|

SzA-75 Dvina (SA-2 Guideline) légvédelmi rakéta-rendszer

Ez a cikk és videó a szovjet  honi légvédelmi rakéta-rendszerekről szóló sorozatnak második tagja. Bár a 2017-ben a HTKA felületén megjelent Haditechnikai Összefoglaló mind a mai napig elérhető, ez a sorozat az abban található információkat más módon tálalja. Emiatt azok is érdekesnek találhatják ezt az új formátumot, akik nagy összefoglaló művet ismerik. Az abban található kisebb-nagyobb hibák is javításra kerültek ebben az erősen ráncfellvart és bővített műben.

(A videó újra feltöltésre került a hibás közreműködői lista miatt)

A videóban elhangzó anyag PDF formátumban, a megszokott háttérszínekkel:

https://www.mediafire.com/folder/7ncaza6z5i4qk/SzA-75_Dvina

 


A komplexum háttere

Az Sz-25 Berkut rendszer telepítésekor nyilvánvalóvá vált, hogy annak vállalhatatlanul magas költségei nem teszik lehetővé, hogy további városok köré is telepítsék a rendszert. Baku és Leningrád (mai neve Szentpétervár) védelmét is eredetileg a Berkut rendszerrel tervezték megvalósítani. Leningrád körül az úthálózat még megépült és később hasznosítható volt. A Baku körüli úthálózat építésbe már bele sem kezdtek.

A tervezett Berkut ezredek helye, lényegében ezek helyére települt az „75-ös gyártmány”

A Leningrád számára tervezett “Dal” rendszer hadrendbe állítását törölték a költségek és technikai nehézségek miatt. Ez amúgy akkor forradalminak számító, aktív radarvezérlésű rakétákat használt volna, de az ambiciózus terv akkoriban nem volt megvalósítható. Így végül nem maradt más választás, mint a már tervezés alatt álló, Sz-75 rendszerrel biztosítani a kijelölt városok légvédelmét. Az Sz-75 rendszertől 29 km-es maximális megsemmisítési távolságot vártak el – 20 km magasságig. Ezt 6 centiméteres hullámhosszon üzemelő technológiával kellett elérni, a Berkutnál már bevált, rádió-parancsközlő rávezetéssel.

Amikor kiderült, hogy az új, 6 centiméteres hullámhosszal üzemelő elektronikai alkatrészek fejlesztése az eredetileg kitűzött határidőre nem valósulhat meg, akkor egy párhuzamos programot indítottak el a 10 cm-es technológiát használva. Ez gyors fejlesztést tett lehetővé, ugyanis a Berkut is ezen a hullámhosszon üzemelt. Emiatt a  „75-ös gyártmány” fejlesztése kettévált, és a két eltérő rendszer fejlesztése is külön utat járt be.

A gyorsan kifejleszthető, átmeneti megoldásként szolgáló változat lett az SzA-75 Dvina. A másik, a 6 cm hullámhosszon üzemelő fejlődési ágat képviselte a korai Sz-75 Gyeszna, majd az Sz-75M Volhov család. A nyugati hírszerző szervek mindkét típuscsaládot az SA-2 jelzéssel látták el. Az SA-2 család alváltozatait a típusjelzésben egy plusz karakter jelezte. Az első SA-2A Dvina 1957-ben állt hadrendbe.

Megjegyzendő, hogy a Berkut és a Dvina nem véletlenül használta a 10 cm-es hullámhosszt. A II. világháború alatt az Egyesült Államoktól kapott SCR-584 típusú radarok is ezt használták. A megszerzett technológia vizsgálatával és visszafejtésével indult meg a Szovjetunióban a nagy teljesítményű légvédelmi radarok fejlesztése.

Az SzA-75 / Sz-75 család tervezési alapja

Az új légvédelmi rakéta-rendszer alapkoncepciója számtalan helyen eltért a Berkuttól.

