a túlmelegedés miatt.
  • A V-755U 20DU változat a család összes fejlesztését megkapta, kivéve az 5E11 közelségi gyújtót, ami miatt a minimális megsemmisítési magasság 300 méterre volt korlátozva.

A V-759 23D 5Já23 képviselte a rakéták harmadik generációját. Ezek teljesen új építésű rakéták voltak, nem a V-755 családból építették át azokat. Azok összes képességével bírtak, illetve azon felül a rakéta manőverező képességét tovább növelték. 10 km magasság alatt a korábbi rakétákkal 6,5G értékével szemben képesek voltak 9G túlterhelésű fordulók végrehajtására is. Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban ezt a típust csak V-759-nek hívom.

Az rakéták eltérő fizikai paraméterei miatt a vezérlésben is történtek átalakítások, aminek az aktiválásához rakétacsatornánként önálló kapcsoló tartozott, vagyis lehetőség volt egy adott célra különböző típusú rakéták egy sorozatban történő indítása is. Ebben az esetben a sorozat utolsó rakétája mindig V-759 típus kellett, hogy legyen.

A V-750 és V-755 család 196 kg tömegű harci résszel bírt, amiben 8200 előképzett repesz volt. A
V-759 típusban kicsivel nagyobb 201 kilogrammos harci rész volt, amiben viszont már 29000 darab, de kisebb méretű repesz volt. A manőverező célok ellen ez jobban megfelelt.

Megsemmisítési zóna

A Volhov megsemmisítési zónája kezdetben hasonló volt a Dvináéhoz. Később, a fejlettebb hajtóművel rendelkező rakétáknak és az irányításban végrehajtott módosításoknak köszönhetően jelentősen nagyobb lett, elsősorban a szubszonikus célok ellen. A nagy sebességű célok elleni nagyobb megsemmisítési zónához szükséges célfelderítési távolságot a kisebb hullámhosszon és nagyobb teljesítménnyel üzemelő radar biztosította.

A következőkben bemutatott megsemmisítési zónák a V-755 20D rakétára vonatkoznak. A V-759 rakéta esetén a zóna a 10-20 km közötti magassági tartományban kb. 4, kisebb magasságon kb. 2 km-el kisebb.

Az Sz-75 Gyeszna a V-750VN 13D rakétával a Dvina V-750V 11D rakétával azonos megsemmisítési zónával bírt. Ez a zóna már bemutatásra került a Dvina rendszernél.

https://htka.hu/2021/03/12/sza-75-dvina-sa-2-guideline-legvedelmi-raketa-rendszer/

 

A V-755 20D rakétával a maximális megsemmisítési távolság 56 km 20 km magasan repülő cél ellen. Kis magasságban a sűrű légkör miatt ennél számottevően kisebb. 1 km magasságban csak 24 km, 5 km magasságban 40 km a maximális távolság. A minimális megsemmisítési távolság 7 km, a minimális magasság 300 méter volt. A V-755Sz 20DSz rakéta változattól követően csökken ezt csak 100 méterre az 5E11 típusú közelségi gyújtó miatt.

A maximális megsemmisítési magasság 300 m/s alatti, vagyis szubszonikus célok esetén 30 km, de ilyenkor a maximális megsemmisítési távolság csak 45 km. Az osztály mellett elrepülő célok elleni maximális megsemmisítési távolság 42 km közeledő, és 35 km távolodó célok ellen. A szovjet terminológia az elrepülő célok távolságára a „paraméter” szót használja.

A fent bemutatott zóna a rakéta passzív repülési szakaszát is magában foglalja, amikor annak hajtóműve már kiégett és lassul. A passzív fázis 10 km magasan 33 km távolságban van, 20 km magasságnál 43 km távolságban.

A szaggatott vonal a hárompont rávezetéssel történő zónát mutatja sodródó ballonok ellen. A megsemmisítési magasság ez esetben elérte a 35 kilométert, mivel a rakétának nem kellett manővereznie sem a rávezetés folyamán, sem pedig célközelben.

A gyorsabban repülő célok ellen a megsemmisítési zóna pont úgy volt egyre kisebb, mint ahogy a Dvina rendszernél már láthattuk azt. A 420 m/s sebességű célok ellen (ez kb. a hangsebesség másfélszerese) a rakéta passzív fázisával már nem lehetett számolni. A maximális megsemmisítési távolság így csak 43 km volt 20 km magasságban. Ennél is kisebb volt a harcászati gépek tipikus repülési magasságban 10 km vagy az alatt, igazodva a hajtómű aktív működési időtartamához.  Bár azt azért meg kell jegyezni, hogy 1,5-szeres hangsebességet bármilyen vadászgép vagy vadászbombázó csak 10 km vagy annál magasabban volt képes elérni és tartani értelmezhető ideig , de még ez is számottevően csökkentette a harcászati hatósugarat.

