A hidegháború utáni globális haderő-csökkentési hullám alól nem képeztek kivételt a németek sem: sok nemzethez hasonlóan ők is egyre inkább a minőség felé tolódnak a mennyiségi fölénytől. Előbbivel nekik nem is lehet gondjuk, hiszen világszerte ismert a német nép precizitása és hadiiparuk kiváló minősége, ám a haderő egy olyan dolog, amihez pénz kell, méghozzá nem kevés. Manapság pedig pontosan ez az, amiből nincs elég…

A fenti megállapítás következménye az a hír is, mely a német médiában – konkrétan a Bild napilap hozta le – július 7-én jelent meg. Eszerint a német Védelmi Minisztérium nemrég kiadott egy 23 oldalas jelentést, melyben azt taglalják, hogy az anyagi források jelentős csökkenése milyen következményekkel jár majd a légierőre – Luftwaffe – és a haditengerészetre – Deutsche Marine – nézve. Gondolhatjuk, hogy nem pozitív irányú lesz a változás: az említett haderőnemek technikai és személyi állománya is jelentős megnyirbáláson esik majd át.

Kezdjük stílusosan fentről! A Luftwaffe gerincét alkotó, európai összefonódás termékeként létrejövő Tornado típuscsalád három tagja közül a németek kettőt használnak: a csapásmérő IDS-t és az elektronikai harcra alkalmazható ECR-t. Ezen repülőgépek már nem fiatalok, ám még van bennük lerepülni való idő, így teljesen nem vonják ki őket, azonban számuk jelentősen csökken. A tervek szerint nagyjából 100 példányt állítanak majd le, melyek közül többet alkatrészként használnak majd fel a tovább üzemelők számára. Ennek a radikális csökkentésnek köszönhetően a két variánsból összesen mintegy 85 marad majd állományban.

Német Tornado ECR - egy a kevés közül? (Forrás)

A Luftwaffe egyik legöregebb típusának számít a McDonell-Douglas F-4F Phantom II. A jól ismert típust a közép-európai ország légtérvédelemre használja, és a 21. század követelményeinek megfelelően jelentősen modernizálta is, így például a török Phantomokhoz hasonlóan AMRAAM-shooterek lettek. Nos, egyelőre úgy néz ki, hogy 2013-ig még ezek a jó öreg csatalovak őrzik majd a német légteret, ezt a most kiadott tanulmány sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudta – ugyanis nem esett szó benne a típusról. A majdan helyébe lépő Eurofighter Typhoonról viszont annál inkább…

A 4+ generációs Tájfunból 140-et rendeltek a németek, és a jelek szerint többet nem is fognak. Így eljön majd az idő, mikor a Luftwaffe csapásmérő, elektronikai zavaró és légvédelmi kapacitását is e gépek jelentik majd a Phantom és a Tornado nyugdíjba vonulásával. Ehhez azonban az kell, hogy a típus megkapja az összes lehetséges fejlesztési csomagot, vagyis, hogy teljes értékű vadászbombázóvá váljon.

A légi szállító kapacitás is csökkenni fog, bár a remények szerint csak átmenetileg. Jelenleg ezt a feladatkört az egykoron francia-német kooperációban készült C-160 Transall látja el. A jelenleg üzemelő közel 80 példányból hamarosan biztosan leállítanak 15-öt, és lehet, hogy később még többet is. Helyükbe majd az A400M 60 példánya lép – ki tudja, mikor…

Ami pedig a forgószárnyasokat illeti: az NH90 és Tiger típusok számát is csökkenteni fogják – a legrosszabb esetben 50 százalékkal.

A Deutsche Marine sem “ússza meg” a költségcsökkentést: több kisebb felszíni egységük is kivonásra kerül, elsősorban az idősebbek közül, arról pedig egyelőre nincs hír, hogy milyen és mennyi hajó lép a helyükbe. A haditengerészeti helikopterek közül pedig 21 Sea King mehet nyugdíjba.

Mindeközben a szárazföldi erők háza tájáról nem érkeztek információk hasonló leépítésekről. Azt nehéz elképzelni, hogy őket elkerülné a válságos helyzet. Lehetséges, hogy a média az ő esetükben még nem fogott szagot…

Az egyik közülük Németország, mely jelenleg is használja a CH-53 korábbi, GS verzióját, melyekből 110-et tart üzemben, és jelenleg is folytat egy modernizációs programot 40 példányon, melyek így CH-53GA néven repülhetnek majd tovább a váltótípus érkezéséig. Az EADS által továbbfejlesztett, meghosszabbított élettartamú forgószárnyasok helyett pedig mi mást rendszeresíthetnének, mint a CH-53K-t?