  • Az Sz-25 rakétaezredek fix tüzelőállással rendelkeztek. Ezzel szemben az SzA-75 rendszer elemei vontatott utánfutókra voltak építve, ezért azok települési helye nem feltétlenül volt fix. A rendszer néhány órán belül áttelepíthető volt a radar szétszerelését és a kabinok szétcsatlakoztatását követően. A korábbi Berkut hatalmas Yo-Yo radar-rendszere akkor is lehetetlenné tette volna az áttelepülést, ha kevesebb célcsatornával rendelkezett volna, így kevesebb kabin is elég lett volna a berendezések számára. A Berkut egész egyszerűen nem volt úgy módosítható, hogy rendelkezzen ezzel a képességgel.
  • Egyetlen SzA-75 rakétaosztály is bármilyen irányban indíthatott rakétát, míg a Berkut csak egy, az építésekor meghatározott, fix irányba.
  • Az új rendszer mozgathatóvá tétele viszont nagyon komoly hatással volt a támadható célpontok mennyiségére. Míg egyetlen Berkut ezred húsz célra volt képes rakétát rávezetni, addig egy Dvina rakétaosztály egyszerre csak egyre – tehát egy célcsatornás volt. Ez volt az egyik ára a Dvina rendszer mobilitásnak.
  • Az Sz-75 rendszer rakétája kétfokozatú volt. Továbbá nem függőlegesen, hanem egy forgatható rakétaindító állványról

Az SzNR-75 rávezetőállomás

Az SzA-75 rendszer lelke az SzNR-75 rávezető állomás volt. Ez magában foglalta a radart és a rávezetéshez szükséges kabinokat is. A rendszer kezdetben öt darab kabinból épült fel, az SA-2B változattól kezdve a kabinok száma háromra csökkent.

Az RSzNA-75 radar főbb elemei a következők voltak:

  • PA-11 10 centiméteres hullámhosszú, szélessávú oldalszög-antenna,
  • PA-12 10 centiméteres hullámhosszú, szélessávú helyszög-antenna,
  • P-16, deciméteres hullámhosszú, rádió-parancsközlő antenna a rakéták távirányítására.


Érdekesség, hogy az SA-2 család célkövető radarjának P-11 és P-12 antennái a szabadalommal védett amerikai Lewis scanner műszaki megoldásait használták. Ezt a konstrukciót az USA soha nem használta fel semmilyen légvédelmi radar-rendszernél.

Oldalszögben a PA-11, helyszögben a PA-12 antennák egy kereszt alakú területet legyeztek be. A radar 2×10 fokos nyalábokkal pásztázott. A legyezés által jött létre az a 10×10 fok nagyságú terület, ahol a két pásztázási zóna átfedte egymást. A célpont és a rakéták nyomon követése csak akkor volt lehetséges, ha a fedésben levő térrészben voltak. A radar csak ekkor tudta mérni a célpontok összes paraméterét.

A radar-rendszer forgatható, illetve fel-le irányban dönthető is volt, így volt képes egy darab célpont folyamatos nyomon követésére. A radar impulzus csúcsteljesítménye 600 kW volt. Az RSzNA-75 radart a harcvezetési kabinból vezérelték, ami az UA típusjelzést kapta.

A célpont oldalszög-, helyszög- és távolságértékeit a rávezető tiszt előtti két, kisméretű katódsugárcsöves képernyő jelezte ki az UA kabinban. A képernyők közepén volt a követett célpont. A követett célponton és az indított rakétákon kívül további céljelek is megjelenhettek a képernyőn, ha azok bármelyik nyaláb pásztázási zónájába estek. Az oldal- és helyszögben közeli célok mindkét indikátoron látszottak. Azok, amik csak az egyik antenna legyezési tartományában voltak, az átfedő területen kívül csak az egyik képernyőn látszottak. Az átfedő területen kívüli belegyezett részek a célkeresést segítették a P-12 radar rendszeresítése előtt. Ez a fajta célkeresés azonban később sebezhetővé tette a rendszert a radarok elleni specializált rakéták támadásával szemben. De erről még lesz szó.

