Konkrétan arról a négy Project 613-osztályú Whiskey-ről, mely abból a 12 tengeralattjárós erőből maradt hátra, amit a szovjetek az 50-es években állomásoztattak az albániai Vlore melletti öbölben fekvő Pashaliman haditengerészeti bázison. Albánia és a Szovjetunió szakítás után, 1961-ben ezek közül végül 4 Albániában maradt. Utóbbiak kínai segítséggel helyezték és tartották üzembe a 80-as évek végének magasságáig, mikorra is már eléggé megviselt állapotba kerültek a teknők, hovatovább pedig ami lényegesebb, a kínai segítség sem állt rendelkezésre.

Ennek ellenére hivatalosan 1998-ig hadrendben által az Albán Haditengerészetnél. Igaz, hogy akkor már kritikán aluli állapotban leledztek, ráadásul 1997 zűrzavaros állapotai között némi eladható színesfém reményében vandalizmus áldozatává is váltak.

A Pashaliman haditengerészeti támaszpont a 4 Whiskey-vel

Az Albán Haditengerészet egykori büszkeségei közül egynek sorsa talán biztosítottnak mondható, hiszen múzeumhajót szeretnének belőle, további másik kettőé azonban bizonytalan – kérdéses, hogy sikerül-e túladni rajtuk. A negyedik egység sorsa a legbizonytalanabb: konkrétan kérdés az, hogy előkaparják-e a vízfelszín alól, avagy sem. Tudniillik csendes rohadása közben elsüllyedt… Igazából Tirana szeretné elkerülni, hogy a szebb sorsa nem kiszemelt két másik Whiskey is erre a sorsra jusson.

“Tartunk tőle, hogy esetleg jobban alámerülnek és emiatt elsüllyednek” – nyilatkozta a védelmi minisztérium szóvivője. “Egy már elsüllyedt.”

Albán Whiskey-k nagyobb térképen való megjelenítése

Ugyanakkor az is borítékolható, hogy a 2009. április 1-e óta NATO tag Albánia nem ezen öreg teknők után befolyó bevételből komoly haderőreformot végrehajtani, hiszen ezen működésképtelen, szétrohadt vénségek jó eséllyel maximum “kilóra” adhatóak el.

Még mind a 4 Whiskey a felszínen... Feltételezzük a jobboldaliból szeretnének múzeumhajót. | Forrás

Persze a Whiskey-k egykor még akár potens hadieszköznek is nevezhetőek voltak. Mondjuk úgy 55-60 éve. A Whiskey-k eredeti gyökerei egyébként a 40-es évek elejére nyúlnak vissza, mikor is beindult az S-osztályra alapozó utódosztály tervezése. A sors – és a háború – úgy hozta, hogy a szovjet tökéletesítéseket tartalmazó, de alapvetően a Versailles-i szerződést kerülgető Németország adta alapokon nyugvó S-osztályhoz hasonlóan az utódba is került némi német vérvonal: a háborús tapasztalatok és a hadizsákmányok eredményeként 1946-ban új pályázat került kiírásra, melynek keretén belül megszülető eredmény megalkotása során a mérnökök tagadhatatlanul merítettek a háború vége felé megjelenő, komoly újításokat tartalmazó Type XXI-esből. A tisztesség kedvéért persze gyorsan tegyük is hozzá, hogy a Type XXI nem csak a szovjet tervezőket ihlette meg.

A NATO berkekben Whiskey név alatt futó, 1 200 tonna körüli Project 613-osztályt alapvetően partközeli őrjáratokra szánták és ebben a szerepkörben 5 alváltozatot – Whiskey I – V – állítottak belőle szolgálatba. Ezek nagyobbrészt a felszínen használható csöves fegyverzet meg-, vagy nem meglétében, típusában, elhelyezésében különböztek.