A jobb manőverezők képességű V-759 rakétával a már említett 2-4 kilométerrel volt kisebb a zóna távoli határa, a repülési magasság függvényében.

Távolodó célpont ellen 420 m/s sebességéig volt lehetséges a rávezetés, ennél gyorsabb célok ellen már nem. 420 és 640 m/s közötti célsebességnél még mindig 43 km volt a megsemmisítési távolság maximuma, azonban a paraméterrel repülő célok ellen a zóna  +/- 70 fok oldalszöggel határolt. Itt a rakéta manőverező képessége jelentette a  korlátot.

640 és 1000 m/s közötti célsebességnél a minimális megsemmisítési távolság 16 km és 35 km között volt a célpont magasságától függően. A maximális paraméter már a 25 kilométert sem érte el és az oldalszög limit +/- 50 fokra csökkent. A maximális megsemmisítési távolság 40 km volt nagy magasságban. Ekkora sebességű célok ellen a lőszabályzat kötelezően a fél-előretartásos rávezetési módszert határozott meg, illetve megsemmisítési zónát is csak erre vonatkozóan tartalmazott. A lövészet eredményének értékelését követő újabb indításra sem volt lehetőség, mivel a cél addigra már kirepült az indítási zónából.

A maximális célsebesség az Sz-75 kezdeti változatában 640 m/s, az Sz-75M és a továbbfejlesztett komplexumok esetében 1000 m/s volt.

8. Telepítési módok

A Volhov hasonlóan a Dvina rakéta osztályokhoz képes volt a terepen bárhova települni, a vontatható  kabinok mozgatásával. A Varsói Szerződésen belül a megerősített betonfedezékekben való állandó elhelyezés volt a jellemző, de nem kizárólagosan. Magyarországon a Budapest körüli osztályok eszközeinek építettek ilyen típusú fedezékeket. Természetesen a radarok nem voltak fedezékbe rakhatók, de az alattuk levő és egyéb kiszolgáló kabinok igen. Támadás esetén ez nagyban növelte a személyzet túlélési esélyeit, aminek hatása nem elhanyagolható a morálra.

 

A Dvina és a Volhov rakétaosztályok felépítése nagyon hasonló volt. Ugyanannyi rakétával rendelkeztek, csak azok típusa volt különböző. Ez szintén igaz volt a kiegészítő eszközöket és a kabinok számát nézve. Egyszerűsítve mondva „kilóra” azonosak voltak.

9.Volhov & Gyeszna evolúció, idővonal

Most, hogy már szó esett a fő külső eltérésekről ideje beszélni a beltartalomról és további képességeiről a rendszernek, amiket a továbbfejlesztéseknek köszönhetően kapott meg a Sz-75 fejlődési ág. Lássuk hát az idővonalat.

1959-ben, az első Sz-75 Gyeszna osztályok hadrendbe állításakor is rendelkeztek az úgynevezett SzDC mozgócél kiválasztó berendezéssel. Ez lehetővé tette a földháttérben repülő célok felderítését és követését. Ennek hiányában a domborzatról is visszaverődött rádióhullámok szinte teljesen eltakarták a céljelet.

Az SzDC berendezés a koherens impulzus kibocsátásra képes radart igényelt. Ez azt jelenti, hogy kisugárzott elektromágneses hullám mindig ugyanazon fázissal van kibocsátva. Az azonos fázis tette lehetővé, hogy két egymást követő visszaverődést egymásból kivonva a Doppler-eltolódást kihasználva az álló- és mozgó célok megkülönböztethetők voltak.

A bal oldalon a helyszög és oldalszög kijelzőn látható a domborzatról történő visszaverődés, ami elrejti a földháttérben repülő célt. A jobb oldalon ugyanezen kijelzők az SzDC berendezés bekapcsolása után. A földháttér nem tűnt el teljesen, mert nem volt tökéletes a szűrés, de a kezelőállomány képes volt a felderítésre, és lehetővé vált a cél kézi vagy akár automatikus követése is a célnak. A Dvina soha nem rendelkezett ezzel a képességgel, mert RSzNA-75 radar nem volt képes koherens impulzusok kisugárzására. Az SzDC üzemmódot a nyugati terminológia MTI, vagyis moving target indication-nek hívja.