A célpont a helyszög legyezés nyalábon kívül, de már látszik az oldalszög legyezés szélén.

Hiába látszott az indikátoron több céljel, a radar csak a követett célpont sebesség-, magasság- és távolságparamétereit tudta mérni, és ezeket jelezte ki a három darab, analóg kijelzőn. Távolság paraméter alatt nem a célpont távolságát értjük, hanem azt a távolságot, amennyivel az adott irányt tartva a célpont elrepülne a rakétaosztály mellett. A pontosan a rakétaosztály felé repülő célpont távolság-paramétere így: 0 km.

A kijelölt célpont követése távolságban és szögben kézi vagy automatikus módon történhetett. Az automatikus követés csak az elektronikai zavarást nem alkalmazó cél ellen működött. Az antenna cél után fordítását azonban továbbra is a kezelők végezték – még ebben az üzemmódban is. A rendszer a célt automatikusan csak a radar által belegyezett, és a képernyőn kijelzett tartományban követte. Ez a korlát az Sz-25 Berkut öröksége, ahol az antennát nem lehetett forgatni. Így ott a csak a céljeleket kellett követni, de 54×54 fokos térrészben. Ezt a Dvina a 10×10 fokos részben volt képes megtenni. A rakéták követése minden esetben automatikus volt.

Az UA kabin sarkában kapott helyet a tűzvezető tervtábla. Ennek segítségével ábrázolták a követett célpont helyzetét a Dvina osztályhoz képest. A táblát kézzel rajzolták a rávezető tiszt által szóban továbbított célparaméterek alapján. A tűzvezető tervtábla arra szolgált, hogy megállapítsák a célpont helyzetét a rendszer megsemmisítési zónájához képest. Ez alapján döntött az osztályparancsnok a rakéták felkészítéséről és az indításról is.

A vezérlés és rávezetés módszerei

Az SA-2 család ugyanúgy rádió-parancsközlő rávezetést használt, mint a Berkut. A rakéta célpont előre tartását korlátozta a tűzvezető radar kialakítása. Mind a célpont, mind az indított rakétáknak a 10×10 fokos mindkét nyaláb által legyezett tartományba kellett lennie. A P-16 antenna továbbította a rakéták számára a vezérlő parancsokat. Egy Dvina rakétaosztály egy időben csak egy célpontra volt képes rakétát rávezetni, egy célpontra legfeljebb három rakéta volt indítható. Első látásra talán nincs sok értelme több rakétát indítani egy célpontra, azonban ez nehezebbé tette a rakéták kimanőverezését. Ezen felül rakéta meghibásodás esetén ez biztosította a redundanciát.

A rendszer kezdetben kétféle rakéta-rávezetési módszerrel rendelkezett, azonban a vietnámi tapasztalatoknak köszönhetően egy harmadikkal is bővült. Ezek a következők voltak:

  • fél-előretartás
  • hárompont-rávezetés
  • K konstanssal módosított fél-előretartás

A fél-előretartás alatt a rakéta az aktuális időpillanatban számolt, tökéletes előretartáshoz képest a célpont és számolt elfogási helye és a célpont tényleges helye között félúton levő pont felé repül. Ennek oka a rakéta által végrehajtandó manőverek, így a rakéta mozgási energiájának optimalizálása. Teljes előretartás esetén a manőverező célok ellen a rakéta akkor is nagy túlterhelésű fordulókat hajtana végre, ha viszonylag távol van a célponttól. A hárompont-rávezetés ezzel szemben a rakétát a végfázisban, a célponthoz közel érve kényszeríti nagyobb túlterhelésű fordulóra. A fél-előretartás ezen két opció között helyezkedik el. A fél-előretartás alkalmazásához a célpont távolságának ismertnek kell lenni, azt nem fedheti el elektronikai zavarás.

Amennyiben az automatikus célkövetés nem volt lehetséges az ún. “szögben megtévesztő zavarás” vagy a földháttér által okozott zavar miatt, a fél-előretartás továbbra is használható maradt. Ekkor az oldalszög, helyszög és távolság célparamétereket kézzel lehetett beállítani kis kézikerekek használatával az UA kabinban.