Mindezek mellett szovjet részről megszületett az az elvetemült ötlet is, hogy ezekre a relatíve kisméretű tengeralattjárókra jó lenne valahogy néhány, csinos kis gombafelhőket generálni képes robotrepülőgépet is rápakolni.

Mindezt persze ki is vitelezték, így születtek meg a torony mögött eleinte 1 (a prototípus), majd 2 és végül a meghosszabbított törzsű, 4 indítótubust hordozó változatok. Az egy robotrepülőgép hordozására képes változat nyugaton a Whiskey Single Cylinder nevet kapta, illetve a vonalon tovább haladva jött a Whiskey Twin Cylinder (Project 644) és a Whiskey Long Bin (Project 665). Ezen “rakétás” változatok fegyverzetéül az 1959-ben hadrendbe állított, nukleáris robbanófej hordozására is képes P-5 Pyatyorka (NATO SS-N-3) szolgált. A dátumot tekintve értelemszerűen adódik, hogy a P-5 indításához a tengeralattjáróknak a felszínre kellett emelkedniük.

Project 644 - Whiskey Twin Cylinder

1958 – 1960 között 6 Whiskey-t építettek át Project 644-es változatra, majd 1960 – 1963 között további hatot Project 665-össé. Utóbbi azonban nem volt egy kezesbárány a források szerint, lévén a tubusok stabilitási problémák forrásai voltak. Hovatovább rettentő zajossá is tették a változatot.

1951 – 1958 között 215 Whiskey került legyártásra, mely a Szovjetunión kívül több baráti ország arzenáljában is megtalálható volt.

Például a Lengyel Haditengerészetnél. A fotón az ORP Orzeł látható

A nyilatkozat szerint Mitchell elégedettségét fejezte ki, hogy a felek elfogadták tárgyalási javaslatát. A közvetítő a következő hetekben Izrael és a palesztin területek között fog ingázni. Reményét fejezte ki, hogy a közeledés a lehető leghamarabb közvetlen tárgyalásokhoz fog vezetni. Elmondta, hogy a felekkel elkezdte megvitatni a közvetett tárgyalások kereteit és a témaköröket, és jövő héten visszatér a térségbe az egyeztetések folytatására.

A bejelentés előtt vált ismertté, hogy Izrael jóváhagyta újabb 112 lakás építését Ciszjordániában, jóllehet a kormány egy tavalyi döntésében vállalta a zsidó telepek bővítésének befagyasztását. A palesztinokat felhergelő bejelentés kapcsán Mitchell arra kérte a feleket: ne tegyenek olyan lépést vagy nyilatkozatot, amely szítaná az indulatokat, és veszélyeztetné a tárgyalásokat. Ugyancsak a Közel-Keletre utazott Joe Biden alelnök, aki kedden tárgyal Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnökkel és Simon Peresz elnökkel, valamint Cipi Livnivel, az ellenzéki Kadima párt elnökével. Szerdán továbbutazik a ciszjordániai Rámalláhba és a palesztin területekre, csütörtökön és pénteken pedig Jordániában tesz látogatást.

Forrás: honvedelem.hu

A dolog hátterében azonban nem csak ez, hanem az USAF azon 2009-es döntése áll, melynek értelmében gyorsított tempóban szabadul meg 250 legöregebb harci gépétől, komolyabb pénzmagot felszabadítva fejlesztésekre, modernizálásra. A tavalyi adatok alapján a 2010-es költségvetési évre vetítve ez cirka 355 millió, míg a következő 5 költségvetési évre nézve 3,5 milliárd Dollárt jelent.

Hogy a nagyrészt F-15 (112) és F-16 (134) gépekből összeálló lista kapcsán a Hill is érintett lehet alapvetően nem nagy újdonság, lévén már tavaly májusban is pedzegetve volt a téma.