Az SzDC üzemmód alkalmas volt részben a dipólkötegek, a passzív radarzavaró anyagok kiszűrésére is. A dipólkötegek kiszórásuk után hamar lelassultak, és nagyjából a szélsebességgel azonosan mozogtak. Ezért az SzDC üzemmód rendelkezett szélkompenzációs beállítási lehetőséggel is. Ekkor a kis sebességű célokat szűrte ki az domborzat helyett. Mivel ezek, még ha csak kis sebességgel is, de mozogtak, ilyenkor a földháttér szűrése nem volt lehetséges. Ennek jelentősége igazából csak elméleti, mivel a dipólköteget szóró repülőgépek szinte minden elképzelhető harci helyzetben égháttérben repültek. A P-12 radarral szemben a P-18 is rendelkezett SzDC berendezéssel.

Az első Sz-75V Volhov rakétaosztály hadrendbe állítására 1961-ben került sor. Ez kapta meg elsőnek a parabolaantennákat az alávilágítás üzemmóddal, amivel sokkal hatékonyabb volt a kétszeres hangsebességű célokkal szemben mint a Dvina és akár a Gyeszna.

1964-ben érkezett a csapatokhoz az első Sz-75M1 Volhov változat, ez képes volt nukleáris harci résszel rendelkező rakéta használatára. Ez volt a V-760 15D típusú rakéta, amit később a V-760V 15DV 5Já29 rakéta váltott le. Ez kicsivel jobb manőverező képességű volt, 6,5G túlterhelésre volt képes 10 km repülési magasság alatt. Az elődje csak 5,8G-re volt képes.

Hogy erős elektronikai zavaráskor is biztosítva legyen az igen drága és nagy pusztító erejű rakéta harci részének elműködése, ezért az ezt használó osztályok egy kiegészítő, deciméteres hullámhosszon működő radart is kaptak. Ennek egyetlen feladata csak a távolságmérés volt. Ez volt az RD-75 Amazonka radar. Ez biztosított egy másodlagos cél távolságmérési képességet, ami alapján a rávezető állomás parancsa robbantotta fel a nukleáris robbanófejet a megfelelő pillanatban. Atomfegyvert soha nem exportált a Szovjetunió, ezért ezzel a rakétával csak szovjet Volhov osztályok rendelkezhettek. Érdekes, hogy ennek ellenére az RD-75 radart exportálták Romániába.

A rakéta passzív repülési szakaszának hasznosítása az Sz-75M1 változattól volt lehetséges a V-755P 20DP rakétával vagy az első 15D nukleáris harci résszel bíróval 1964-től.

1971-ben jelent meg a V-759 rakéta típus növelt manőverező képességgel, illetve az Sz-75M2 változat, amin a vietnámi tapasztalatoknak megfelelő módosításokat hajtottak végre. Ez a rakéta 6,5G helyett 9G túlterhelésű manőverekre volt képes 10 km magasság alatt.

1975-ben az Sz-75M3 változat érkezett a csapatokhoz. Ennél a változatnál jelent meg az GSV áramkör, ami szögben megtévesztő zavarás ellen nyújtott védelmet, de ez a védelem csak alávilágítás módban működött. De nem csak ez volt az egyetlen korlát a használható üzemmódokra vonatkozólag. Az SzDC berendezés és a GSV zavarvédelem áramkörei közül csak az egyiket lehetett egy időben kiválasztani, a kettő egyszerre nem volt lehetséges.

1978-ban már zajlott az Sz-75M4 változat tesztelése és az Sz-75M5 fejlesztése is folyamatban volt. Ezekkel párhuzamosan az állami tesztek sikeresen zárultak az Sz-300PT (NATO kód SA-10A) légvédelmi rendszerrel, ami így ettől az évtől hadrendbe állhatott. Emiatt viszont az Sz-75M4 és M5 változatokon további munkát azonnal leállították. Az M4 változat törlése ellenére, az addig sikeresen letesztelt újdonságokat, részegységeket és kisebb-nagyobb javításokat elérhetővé tették a meglevő változatok számára. Ebből született meg Sz-75M3-OP típusjelzésű, végső variánsa a családnak. Ez 1983-ban jelent meg, ezzel érkezett a Karát televíziós célkövető rendszer is.

A Karát kamerájának látószöge 2 vagy 6 fok lehetett, a felbontása 840×600 képpont volt, 25 képkocka/másodperces képfrissítéssel. Vadászgép méretű célpontok követése legfeljebb 20-25 km távolságból volt lehetséges. Mivel a rakéta kinematikai hatótávolsága ennél messze nagyobb volt, ezért nem siettek ennek a lehetőségnek a megvalósításával. Más kisebb hatótávolságú rendszerek sokkal régebb óta rendelkeztek már az optikai célkövetés képességével. Az OP csomag fejlesztéseit az 5 évente esedékes nagyjavítások alkalmával kapák meg a rakéta osztályok. Így a ’80-as évek végén elméletileg már szinte minden Volhov OP konfigurációjú volt.