A hárompont módszert zajzavarás esetén használták, amikor a célpont távolságát a zavarás elfedte. Ekkor még lehetséges volt a rávezetés manuális célkövetéssel. Az oldalszög és helyszög indikátorokon egyszerű zajzavarás esetén függőleges sáv jelent meg, ami lehetővé tette a célpont szögben való követését a távolság ismerete nélkül.

A hárompont-módszer a nevét a rakéta pályájáról kapta. A rakéta minden pillanatban a radart és a célpontot összekötő egyenesen repült, ameddig képes volt rá. Így a rakéta minden pillanatban a célpont felé repült. A módszer előnye, hogy a célpont távolságának ismerete nélkül is működik. A módszer hátránya, hogy a végfázisban a fél-előretartáshoz képest nagyobb túlterhelésű fordulókat várt el a rakétától, mint a fél-előretartás. Manőverező célpont esetén a találati arány számottevően kisebb volt a rakéták korlátozott manőverező képessége miatt.

Az automatikus célkövetés lényege, hogy a rakéta-rávezetés pontossága nem függ a kezelőszemélyzet kézügyességétől. Manuális célkövetés esetén ez nem volt igaz, de elektronikai zavarás esetén a rendszer harcértéke nem csökkent nullára. A zajzavarás esetén az indikátorokon megjelenő zavarási sávok alapján állították be az oldal- és helyszöget. Minden egyes irányhoz egy kézikerék tartozott, illetve egy további a távolság beállításához a zajzavartól eltérő zavarási forma esetén. A rendszer továbbfejlesztését követően optikai úton is lehetségessé vált a célpont oldal- és helyszögének megállapítása a hárompont módszerrel történő rávezetéshez. Ez a legrosszabb esetet jelentette, amikor az elektronikai zavarás már olyan intenzív volt, ami minden más célkövetési lehetőséget kizárt.

A harmadik rávezetési módszer az első metódus különleges változata volt. A vietnámi háború elején a pilóták felismerték a Dvina rendszer egy sebezhető pontját. Közvetlenül rakétaindítást követően, ha a pilóták képesek voltak nagysebességű süllyedésre, akkor a vezérlés a földnek kormányozta a rakétát. Ennek oka az volt, hogy a rendszer a rakéta elfogási pontját annak sebessége és iránya alapján határozta meg, és nem tudott mit kezdeni azzal, ha az elfogási pont a földfelszín alatt volt.

Ha egy közepes, vagy nagy magasságban repülő vadászgép időben észlelte a rakétaindítást és képes volt meredek süllyedésre 5-10 másodpercig, akkor ennyi idő alatt az alig néhány száz méter magasan haladó rakétát a rendszer már belevezette a földbe. Ennek kiküszöbölésére alkották meg a K konstanssal módosított fél-előretartást. Ezen rávezetés alatt a rakéta elfogási pontja soha nem lehetett alacsonyabban, mint a célpont repülési magassága, tehát (csak) helyszögben módosította az elfogási pontot.

A rávezetési módszert indítás előtt kellett beállítani és a rakéták repülése közben is lehetett módosítani, amennyiben a cél-rakéta távolsága nagyobb volt, mint 10 km.

Vietnámi export, az SA-2F korszerűsítési csomag

A vietnámi háború alatt a Szovjetunió vezetése nem engedélyezte a korszerűbb Sz-75M Volhov (SA-2E) és Sz-125M Nyeva (SA-3B) komplexumok exportját. A vietnámi kikötők amerikai elaknásítása miatt csak vasúton, Kínán keresztül lehetett a szállítást lebonyolítani a Szovjetunióból. Ez azzal a veszéllyel járt, hogy a szállítás közben „véletlenül” a kínaiak kezébe kerülhettek volna a korszerűbb rendszerek. Ezért 1969-től egy korszerűsítési csomagot exportáltak, az SA-2F változatot.