Rude Rams

A utah-i bázis szóvivője Rich Essary elmondta, hogy az egy századnyi F-16 távozása már hivatalos, a konkrét időpont ami még képlékeny, ám várhatóan a nyár beköszöntéig lezajlik a folyamat, aminek kapcsán a Hill-en állomásozó 388. Vadászezred egyik századát felszámolják, így a bázis jelenlegi 72 gépet számláló Viper gépparkja 48 gépre csökken.

Konkrétan a 34. Vadászszázad, azaz a Durva Kosok kerülnek – 1944 őszéig visszanyúló történetük során immáron harmadszor – feloszlatásra. David Hathaway ezredes, a Hill-en állomásozó 388. Vadészezred parancsnokhelyettese hétfőn úgy nyilatkozott a kérdésben, hogy még nincs minden fixálva a menetrendben, ám a várakozásaik szerint a gépek a Légierő aktív századai között kerülnek szétosztásra.

Az orosz Fekete-tengeri Flotta tengerészeti légibázisai közül a Krím félsziget DNy-i oldalán, a flotta állomáshelyétől némiképp északra fekvő Kacha támaszpont ad otthont a Ka-27 Helix kávédarálóknak, így nem meglepő módon ide érkezett meg a különítmény a “messzi Északról”.

Az orosz Fekete-tengeri Flotta légi támaszpontjai nagyobb térképen való megjelenítése

A kiadott sajtóanyag alapján a látogatás kiemelt, elsőrendű célja, hogy felfrissítsék a bázis kiképzőpilótáinak ismereteit a mozgó hadihajóhoz kapcsolható légi manőverek vonatkozásában -- legyen szó nappali, avagy éjszakai akcióról.

Egy Ka-27PS landol a U.S. Navy egyik Arleigh Burke-osztályú rombolójának, komkrétan a DDG 82 USS Lassen fedélzetén a 2007 őszén lezavart Pacific Eagle helipadján hadgyakorlat keretében

A március 4-ei sajtóanyagban található információk szerint akkorra az összesen 3 gépnyi személyzetet érintő, 5 szakaszra bontott gyakorlat első körének már vége is volt. A gyakorlatoknak a Fekete-tengeri Flotta zászlóshajója, a Szláva-osztályú rakétás cirkáló, a Moszkva ad helyszínt.

A sokadszorra újraindított tenderen az “előző kör” nyertesét, a Northrop Grumman/EADS párost ezúttal nélkülözni kénytelen mind a közbeszerzést lebonyolító minisztériumok és hivatalok, mind pedig a közvélemény, mivel az “újraosztás” pártatlanságát megkérdőjelezvén, nem nyújtanak be pályázatot az USAF számára.

“Cégünk véglegesen döntött: nem nyújtunk be ajánlatot a védelmi minisztérium számára.” – állt a cég vezérigazgatójának, Wes Bushnak, tegnap késő délután kiadott nyilatkozatában.
“Arra a megállapításra jutottunk, hogy az újraindított tender követelményrendszere sokkal inkább kedvez a Boeing részéről ajánlott típusnak, emellett nem biztosít megfelelő elismerést egy nagyobb, sokkal több hozzáadott értékkel rendelkező légi-utántöltő számára, elzárva minket bármiféle versenyképes ajánlattételi lehetőségtől, így semmi értelme nem lenne erőforrást pazarolni egy előre lefutott versenyre.”

“A légierőnek korábban lehetősége lett volna az általunk kínált, sokkal nagyobb potenciált magában rejtő típus rendszeresítésére, ám nem élt vele.” – bírálta az USAF költség-orientált nézetét Richard Shelby szenátor, a Northrop Grumman fő szimpatizánsa.
“Ez a verseny nem arról szólt, hogy az egyenruhás férfiaink és nőink a lehető legjobb teljesítőképesség érdekében a legjobb technikákat kapják, hanem, hogy a Boeing neve még jobban csillogjon.