A másik két érdeklődő Tajvan és Izrael. Előbbi, mint tudjuk, az utóbbi időben újra hozzájuthat új gyártású nyugati haditechnikához, így kihasználná a lehetőségét a CH-53K rendszeresítésének. A Sikorsky szerint körülbelül egy tucat nehéz helikopter megvásárlására van esély a szigetországból. Ezt a jövőbeni megrendelést pedig talán Kína sem fogja annyira rossz néven venni, lévén elsősorban szállító feladatokra alkalmazható forgószárnyasokról van szó.

Sikorsky CH-53K (Forrás)

Izrael esetében is biztosak lehetünk a megrendelésben, ugyanis nemrégiben a CH-53K fejlesztésében résztvevő NAVAIR (Naval Air Systems Command) részéről egy bizottság látogatott a zsidó államba, ahol tárgyalásokat folytattak a típus eladásáról. Nem sokkal ezután izraeli részről olyan nyilatkozatok láttak napvilágot, melyek szerint megvizsgáltak több lehetőséget, de a CH-53K-n kívül mindet elutasították. Izrael jelenleg körülbelül 38 korszerűsített CH-53A-val és D-vel rendelkezik (helyi néven Yas’ur 2000), melyeken mostanság végezik majd el a Yas’ur 2025 modernizációs programot. A névből könnyű kitalálni, hogy a helikopterek élettartama így 2025-ig tolódik ki.

A leendő CH-53K egyébként nem véletlenül ilyen népszerű (annak ellenére is, hogy még nem is repült), hiszen nemcsak megőrzi elődeinek jó tulajdonságait, hanem még újabbak is kap majd. Három General Electric GE38-1 hajtóművének köszönhetően maximális felszálló tömege 39 900 kg lesz, önvédelmi rendszerei és fedélzeti elektronikája a lehető legfejlettebb, a hordozható hasznos teher pedig szinte bármi lehet.

Egyelőre úgy néz ki a helyzet, hogy a szűzfelszállást 2013-ban végi majd el az első prototípus, a USMC pedig 2015-2016 során kaphatja meg első példányait, ahol a csapatpróbákat követően 2018-ban állhat majd fel az első teljes értékű század. A “bőrnyakúak” egyébként 200 példány megvásárlását tervezik jelenleg.

Más helikopteres hírek is érkeztek Izraelből, ám ezek sokkal “harciasabbak”. Ugyanis a Közel-Kelet egyik legnagyobb katonai hatalma szeretné felfrissíteni tetemes harcihelikopter-flottáját. A nagyjából 43 AH-1Q/S “Tzefa” és 30 AH-64A “Peten” mellett a legmodernebb típusuk az AH-64D “Saraph”, melyből 17-et üzemeltetnek. A korábbi tervek szerint az AH-64A-k szép fokozatosan átalakultak volna D-vé, így oldva meg a problémát jó néhány évig, azonban ezt az elgondolást a kabinet nem támogatta, költségvetési okokra hivatkozva (ergo túl drágának találták).

Helyettesítő megoldásként ugyancsak a “Peten”-flotta fejlesztgetése következik majd, ám sokkal kisebb mértékben, mint ahogy tervezték. A költségkímélő képességnövelés új fegyverek integrációjából áll majd, melyek között több hazai fejlesztésű is lesz.

Közben a légierő egyes köreiben felmerült, hogy új gyártású helikoptereket kéne beszerezni, melyekkel az AH-1-eket is leválthatnák, azonban ezt is elutasították, mondván, hogy a jelentkező feladatokat a mostani flotta is teljes mértékben képes lesz ellátni még hosszú ideig.

“Francia és brit hatóságok finanszírozzák a megvalósíthatósági tanulmányokat.” – közölte a médiával Trappier. “A közös haditechnikai kutatási és technológiai projektet egy magas szintű munkacsoport koordinálja.”