Ez a fejlesztés az elektronikai és egyéb módosítások mellett az optikai célkövetés lehetőségét is megteremtette a „kutyaólba” telepített optikai célkövető rendszerrel. A PA-11 antenna feletti „munkaállomáson” a két operátor oldalszögben és helyszögben távcsővel követte a célt, és vezérlő kerekek forgatásával elektromosan vezérelte az UA kabin kézikövető kerekeit. Vagyis, ha kutyaólban tekerték a kerekeket, akkor a szögkézikövető rendszer kerekei is forogtak egy villanymotor-áttételen keresztül az UA kabinban. Ezekkel történt manuális célkövetés.

Célfelderítés és radarok

A célpontok kutatása, a célfelderítés tüzelés előtt több módon is történhetett. A legrosszabb esetben az RSzNA-75 radar használatával is lehetséges volt, de alapvetően nem ez volt a kívánatos megoldás. A radar pásztázási korlátai és az UA kabin megjelenítő képernyői nem tették lehetővé több célpont követését és tervtáblán történő ábrázolását. Emiatt 1962-től kezdve a Dvina rakétaosztályok P-12 célfelderítő radarral lettek ellátva a nagy távolságú célfelderítéshez.

A P-12 radar méteres hullámhossz tartományban, 150 MHz-en üzemelt. Vadászgép-méretű célok elleni felderítési távolsága nagy magasságban kb. 180 km volt. Az antenna percenként 6 fordulatot tett meg, tehát 10 másodpercenként tett egy fordulatot. A radar által érzékelt célokat az UA kabinban kihelyezett indikátoron egy külön kör alakú (PPI) kijelzőn jelenítette meg, az osztályparancsnok mellett. Két körülfordulás között a céljelek utánvilágítottak a kijelzőn, ez lehetővé tette a célpontok sebességének és irányának megítélését.

A P-12 radar a célpontok magasságának mérésére csak minimális mértékben volt alkalmas, , illetve és a célpontok távolságát kilométeres nagyságrendű hibával mérte. Ez azonban elégséges volt, biztosította a kellő szintű helyzetkép-alkotó képességet a szükséges döntések meghozatalához. Ez volt az elsődleges eszköz annak eldöntésére, hogy a tűzvezető radart felkapcsolják-e, és megkezdjék-e a célleküzdést.

Az UA kabin hátsó részében kapott helyet az általános légi helyzet tervtábla, ahol a személyzet zsírkrétával üveglapra rajzolta a célpontok helyzetét. A koordinátákát szóban továbbítva rádión kapták a magasabb szinten levő vezetési pontok radarjaitól. A módszer hátránya, hogy akár 1-2 perc késlekedéssel szolgáltatott csak adatot, ezért csak szubszonikus célpontok ellen volt használható. A módszer előnye az volt, hogy az SzA-75 rakétaosztály pozíciója rejtve maradhatott, mert még a P-12 radar használata sem volt szükséges. A célpont keresése a kapott adatok alapján a tűzvezető radarral történt, és amint megtörtént a célbefogás, már indulhattak is a felkészített rakéták.

Ezeken felül a Dvina rakétaosztály számára lehetséges volt a célkoordináták továbbítása a magasabb szintű automatizált rávezetési rendszerektől digitális adatkapcsolat formájában földkábelen, vagy mikrohullámú rádión is. A rávezető állomás radarját a kapott adatok alapján a rendszer automatikusan a kijelölt célpont felé fordította.

Az RSzNA-75 és a P-12 radarok mellett a Dvina osztály adott esetben rendelkezhetett a PRV-11 (Side Net) magasságmérő radarral is, de ez nem volt jellemző. A rakétaosztály üzemképes volt magasságmérő radar nélkül is. A PRV-11 fel-le irányban legyezett, azaz bólogatott a kiválasztott célpont irányában, így mérve annak magasságát.