Az EADS North America elnöke, Ralph Crosby sem hagyta szó nélkül az eseményeket:
“A kiválasztási módszer egyértelműen egy kisebb repülőgépet preferál, figyelmen kívül hagyva az általunk kínált plusz képességeket, melyeket jó hasznát vennék katonáink és szövetségeseink a missziók támogatásához.”

A Northrop Grumman/EADS páros több hónapos huzavona után dobta be a törülközőt. December elején Robert Gates számára juttattak el egy szerelmetes levelet, melyben meglebegtették, ha nem változtatják meg a KC-X új feltételrendszerét, akkor búcsút mondhatnak az KC-30 indulásának. A végső feltételrendszert két héttel ezelőtt adták ki, és mivel az előzőkhöz képest nem sok minden változott, így az NG/EADS páros döntött, kiszállnak.

A KC-30/45A már nem lesz a KC-135 utóda az Egyesült Államokban

“Nem fogunk sérelmeinkkel a GAO (Government Accountability Office) felé fordulni, hogy bírósági ítélettel érjük el céljainkat, így is túl sokáig húzódott el ez a kiválasztási folyamat, a KC-135-ösök üzemidejét nem lehet már tovább húzni. Megértjük a minisztérium azirányú törekvéseit, hogy ezen gazdasági körülmények miatt ilyen döntésekkel védeni próbálják az adófizetőket, ahelyett, hogy a stratégiailag ésszerűbb döntést, a megrendelés megosztását választanák. Azonban, ha egy jóval kevésbé sokoldalú gépet vásárolnak közpénzből, akkor az adófizetők joggal várhatják el, hogy reális, a képességekhez mért áron történjen a számlázás, jóval kevesebbért, mint amennyit most a Boeing kíván.” – bökött oda egyet a vetélytársnak és a kormánynak Wes Bush.

A másik két érintett fél, a védelmi minisztérium és egyszemélyes vetélkedővé avanzsált KC-X tender most már egyedüli versenyzője, a Boeing egyelőre nem kommentálta az esetet.
Időközben az USAF részéről is megjelentek nyilatkozatok:
“Hatalmasat csalódtunk, amikor megtudtuk a Northrop Grumman azon döntését, hogy nem vesznek részt a kiöregedett tankereket leváltó programban. A cég ajánlata az előző pályázaton meggyőző volt mind az árat, mind a technológiát tekintve. Azonban meggyőződésünk, hogy nem igazak a pártatlanságot vitató kijelentések, a tender kiírása teljesen igazságos. Emellett a minisztérium vállszélességgel támogatja a transzatlanti ipari kapcsolatokat, melyekből ugyanúgy profitálhatnak az amerikai haditechnológia képviselői és az adófizetők is.”

Az biztos, hogy ezzel a lépéssel az Northrop Grumman és az EADS szabad utat nyitott a KC-767 “NextGen Tanker” számára, így a Boeing már mindenképpen nyer, kérdés mekkorát…

“A Koreai-félsziget atomfegyver-mentesítésének folyamata magától értetődően meg fog szakadni. Logikátlan volna szemtől szemben párbeszédet folytatni egy olyan partnerrel – tárgyalni vele a békéről és az együttműködésről -, amely egy atomháború sötét fellegeit hozza fölénk, és közben ránk irányítja fegyverét” – jelentette ki egy meg nem nevezett, magas rangú észak-koreai katonai tisztségviselő, akit a KCNA hivatalos hírügynökség idézett.

Észak-Korea mindig hasonlóképpen reagál az évente megrendezett amerikai-dél-koreai hadgyakorlatokra, amelyeknek célja, hogy felkészítse a két szövetségest egy esetleges észak-koreai támadás kivédésére. Elemzők szerint nem kell nagyobb háborús veszélyre számítani a félszigeten. Kína két nappal ezelőtt közölte: azt szeretné, ha az észak-koreai atomprogramról szóló hathatalmi tárgyalások júliusig újrakezdődnének, noha kevés reményt lát erre. A 18 ezer fő részvételével zajló amerikai-dél-koreai közös hadgyakorlat hétfőtől március 18-áig tart.