A BAe Systems számára már ismerős lehet a dolog, hiszen a brit Védelmi Minisztérium megrendelésére fejlesztette ki a Mantis UAV-t, melyet az amerikai MQ-9 Reaper alternatívájának szánnak. Lehetséges, hogy ebbe a programba társulnak be a gallok, ám mindenképpen jó alapot nyúlt a közös fejlesztéshez.

Az Egyesült Királyság politikusai már áldásukat is adták a projekt költségvetésére, ezt várhatóan hamarosan követik a francia képviselők is. Az afganisztáni tapasztalatok rámutattak, hogy mindenképpen szükség van hasonló kategóriájú eszközökre a hadszíntér felett (most főképp amerikai rendszereket használnak), így a felsőbb vezetőség vállszélességgel a projekt mögött áll.

Franciaország másik lehetősége az amerikai MQ-9 Predator B (avagy ismertebb nevén Reaper) beszerzése.
“Ipari és stratégiai kérdések forognak kockán.” – érveltek az amerikai technológia ellen. “A Predator-üzlet egy rövidtávú megoldás, mely hosszútávon mind Franciaországban, mind az európai repülőgép-ipar egyéb képviseleteiben lemaradást okoz.”

A francia kezdeményezés nem új keletű, 2008 májusában a Dassault és a Thales az Indra és az Israel Aerospace Industries (IAI) vállalatokkal közösen tett ajánlatot SDM (Systeme de Drone MALE) jelzéssel a spanyol és francia kormányok részére. Az akkori rendszercsomag alapjául az izraeli Heron TP szolgált volna.

AZ EADS Talarion projektje sem áll túl jól, a konzorcium tájékoztatása szerint ha nem nem sikerült tető alá hozni a fejlesztést finanszírozó kontraktust Franciaországgal, Németországgal és Spanyolországgal, akkor kifutnak a programra szánt pénzmagból. Ám a franciák vonakodnak, mert a program költsége a 2 milliárd dollárhoz közelít, ám csak 2018-20 körülre lesz szolgálatba állítható példány, ami böki a gallok csőrét, hiszen nekik minél hamarabb (lehetőleg 2012-15) kéne az égi járgány.

Kérdés tehát, hogy miként dönt Franciaország. Amerikai eszközt vásárol, így jutva leghamarabb a szükséges képességhez, ráadásul minimális rizikó mellett. Avagy az európai ipart támogatva kooperálva fejleszt(get) UAV-t, aminek kérdéses a sikeressége, sőt minden valószínűség szerint sokkal több kiadással is jár majd.

A kis mérető, alámerülve is kicsivel 500 tonna alatti vízkiszorítású tengeralattjárókat a Balti-tenger sekély vízeiben történő portyázásra tervezték. A Type 201-esen bemutatkozott nem mágneses acél problémáit a Type 206 idejére kiküszöbölték, így a Type 205-ösökkel ellentétben a Type 206-osok törsze már ebből az ötvözetből készült. | Forrás

Ezzel szemben a hónap elején a Német Haditengerészet megvált az eredetileg 18 megépült Type-206-os még hadrendben álló 6 egységétől. Hogy ezen rohamtempójú lépésnek köze- van a közelmúltban bejelentett, a haderő költségvetését megkurtító tervhez, azt a tényállást bejelentő szóvivő nem erősítette meg.

A levegőfüggetlen meghajtással (AIP) rendelkező Type 212A-osztályú tengeralattjárók vízkiszorításra bő háromszor akkorák, mint a Type 206(A) egységek. Hovatovább jó 10 méterrel hoszabbak is. | Forrás

Mindenesetre a Német Haditengerészet, melyhez sokan automatikusan a tengeralattjáró hadviselést társítják, egyelőre kénytelen beérni 4 darab, igaz élvonalat képviselő tengeralattjáróval. A helyzet egyébként csak átmeneti, hiszen a 2005 – 2007 között rendszerbe állított 4 darab Type-212A mellé pár éven belül további 2 egység érkezik majd. A jelenlegi tervek szerint a 2012 – 13 magasságában érkező, Batch 2-es egységek kapcsán legkésőbb 2015-re számolnak a teljes harckészültség elérésével.