A gyakorlatban azonban erre nem volt szükség. A P-12 által szolgáltatott irányba állítva a tűzvezető radart, egy gyors fel-le irányú pásztázással a felderített és kiválasztott célpont megtalálható volt az RSzNA-75-tel is.

A V-750 rakéta család

A Dvina rakétája kétfokozatú volt, egy gyorsító, és egy utazó fokozatból állt. Ennek köszönhetően a rakéta teljes induló tömege alig fele volt a Berkut rakétáinak. Az első fokozat szilárd hajtóanyagú volt, a második ugyanazt a veszélyes és mérgező, többkomponensű folyékony anyagot használta, mint a Berkut.

Az utazó és indító fokozat hajtóműve is hosszú lángcsóvát, és vastag füstöt bocsátott ki, ami 20 km-nél messzebbről is láthatóvá tette a rakétaindítást.

Ez a bombázók ellen nem számított, azonban a harcászati vadászgépek és csapásmérők számára lehetővé tette a rakéták kimanőverezését a megfelelő pillanatban végrehajtott manőverrel, hiszen a rakétát látták is a pilóták.

A 900 kg tömegű szilárd hajtóanyagú gyorsító fokozat mindössze 3 másodperc alatt kiégett. Eközben cirka 550 m/s, vagyis nagyjából másfélszeres hangsebességre gyorsította a rakétát. Ebben a szakaszban a rakéta nem végezhetett fordulót, csak egyenesen volt képes repülni. A gyorsító fokozat leválását követően már manőverezhetett a rakéta második fokozata. A V-750 D1 típusú rakéta 26 kN tolóerőt biztosító hajtóműve 20 kilométeres maximális megsemmisítési magasságot tett lehetővé.

Az U-2 repülőgépek a Szovjetunió és a Varsói szerződés felett végzett kémrepülési bebizonyították, hogy ez a maximális magasság elégtelen. Ez vezetett a V-750V 11D rakéta kifejlesztéséhez, ami már 31 kN tolóerő leadására képes hajtóművel rendelkezett, ezzel 27 km-re növelve a maximális megsemmisítési magasságot.

A híres U-2 lelövést amúgy nem az SzA-75 Dvina, hanem egy Sz-75 Gyeszna rakétaosztály hajtotta végre, ami a V-750V 11D rakétához igen hasonló, V-750N 13D típusú rakétát használta. Ez lényegében ugyanazon hajtóművel rendelkező rakéta, csak az Sz-75 fejlesztési ág által használt, 6 cm-es hullámhosszal volt kompatibilis.

A rakéta induló tömege 2,4 tonna volt, ebből 900 kg volt a gyorsító fokozat. A második fokozat 1,5 tonnás tömegéből a hajtóanyag tömege 720 kg volt, illetve további 196 kg volt a harci rész, ami 8200 db repeszt tartalmazott.

A harci rész robbantásának beállítása függött a cél jellegétől, repülési sebességétől, és repülési magasságától, illetve az esetleges zavarástól. A rakéta használhatta saját rádiógyújtóját vagy a rávezető állomás a mért adatok alapján parancsra is robbanthatta a rakétát.

A ’60-es évek második felétől a rakéták giroszkóp-felpörgetési idejét 2 percről 30 másodperce csökkentették. Ennek az volt az ára, hogy a túlmelegedés elkerülése érdekében a rakéták csak 5 percig voltak indításra alkalmas állapotban tarhatók. Ez gyorsabb reakcióidőt biztosított, de rövidebb ideig volt tűzkészen tartható az adott rakéta.

A rakétákat vontatható indítóállványokon tárolták. Az állvány 360 fokban forgatható volt, és az indítás szöge is beállítható volt. A gyorsító fokozat korlátozása ellenére, a nagy kezdeti gyorsulás és az állvány kombinációja a Berkuthoz képest számottevően csökkentette a minimális megsemmisítési távolságot. Az állvány forgathatósága biztosította azt, hogy távolodó célok ellen is indítható legyen a rakéta.