Észak-Korea tavaly áprilisban vonult ki a 2003 óta Kína, Japán, az Egyesült Államok, Oroszország és a két Korea részvételével folytatott pekingi tárgyalásokról, amelyeken arra próbálják meg rábírni Phenjant, hogy energiasegély fejében mondjon le atomprogramjáról. Phenjan – közlése szerint – hajlandó visszatérni a tárgyalóasztalhoz, de csak akkor, ha előbb feloldják az ellene érvényben tartott büntetőintézkedéseket, és az Egyesült Államok békeszerződést köt vele.

Forrás: honvedelem.hu

Kedves olvasók, engedjetek (remélem tegeződhetünk) meg nekem egy egészen apró jóslatot, aztán vagy bejön, vagy nem. A következő lenne: 2010 a bombázók éve lesz. Itt most természetesen nem a különlegesen jó testi adottságokkal rendelkező hölgyekre gondoltam, hanem a különböző nemzetek légierőinél szolgálatban álló stratégiai bombázókra. Hogy végül igazam lett-e, azt majd az év végi áttekintőben meglátjuk. Addig is maradjatok velünk!

Eme kissé költői bevezető után nézzük a mai menüt.
Az Oroszországi Föderáció miniszterelnöke, Vlagyimir Putyin március 4-én fejtette ki azon véleményét, miszerint országuknak el kell kezdenie egy új, ötödik generációs, csökkentett észlelhetőségű, nagy sebességű stratégiai bombázó fejlesztését.

„Nem szabad csak egy új fejlesztésre hagyatkoznunk!” – mondta Putyin, a Szuhoj T-50-re célozva. „Az ötödik generációs vadászgép fejlesztésének befejeztével el kell kezdenünk a munkát egy következő generációs, nagy hatótávolságú repülőgéppel, az új stratégiai rakétahordozónkkal.”

Igencsak ambiciózus tervéről igazi konkrétumokat sajnos nem árult el, azt viszont elmondta, hogy az orosz hadiiparnak az új, fejlettebb hajtóművek, fedélzeti elektronika és a gyártáshoz használt anyagok fejlesztésébe kell rengeteg energiát fektetnie a közeljövőben, mivel csak ez vezethet majd a sikerhez.

Beszédében az elnök nem meglepő módon egekig magasztalta a PAK-FA-t, melynek január 29-is első repülését egy új korszak első lépcsőfokának tartja. Azt azonban ő is kihangsúlyozta, hogy 2015 előtt biztosan nem áll szolgálatba a T-50, mely előtt még egy nagyjából 2000 órás berepülési program van.

Mondókájából még annyit érdemes kiemelni, hogy „szó szerint égünk a vágytól, hogy felfrissíthessük elöregedett katonai repülőgép-flottánkat!”. Nos, minden bizonnyal így van, ha a jó öreg Vlagyimir ezt vallja.

Arról már korábban beszámoltunk, hogy a jövőben 1500 új harci gép beszerzése várható az Orosz Légierő számára, melyek mind-mind a hazai iparnak adnak munkát. Azonban a bombázókról nem esett szó, pedig akárcsak az amcsiknál, úgy Ivánéknál is igencsak megérettek már a cserére a régi motorosok (vagyis izé, hajtóművesek).

Az 1956-ban szolgálatba állt Tupoljev Tu-95 Bear és leszármazottai felett annak ellenére, hogy még ma is igen jelentős elrettentő erőt képviselnek, már nagyon eljárt az idő. A még szolgálatban álló 64 „Medve” mellett a 16 modernebbnek számító Tu-160 jelenti a stratégiai bombázóerőket Oroszországban. Őket egészíti ki még 120 darab szintén nem tinédzserkorú Tu-22M3 taktikai bombázó.