Az SzA-75 Dvina rendszert folyamatosan váltotta le a Volhov már ’60-es évektől. Két nagyobb export hullám volt, az első 1964-től tartott a ’70-es évek elejéig, a második a ’70-es évek végén kezdődött és 1987-ig tartott. A Szovjetunióban az Sz-300PT és PSz rendszerek hadrendbe állításával szabadultak fel Volhov osztályok, amiket exportra fel lehetett kínálni. Volhov utolsó exportjára 1988-ban került sor, Románia vásárolt utoljára ebből.

A hidegháború vége után a legtöbb alkalmazó viszonylag hamar kivonta a Volhovokat, de azért a mai napig szolgálatban áll még itt-ott. A kivonás oka nem csak a rendszer elavultsága és kora volt. 1992-ben az akkor megalakult Orosz Föderáció deklarálta, hogy a régi szovjet, analóg elektronikával gyártott légvédelmi rakétarendszerek, úgymint az SA-2,3,5,6 család támogatása 1993 februárjában véget ér. Ez után a hadrendben tartó országok már csak a saját vagy más országok raktárkészleteiben található pótalkatrészekkel kellett, hogy beérjék, illetve maradt a kannibalizáció lehetősége az üzembentartásra. Ezzel még ideig-óráig elketyegtek több országban a Volhovok, de a XXI. századra a nagy többségük eltűnt. Leginkább csak a pénztelenség vagy politikai elszigeteltség miatt maradtak hadrendben néhány országban. A legnagyobb alkalmazója az utóbbi és előbbi ok együttese által Észak-Korea maradt. Az elavult rendszert képesek saját erőből üzemeltetni. Jobb híján… Oroszországban az utolsó Volhov osztály 1996-ban vonult nyugdíjba az Sz-300PM Volhov-M6M (NATO kód SA-20A) hadrendbe állítását követően. Ezzel szovjet-orosz földön az SA-2 család négy évtizedes szolgálata lezárult.

10. A Volhov magyarországi története

Ezek után lássuk a Volhov magyarországi történetének összefoglalását. Magyarországra 1976-ban érkezett 1db Sz-75M2 Volhov kiképző komplexum, és 2 db gyakorlórakéta. Ezt ’78-ban 6 db, ’79-ben 2 db, ’80-ban 5 db, ’82-ben 5 db, ’83-ban 2 db, ’84-ben 6 db, ’86-ban végül további  6 db gyakorló rakéta követett. Az elsőként leszállított komplexummal és gyakorló rakétákkal megkezdődött a felkészülés az új technika üzemeltetésére és alkalmazására.

1978-ban érkezett 4 db Sz-75M2 Volhov komplexum, és 133 db V-755DSzU 20DSzU rakéta, majd 1980-ban további 32 db. Az első négy komplexum Budapest nyugati oldalán települt, a fenyegetés fő irányába.

1982-ben 2 db Sz-75M3 Volhov komplexum érkezett, de Karát kamera és a GSV áramkör nélkül 116 db V-755DSzU (20DSzU) rakétával. Ezzel már összesen 281 darab rakéta leszállítása történt meg. Ez a két komplexum Budapest keleti oldalára került.

Az  1983-ban érkezett 3 db Sz-75M3 Volhov komplexum már a Karát kamerával is rendelkezett, de érdekes módon a GSV áramkörökkel nem. Az új komplexumokhoz új rakéta is dukált, ez 90 db V-759 rakétát jelentett.  Ez a három osztály Dunaújváros köré települt.

1984-ben érkezett az utolsó 3 db Sz-75M3 Volhov komplexum, ezek érkezésüktől fogva rendelkeztek a Karáttal és GSV-vel , illetve további  142 db V-759 rakéta beszerzése történt meg. Ezeket Miskolc köré telepítették.

1984-85-ben a Budapest körüli védelmi gyűrűt alkotó 6 db M2/M3 változatú osztályok az időszakos középjavításon megkapták a Karát kamerát és a GSV áramköröket is. Ez osztályonként kb. 3 hónapot vett igénybe. Az utolsó rakéta beszerzés 1986-ban történt 24 db V-759 típusú rakéta képében.