A célleküzdés folyamata

Az osztály működése célleküzdés közben a következő fő lépésekből állt:

  • célfelderítés a P-12 radar használatával vagy külső forrásból, azaz automatizált rávezetési rendszertől vagy vezetési ponttól kapott adatok, és az általános légi helyzet tervtábla segítségével
  • a tűzvezető radar bekapcsolása, a célkövetés megkezdése
  • a fenti forrásokból származó adatok alapján két vagy három rakéta indításának előkészítése
  • amennyiben a célpont paraméterei a megsemmisítési zónán kívül vannak, a rakéták tűzkész állapotának megszüntetése, és visszatérés a tárolási állapotba
  • amennyiben a célpont paraméterei a megsemmisítési zónán belül vannak, egy vagy több rakéta indítása, a rávezetés kiértékelése, és ismételt tüzelés, ha szükséges
  • a célleküzdés befejezése, a radar kikapcsolása – ha nincs több célpont, a rakéták tűzkész állapotának megszüntetése és visszatérés a tárolási állapotba

A megsemmisítési zóna

A rávezető állomás és a rakéta típusa együttesen határozta meg a rendszer megsemmisítési zónáját. A korai SzA-75 (SA-2A) változat a V-750 D1 rakétával 30 km-es maximális megsemmisítési távolságot ért el, 20 km-es magasság mellett. A minimális magasság 3 km, a minimális távolság 5 km volt. A célpont maximális sebessége 420 m/s lehetett. Ezt a rakétaváltozatot 1958 és 62 között exportálták.

A V-750V 11D rakétával a maximális megsemmisítési távolság 34 km-re, a maximális magasság 27 km-re nőtt. Az SzA-75M és MK változat (SA-2B) megsemmisítési zónája a rakétával azonos volt, de a célpont maximális sebessége 560 m/s-ra nőtt. Ezt a rakétaváltozatot 1960 és 68 között exportálták. A Dvina rendszer képes volt távolodó célokra is tüzelni, de a zóna mérete kisebb volt a közeledő célokéhoz képest.

Végezetül az SA-2F változat a V-750VMV 11DMU rakétával képessé vált 1000 m/s maximális sebességű célok elfogására is. A minimális megsemmisítési távolság pedig 420 m/s célsebesség felett már 12 km volt. 1000 m/s célsebesség esetén a minimális távolság 16 km-re, a minimális magasság 10 km-re adódott. Ezt a rakétaváltozatot 1975 és 79 között exportálták.

Minden egyes itt bemutatott megsemmisítési zóna nem manőverező célra vonatkozik, fél-előretartás módszerrel.

A különféle rakétaváltozatok képességeiének megértését segíti a következő táblázat. Míg a V-750VMV rakéták új gyártásúak voltak, addig a VU és VMU típusok korábban gyártott rakéták továbbfejlesztései. Emiatt a VU változatú rakéta nem rendelkezett akkora maximális túlterheléssel, mint a VM-ből továbbfejlesztett VMU és az új gyártású VMV típusok.

A rakéta manőverező képessége a bombázók elleni alkalmazásnak felelt meg. 10 km magasságban a rakéta maximális túlterhelése 7G volt, 20 km magasságban 4G, 27 km magasságban ez 2,5G-re csökkent, ami már a kormányozhatóság határán levő rakétát jelentett. Lényegben ez határozta meg megsemmisítési zóna felső határát.

SzA-75M (SA-2B/F) Dvina osztály elrendezése, eszközei

Békeidőben az SzA-75 rakétaosztályok jellemzően fix légvédelmi tüzelőállásokban voltak telepítve a Varsói Szerződés országaiban. Háború esetén pedig bárhova kitelepülhetett a rendszer, ami úton elérhető volt és ahol a terepviszonyok lehetővé tették a tüzelőállás kiépítését. Ezen képessége miatt azonban mobil rendszernek hívni a Dvinát erős túlzás lenne. A Dvina telepítése és bontása névlegesen nagyjából két órát vett igénybe. Ezzel szemben a teljesen önjáró, lánctalpas alvázakra telepített, mobil 2K12 Kub (SA-6) tűzkésszé tétele mindössze 5 percet igényelt a rendszer megállása után.