A fenti masinákat váltaná le a 2025 és 2030 között szolgálatba álló, és a korábbi híreknek megfelelően a Tupoljev által fejlesztendő PAK-DA. A név a PAK-FA-hoz hasonlóan mozaikszó: a gyönyörűséges Perspektivnyi Aviatsionnyi Kompleks Dalney Aviatsyi (cirill betűvel írva: Перспективный авиационный комплекс дальней авиации ) kifejezést takarja, mely magyarul körülbelül annyit tesz (a nyelvészektől előre elnézést kérek): a Stratégiai Légierő Jövőbeni Légi Komplexuma.

Egy elképzelés a PAK-DA-ról

Annak ellenére, hogy a 2025-ös évszám is jó tizenöt év múlva lesz csak esedékes, ha jobban belegondolunk, igencsak optimista feltételezés. Ennyi idő alatt talán még az Amerikai Légierő sem jut hozzá új stratégiai bombázóhoz, főleg most, hogy a B-3 fejlesztése befuccsolt, és a közös Lockheed-Boeing terv is kútba esett.

Érdekes versenyfutás kezdődhet tehát. A kommentekben és a fórumban pedig ki-ki kifejtheti véleményét: vajon kinek lesz előbb új generációs stratégiai bombázója?

Elég sok spekuláció látott napvilágot a pályázók ajánlatait tekintve, főképp igaz ez az utolsó döntésnél vesztes Boeing termékére. Volt szó a B767-es mellett/helyett a B777 nevezéséről is, továbbá egyesek már a B787-esben látták a KC-30/KC-45A végleges riválisát, a Boeing ezeket a szóbeszédeket csak erősítette a KC-7A7 jelöléssel. Nos, most végre lehullt a lepel és kezdünk tisztábban látni. Be kell vallanunk, azoknak, akik a Dreamliner részvételére voksoltak, igazuk lett! Legalábbis részben.

A nagyrészt kompozit műanyagokból készült, szélestörzsű utas/teherszállító repülőgép, ha sárkányszerkezetét tekintve nem is, de pilótafülkéjét tekintve megtalálható a Boeing ajánlatában. Igaz, az amerikai konstruktőr végső választása a 767-esen alapuló tankerre esett, ám kissé “felpiszkálták” az először nevezett konstrukciót.

A “NewGen Tanker” elnevezéssel illetett koncepció a B767-200 törzsén alapul, azonban a 300-as verzió szárnyait és a 400ER pilótafülkéjét kapta. Utóbbit spékelték meg a B787-esnél alkalmazott kijelzőkkel, melyek 75%-kal nagyobbak, mint a konkurens A330-ason alapuló KC-30-as fedélzetén alkalmazott képernyők. Továbbá új fejlesztésű, digitális vezérlésű merevcsöves utántöltő rendszert is ajánlanak a győzelem érdekében. Az új “boom” az előzőnél nagyobb áttöltési sebességet tesz lehetővé, továbbá automatizáltságának köszönhetően egyszerűbb a kezelése, így csökken a személyzet leterheltsége. Az új rendszerrel továbbá elérték a 1200 gallonos (~4542,5 liter) percenkénti áttöltési sebességet, melyet a légierő minimális alsó határként kikötött.

A Boeing bejelentette, hogy a “NewGen Tankert” Pratt & Whitney PW4062-es hajtóművek repítik majd célja felé. A P&W 4000-es családja több polgári utasszállító típusban is duruzsol szerte a világban, és rendkívül megbízhatónak bizonyult a teljesített üzemórák alatt. Maga a 4062-es variáns a csakugyan széleskörűen használt 4000-94-es széria megnövelt teljesítményű változata, mely a gyártó szerint maradéktalanul teljesíti mind a katonai, mind a polgári légi közlekedési szabályokat, valamint eleget tesz a károsanyag-kibocsátási és zaji korlátozásoknak is.