A németek mellett a Type 212A-osztályú tengeralattjárók mellett tették le a voksot az olaszok is. Náluk Todaro-osztály megnevezés alatt fut az egyelőre még csak 2 hadrendbe álló egység (További 2 van tervben). A képen a névadó a Salvatore Todaro látható. | Forrás

A kivont Type 206-os tengeralattjárók legénysége persze nem marad feladat nélkül, hiszen a bejelentés szerint átképzik őket a Type 212-esekre, melyeknél az eddigi 1 legénység/hajó módszert felhagyva forgószínpados módszert vezetnek be, azaz példéul az amerikai módszerhez, vagy saját portájuknál maradva az F125-ös fregattokhoz hasonlóan a jövőben midnen egységhez 2 teljes legénységet kapcsolnak, ezáltal is biztosítva a hajók jobb kihasználtságát.

Így nem meglepő, hogy még mostanában is találnak Németország minden részén fel nem robbant második világháborús robbanószereket, melyek hatástalanítása sok munkát ad a tűzszerészeknek. Az esetek túlnyomó többségében építkezésekhez hívják a specialistákat, akik nagy tapasztalatuknak hála csak nagyon ritkán hibáznak. E szakma azonban még úgy is életveszélyes, ha az ember tökéletesen végzi a munkáját, ugyanis a földet érés során deformálódott, meghibásodott bombák néha a legkisebb érintésre is működésbe léphetnek.

Az elmúlt néhány napban Göttingen városának lakóit kétszer is ki kellett telepíteni otthonaikból, ugyanis a helységben folyó építkezések során két bombát is találtak. Az elsőt múlt hét pénteken (május 28.) fedezték fel. Az 500 fontos (226 kg) robbanószerkezetet a tűzszerészeknek sikerült hatástalanítaniuk, a szükséges óvintézkedések miatt mégis 5000 embernek kellett ideiglenesen elhagyni lakhelyét. Ezt követően június 1-jén, kedden a göttingeni sportaréna építkezésén bukkantak rá a munkások egy ugyancsak 500 fontos, hét méter mélyen megbúvó bombára.

A területet lezárták és egy kilométeres körzetben mindenkit (7000 fő) kitelepítettek, majd megérkeztek a tűzszerészek, akik nekiláttak a bomba hatástalanításának. A három kirendelt szakértő már javában dolgozott, mikor a szerkezet váratlanul működésbe lépett, és a robbanásban mindhárman életüket veszítették. A detonáció helyétől nem messze lévő helyi vasútállomás több órára bezárt a keletkezett károk miatt.

Egyelőre nincs információ róla, hogy mi okozhatta a bomba felrobbanását. A körzetet még mindig lezárva tartják, és az erősítésként érkezett tűzszerész-csapatok folyamatosan kutatják át a környéket, további robbanóeszközök után kutatva.

Nos úgy tűnik, hogy az EADS-nak azóta sem sikerült úrrá lenni az UH Tigert sújtó problémákon, mert a német védelmi minisztérium napokban tett bejelentése szerint nem várható, hogy 2012 előtt hadrafogható állapotba kerülhet az első német Tiger. Hovatovább egy kiszivárgott minisztériumi jelentés szerint Berlin felfüggesztette a 3 milliárd eurós szerződést, míg az Eurocopter hathatósan el nem hárítja a kábelezés körüli nem részletezett, de komolynak minősített problémákat. A jelentés szerint az eddig átvett 11 helikopter közül mindegyik nemhogy nem hadrafogható, hanem rendes képzésre is alkalmatlan.

Német Eurocopter Tiger UH | Forrás

A Tiger négy változatát ezidáig összesen 206 darabos mennyiségben értékesítette az EADS. A két csúcsmegrendelő, a fejlesztő Németország és Franciaország 80 -- 80 darabos rendelését a spanyolok és az ausztrálok 24 és 22 gépes rendelése egészíti ki. A németek csak az UH/UHT változatból rendeltek, a franciák pedig osztottan 40 -- 40 HAD és HAP variánsra formáltak igényt. A spanyolok csak a HAD változatból, míg az ausztrálok az ARH változatból kértek.

“Találkoztam az általam régóta ismert Papandreou Úrral Athénban a múlt héten.” – kezdte Cohn-Bendit, aki alapvetően zsarolással vádolta meg a francia – német párost. “Hihetetlen ahogy a Merkel és Sarkozy félék kezelnek egy görög miniszterelnököt.” A továbbiakban utalt rá, hogy Papandreou nemrégiben találkozott Párizsban a francia elnökkel és a miniszterelnökkel, Francois Fillon-nal.