A Volhovok a Dvinákat váltották le, részben új települési helyeken. Feladatuk változatlanul Budapest, Dunaújváros és Miskolc körzetének védelme volt. A fővárost oltalmazó Volhovok zónáit közös tűzrendszerbe szervezve 6 db Sz-125M Nyeva (NATO kód SA-3B) kishatótávolságú rakétakomplexum egészítette ki. Ez utóbbi típusról a sorozat következő részében esik majd szó.

Az 1982-ig beérkezett komplexumok Budapest köré új tüzelőállásokba, a további 3-3 db M3 változat pedig korábbi Dvina álláskörletekbe települtek. A fenyegetés fő irányába, a Dunától nyugatra kerültek a jobb manőverező képességű V-759 rakéták, a Dunától keletre a V-755DSzU típusok.

A Dvina magyarországi szolgálatához képest a következő szervezeti és diszlokációs változtatások történtek 1978 után:

A 11. ezred dandárrá alakult. Harcálláspontja Érdre, tartalék harcálláspontja Vértesacsára települt. Osztályai Pilisszentlászlón, Pilisszentkereszten, Zsámbékon és Etyeken települtek, ez volt a Budapest körüli tűzrendszer nyugati fele. A pilisszentlászlói osztály laktanyája Szentendrén volt, az etyekié Vértesacsán. Budapest keleti oldalán Felsőpakonyon és Fóton települt két Volhov osztály. Az előbbi laktanyája Gyálon, az utóbbi Vácegresen volt. Az óramutató járásával ellentétesen nőtt az osztályok számozása. A Volhov osztályok az 1.,2.,3.,4., 7. és 8. hadrendi számot kapták. A Budapest körüli gyűrűt alkotó hat Nyeva osztály sorszámai 9-től 14-ig voltak kiosztva. A két technikai osztály pedig a 15., 16-os sorszámmal Börgöndön illetve Gyömrőn települt. Az 5. és 6. osztályok sorszámai a beszerzésre tervezett Sz-300PMU osztályoké lettek volna, ezekről szintén majd szintén egy külön videóban lesz szó.

Dunaújvárost-Paksot a 104. Légvédelmi Rakétaezred (MN 3011) védte. Harcálláspontja Sárbogárdon, tartalék harcálláspontja Dunaföldváron volt. Osztályai a következő helyeken települtek, Sárbogárd, Szabadszállás és Dunaföldvár. A technikai osztály Sárbogárdon volt.

Miskolcot és a Borsodi iparvidéket a 105. Légvédelmi Rakétaezred (MN 4105) védte. Harcálláspontja Lilafüreden, tartalék harcálláspontja Szakáldon volt. Az osztályok települési helyei Tardona, Cserépfalu és Szakáld volt. A technikai osztály Pingyomon volt.

Látható, hogy a fejlesztések során a Dvina számára létrehozott infrastruktúrát igyekeztek hasznosítani. A 104. és 105. ezred települési helyei azonosak voltak a Dvina osztályokéval, csak időközben az aszalói tüzelőállás megszűnt. A 105. ezredvezetési pontjai sem változtak. A 104. ezrednél meglevő tüzelőállások közelében telepítették azokat.

A hidegháború vége utáni fegyverzetcsökkentési időszak elején 1990-91-ben megszűnt a 105., majd a 104. ezred, csak a Budapest körüli gyűrű maradt aktív kivéve a sárbogárdi Volhov osztályt.

A hidegháború és a délszláv válság lezárultával az általános pénztelenség miatt a honi légvédelem számára további leszervezés, majd pedig teljes felszámolás következett. 1995-ben az osztályokat kiléptették a készültségi szolgálatból. Bár azok továbbra is hadrendben voltak a tüzelőállásokból tartós tárolásba kerültek.

2000-ben megszüntetik a 11. Duna Légvédelmi Rakétaezredet, ezzel az Sz-125 Nyevát és az Sz-75M Volhovot is kivonták a rendszerből. az S-200E Vega kivonása már 1997-ben megtörtént. Ezzel az  1960 óta létező légvédelmi rakétás magyar honi légvédelem megszűnt.

Elindult a csatorna Facebook felülete is, ahol az csatorna követői immáron könnyen oszthatnak meg tartalmat vagy csak kezdeményezhetnek egymással is akár beszélgetést. Link a videó lírásában.

11. Közreműködők

Molnár Balázs                                   Grafika, animáció, szöveg

Hpasp                                                  Technikai lektor

Cifka”Cifu” Miklós                          Technikai lektor

A Patreon csatorna elérhetősége az extra tartalomhoz és a csatorna támogatásához.

https://www.patreon.com/militavia

A Militavia Youtube csatorna tagságán keresztül is elérhető az extra tartalom.