A Dvina tüzelőállások nem megerősített betonfedezékek voltak, a rendszert alkotó kabinokat és rakétaindító állásokat csak földsáncok vették körül. Ezek képesek voltak a közelben robbanó bombák és rakéták repeszeit lassítani vagy megállítani, illetve ezek lökéshullámát is felfelé terelni.

A rendszer jellemzően hatszögalakzatban települt, a hatszög csúcsaiban voltak a rakétaindító állványok.A hatszög közepén voltak a rendszer kabinjai és a tűzvezető radar. A P-12 célfelderítő radar és az esetlegesen használt PRV-11 magasságmérő radar a hatszögön kívül, annak szélén települtek.

Minden egyes rakétaindító állványon egy darab rakéta volt, további hat rakéta a szállító és utántöltő utánfutókon volt, ezekről lehetett a rendszert újratölteni. Egy indítóállvány újratöltése 3-4 percet vett igénybe a körülményektől függően. További tartalék rakéták a légvédelmi rakéta ezred technikai osztályának raktáraiban voltak, onnan szállították ki őket a rakétaosztályokhoz.

Az 1973-ban lezajlott 4. Arab-Izraeli háború tanulságai miatt a Magyar Néphadsereg megháromszorozta a Dvina (és Volhov) rakétaosztályoknál tárolt rakéták mennyiségét 12-ről 36 darabra növelve azt. Emiatt egy új, magyar fejlesztésű rakétaszállító és tároló járművet állítottak rendszerbe 1980-tól.

Célcsatorna sűrűség összehasonlítás az Sz-25 Berkuttal

Az osztályok települési helyének és mennyiségének megválasztásával rugalmasan beállítható megsemmisítési zónaövezet hozható létre. Annak ellenére, hogy egy Dvina osztály csak egy célcsatornával rendelkezett, a Leningrád körül telepített 35 db Dvina rendszer egyes irányokban képes volt 7 db átfedő megsemmisítési zónát is biztosítani úgy, hogy a célpontok után is képesek voltak tüzelni. Ezzel lényegében a tűzerő ahhoz közelített, mintha minden helyre egy-egy 14 célcsatornás Berkut rendszert telepítettek volna. Az utánlövés képessége lehetővé tette, hogy egy Dvina osztály akkor is rakétákat indítson, amikor a Berkut már nem képes.

Az SzA-75 Dvina exportja, háborús debütálása

A Dvina exportja 1958-ban kezdődött meg. Az első szállítmányok Kínába és a Varsói Szerződés tagállamaiba történtek. Az utóbbi államok számára mindösszesen 3 év alatt lezajlottak a szállítások, összesen 86 darab osztályt leszállítva. 1962-től a 3. világ országaiba is exportálták a Dvinát, amint a Varsói Szerződésbe tartó szállítások befejeződtek. A részletes listát az exportált mennyiségekről az egyes országokban a leírásban letölthető lista tartalmazza. A 3. világba exportált mennyiség döntő része Vietnámba és Egyiptomba került, ahol igen hamar be is vetették azokat. De erről majd a következő részben…

A részletes export lista.
https://www.mediafire.com/file/hbbfqr13t5smlib/Dvina+export.pdf/file

Közreműködők

Molnár Balázs                                                    Grafika, animáció, szöveg
Hpasp                                                                  Technikai lektor
Cifka”Cifu” Miklós                                            Technikai lektor
Juhancsik János nyá.mk. alezredes              Technikai lektor
Hegyi György                                                     Videó narráció és háttérzene

Források

http://historykpvo.narod2.ru/

http://pvo.guns.ru/s75/s75.htm

https://sites.google.com/site/samsimulator1972/home

http://www.ausairpower.net/APA-S-75-Volkhov.html

https://simhq.com/forum/ubbthreads.php/topics/3627382/sa-75m-dvina-sa-2f-guideline#Post3627382