Cohn-Bendit állítása szerint Fillon és Sarkozy közölte Papandreou-val, hogy megadják a pénzt, de a görögöknek cserébe tartaniuk kell magukat a korábbi fegyverbeszerzési programok véghezviteléhez.

“Az elmúlt három hónap során több milliárd Eurós fegyvercsomag megerősítésére szorítottuk Görögországot. Francia fregattok és német tengeralattjárókéra.”

A 2010-es költségvetési évben 355 millió USD, 5 éves távon pedig mintegy 3,5 milliárd Dollár megspórolását, konkrétabban visszaforgatását lehetővé tévő kivonásokban az USAFE, azaz az Egyesült Államok Légierejének Európában állomásozó erői is érintettek – természetesen nem a kivonásban, hanem az átcsoportosításban.

Az egyik spangdahlemi F-16-os talajfogása az iraki Balad Légibázis betonján | Forrás

Az elkövetkező hónap folyamán például a németországi Spangdahlem Légibázisról 21 F-16-os tér majd haza, hogy “átigazolva”, gárdista vasmadárként folytassa karrierjét. A Spangdahlemben állomásozó 52. Vadászezred alá 4 század – a SEAD / “Wild Weasel” feladatkörű F-16CJ Block 50D variánst repülő 22. és 23. Vadásszázad, az F-15 C/D típust repülő 53. Vadásszázad, valamint az az agresszív röfiket (A-10) terelgető 81-esek.

A folyamat egyébként már el is indult, hiszen április 27-én útnak indult az első 6 gép, melyet a hónap végig további 6 követ majd, május végére pedig mind a 21 gép hazai földön lesz már. Ezen lépések végett a két század összevonásra kerül majd.

A spangdahlemi F-16-os századok gépei kötelékben 2000 februárjában | Forrás

Ahogy fentebb említve lett a gépek még véletlenül sem kerülnek nyugdíjazásra, hanem a Minnesotai Légi Nemzeti Gárdához tartozó 148. Vadászezred egyetlen századához, a 179-esekhez kerülnek, mellyel így a század az évezred első évtizedében másodszorra cserél gépeket: 2003-ban F-16 Block 15 -> 25 váltás történt, most pedig a Block 25 -> Block 50 váltás van küszöbön. Konkrétan csak 20 gépet kapnak, mert az áttelepülő Sólymok közül egy a kaliforniai Edwards-ra kerül.

A háború első szakaszában a III. Birodalom kizárólag csak a tengeralattjáró flottájával fenyegethette a hatalmas távolságra lévő, hadviselő amerikaiakat. A már gazdasági és ipari hatalomnak számító ország fenyegetésétől tartva, Hitler elrendelte a nagy hatótávolságú stratégiai bombázó repülőgépek hadrendbe állítását, így 1944-ben számos új és már korábban befagyasztott tervezet kapott újra elsőbbséget.

A Horten fivérek

1944 őszén tehát azt a hatalmas és megtisztelő feladatot kapta a német repülőgépipar, hogy hozzanak létre egy olyan nagy hatótávolságú bombázót, mely képes három tonnányi bombát még 13 000 kilométer távolságra lévő célokra is kioldani.

A tervezésre kiírt pályázatot a zseniális Horten fivérek nyerték meg, olyan nagy nevű tervezők előtt, mint Junkers vagy Messerschmitt. Az általuk elképzelt repülőgép egy hat hajtóművel ellátott távolsági bombázó volt, mely a Ho-XVIII jelölést kapta. A repülőgép tervrajzai 1944 végére már el is készültek. Az alapvető számítások elvégzése után a Horten fivérek úgy döntöttek, hogy hat darab “Jumo 004B” típusú sugárhajtóművet építenek a jövendőbeli repülőgépbe. Az elképzelések szerint a Ho-XVIII negyven méteres szárnyfesztávolságú sárkánya fából készült volna és a hajtómű-kiömlőnyílásokat a szárnyak felett kívánták kialakítani.

Walter Horten 1929-ben

A Horten fivérek a kész terveket 1945. február 25-én mutatták be az illetékes hatóságnak. A típus kifejlesztése és a kísérleti repülések ütemezése igen merész volt: az első repülőgépnek mindössze hat hónap leforgása alatt el kellett volna készülnie a Junkers művek támogatásával. Reimar Horten így írt erről életrajzában: “…Utolsó megbízásunkat, mely az volt, hogy fejlesszünk ki egy hat hajtóműves nagy hatótávolságú bombázót, 1945. március 12-én kaptuk kézhez. Azért, hogy szert tegyünk tapasztalatokra a nagyméretű repülőszárnyak területén, azt javasoltam, hogy duplázzuk meg a Ho-III méreteit, ellátva hat darab 640 LE-s tolólégcsavarral. Erre azért volt szükség, hogy 20 órán keresztül képes legyen tartósan 500 km/órás sebességgel repülni, és emellett még néhány bombát is szállíthasson. Egy ilyen gép hasznos lett volna az észak-atlanti háborúban. A hivatalos ellenérv az volt, hogy ‘a mi bombázóink már képesek 500 km/órával repülni!‘. A megrendelés a repülőgépre annak ellenére megérkezett, hogy a vitánk az előzetes árkalkulációról még be sem fejeződött. A gyártás 1945 áprilisában kezdődött Kahlaban, Weimar közelében.” A tervek szerint akár még atombombát is szállíthatott volna a hatalmas bombázó New York vagy Washington fölé. Az amerikaiak szerencséjére, sem az atombomba, sem pedig a repülőgép nem készült el a háború végéig.

Walter és Reimar Horten az általuk tervezett Ho-I mellett.

A Horten fivéreknek nem ez a tervezet volt az első és egyben utolsó munkájuk a “csupaszárny” repülés területén.
Reimar Horten már 14 évesen meg volt győződve arról, hogy a jövő a repülésben a “csupaszárny” szerkezeteké és ez a gondolat meghatározta további munkásságukat. Minden hiedelem ellenére nem a fivérek találták fel a csupaszárnyakat, hiszen azok már léteztek sárkányok és vitorlázógépek formájában a motoros repülés 1903-as megindulásáig is. Mindamellett ők voltak a legcéltudatosabbak ezen a területen, hisz pályafutásuk során nem is terveztek mást, csak “csupaszárnyakat”, németül “Nurflugel”-eket.

A Horten-féle vitorlázógépek roppant egyszerű kialakítású szerkezetek voltak. Általánosságban elmondható gépeikről, hogy hatalmas függőleges vezérsík nélküli szárnyakból és egy apró burkolt törzsből álltak, melyben a pilóta hason feküdt. A Horten-féle repülőgépek amellett, hogy szemre is tetszetősek voltak, rendelkeztek még egy nagy előnnyel: alacsony volt a légellenállásuk, így gyorsabban tudtak emelkedni. 1939-ben újabb jelentős sikert értek el a fivérek, amikor egyik tesztpilótájuk, Heiz Scheidhauer megnyerte az “Arany Teljesítmény Vitorlázódíjat” a 340 kilométeres versenyszámban a Ho-III típusú vitorlázógéppel.

1943-ban Göring, a Luftwaffe vezetője -- és egyben a légügyi miniszter -- arra adott utasítást a III. Birodalom repülőgépgyártó cégeinek, hogy fejlesszenek ki egy olyan bombázót, mely képes 1000 km/órás sebességgel, 1000 kilométerre 1000 kg bombát eljuttatni. A kiírt pályázatra készült Ho-IX repülőgép modelljét alapos szélcsatorna-teszteknek vetették alá. 1944. nyarán a “Gothar Waggonfabrik” rendelést kapott negyven darab Ho-IX legyártására, melyet később átneveztek Ho-229-re. A hajtóműproblémák miatt az új típus első repülésére csak 1945. február 2-án kerülhetett sor. A repülőgép egy nagy reményekre jogosító projekt volt, de túl későn kezdték el a fejlesztését, így a háború végéig már rendszerbe sem állhatott.

A II. világháború befejezése után Walter megpróbált munkához jutni a szövetségeseknél, ezért felvette a kapcsolatot a bajorországi Wiesbadenben lévő Amerikai Légierő európai főhadiszállásával, hogy a “Gémkapocs-hadművelet” (agyelszívás) keretében az Egyesült Államokba juthasson, de erőfeszítései sajnos nem jártak sikerrel. Ezek után megszerzett egy mérnöki irodát Göttingenben, hogy továbbra is munkában maradhasson.

Minkét fivér szerfelett különös, úgyis mondhatnánk bogaras személyiség volt, különösen igaz ez Reimarra. Talán az igazi zseni is ő volt, tőle származtak az eredeti ötletek, gondolatok, míg Walter volt a mérnök, aki megrostálta öccse ötleteit, hogy mi kerülhet megvalósításra a grandiózus tervek közül. A személyiségjegyeik különbözősége miatt folyamatos volt a civakodás és súrlódás a testvérek között.

Horten Ho-229

A II. világháború után a megszálló hatalmak megtiltottak mindenféle repülőgép-fejlesztést és -építést Németországban. Miután Reimar Horten szembesült a kedvezőtlen helyzettel, 1948. áprilisában úgy határozott, hogy elhagyja szülőföldjét és kivándorol Argentínába. Cordobában telepedett le, ahol lehetősége nyílt folytatni munkáját. Még számos ilyen kialakítású típust tervezett. Nem csak vitorlázógépekre futotta erejéből, hanem “csupaszárny” elfogóvadász és teherszállító repülőgépet is tervezett az argentinoknak. Bátyja, Walter, Németország nyugati felében maradt, ahol bekapcsolódott az új Német Légierő létrehozásába.

Forrás: aerofriends.hu

És végül néhány videó a “csupaszárny” gépekről:

Olvasóink többsége előtt talán ismert tény, hogy az Egyesült Államok több európai országban – Belgium, Hollandia, Németország, Olaszország – és Törökországban is tárol harcászati nukleáris tölteteket. Görögország és Anglia már nem szerepel a listán, de az 5 szövetséges NATO tag 6 repülőterén a becslések szerint így is némileg több mint 200 taktikai atomfegyver – konkrétan a B61-es bombacsalád harcászati vonalát erősítő Mod3 és Mod4 változatok találhatóak meg.

A B61 bombacsalád harcászati vonalán 0.3 - 170 kT közti hatóerő 'tárcsázható be'. A Mod3 esetében konkrétan: 0,3 / 1,5 / 60 / 170, míg a Mod4 esetében 0,3 / 1,5 / 10 / 45

Németországban a Rammstein Légibázisról történő kivonás után már csak a Büchel Légibázison találhatóak B61-es bombék, melyeket a Luftwaffe 33. Vadász- BombázóezredénekTornadoi juttathatnak célba.

A Németországban (is) hosszú ideje viták kérdését képző arzenál kérdése nagyrészt a nemrégiben aláírt, a hadászati nukleáris fegyverek leszerelését tovább vivő Új START egyezmény aláírása adta. Konkrétabban az a korábbi orosz hangoztatással egybecsengő nyilatkozat adta, mely Obama elnök szájából hangzott el és kilátásba helyezett a harcászati nukleáris fegyverek leszereléséről szóló szerződést is.

Ugyanakkor a nemrégiben felfrissített amerikai nukleáris doktrína, a Nuclear Posture Review nem adja meg a zöld lámpát az Európában állomásoztatott amerikai harcászati nukleáris töltetek visszavonása előtt, ám az Obama adminisztráció által küldött üzenetek alapján ennek kérdése egy külön, a NATO szövetségeseikkel történő megállapodás részét képezhetik majd.

“Ezen jelzések megerősítik kormányzatunk eltökéltségét, hogy a Németországban állomásoztatott amerikai nukleáris töltetek maradékától is megszabaduljunk.” – nyilatkozta a német külügyminisztert, Guido Westerwelle.

Azért a dolog nem ilyen egyszerű, lévén házon belül is megosztottság uralkodik a kérdésben, hiszen míg a külügyminiszter és pártja régóta a kivonás szószólója, addig számos kereszténydemokrata képviselőnek egyáltalán nem csípi a szemét Németország mini nukleáris elrettentő ereje, így nem siettetik a dolgot.

A történetben egy további csavar, hogy az ellenzék vezetése a határozott álláspontot képviselő Szabaddemkokraták pártját fogja a kérdésben: a Zöldek vezetőjeként Juergen Trittin úgy nyilatkozott, hogy néha olyan érzése támad, hogy a kormányzat köreiben nem realizálódott, hogy a Hidegháborúnak vége. A kivonás pártján azzal érvelve, hogy ezen fegyvereknek már nincsen katonai jelentősége, lévén Németország baráti államok veszik körbe.

“Ezen harcászati nukleáris fegyvereknek már nincs semmilyen értelmük, hacsak nem azt az üzenetet akarja valaki továbbítani, hogy használatukkal kész az öngyilkosságra.”