A Boeing tájékoztatása szerint az új ajánlat teljesíti a légierő mind a 372 feltételét. Hogy ez elég lesz-e legyőzni a riválist, majd elválik.

A földről indíthatók, de lesz helikopterről, illetve tengeralattjáróról indítható változatuk is. A gép a Naszr 1 (Győzelem) névre hallgat. Irán, amely súlyos konfliktusba került a Nyugattal atomprogramja miatt, gyakran jelent be új haditechnikai fejlesztéséket, hogy demonstrálja, képes bármilyen támadás visszaverésére, de ezek a bejelentések általában nem ellenőrizhetők független forrásból.

Sem az Egyesült Államok, sem Izrael nem zárja ki, hogy ha a diplomáciai lépések, vagy a tervezett szankciók nem járnak sikerrel, akkor a katonai erőszak eszközével akadályoznák meg, hogy Irán atomfegyvert állítson elő. Az állami rádió csupán a Naszr 1 gyártásának megkezdéséről tudósított, a gyár helyét nem adta meg. Teherán 1992-ben kezdett bele “önellátó” fegyverprogramjába, amelyben páncélosok, közepes hatótávolságú rakéták, vadászgépek és torpedók előállítása is szerepel.

Forrás: honvedelem.hu

Ugyanakkor ezen bontás különlegessége nem csak az, hogy az első titán ötvözetű törzzsel rendelkező tengeralattjáró válik múlt idővé, hanem hogy a reaktorban még ott lapít a hasadóanyag is.

K-222 - a Szovjetunió egykori büszkesége - ekkor még a vízben

“A kormányzat megrendelte a megsemmisítést. A tengeralattjáró bontása éppoly egyedi, mint a tengeralattjáró maga. A tengeralattjáró bontása feltöltött rektor mellett megy majd végbe” – nyilatkozat a szeverodvinszki városvezetés egyik illetékese, hozzátéve, hogy a biztonsági intézkedések már megtörténtek. Ez igen megnyugtató, tesszük hozzá, lévén az elmúlt pár évben 2 tengeralattjáró szétvágása során is tűz keletkezett a fedélzeten, az egyik nem is olyan régen…

Az Interfax hírügynökségnek nyilatkozó forrás ugyanakkor nem tért ki arra, hogy miért nem várták meg, míg az ilyen jellegű “takarítást” az Északi Dimenzió Környezeti Együttműködés (Northern Dimension. Environmental Partnership – NDEP) program keretén belül támogató Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank kiválasztja a nemzetközi szaktanácsadót a hasadóanyag kiemeléséhez, mely természetesen része a Federal Nuclear and Radiation Security Center által megrendelt megsemmisítési folyamatnak.

A források egyébként megoszlanak abban, hogy a NATO berkekben csak Papa néven ismert hajóra miért is ragadt az Aranyhal név. Mindenesetre mindenképpen köze van a titánhoz – bár míg egyes helyeken a titán ötvözet törzs miatti csinos árcédulát jelölik meg a becenév forrásnak, addig mások a törzs aranyhoz hasonlító színének tulajdonítják. Utóbbi esetben az ötvözet talán titán-nitrid bevonatot kaphatott. Aki tudja a konkrét okot kérjük ossza meg egy komment formájában…

Annyi bizonyos, hogy az 1980-ban reaktorbaleset miatt kivont K-222 szétvágására, annak titán ötvözet törzse miatt jelenleg csak a Szevmash képes.

Mit érdemes még tudni a K-222-esről? Nos annyit mindenképpen, hogy a Papa-osztály egyetlen, 1969. december 31-vel hadrendbe állított egysége 44,7 csomó (82,8 km/h) csúcssebességgel a mai napig birtokolja a világ leggyorsabb tengeralattjárója címet.

A K-222 története azonban 1969 végénél régebbre, szűk egy évtizeddel korábbra, 1960 májusáig nyúlik vissza. Ekkor kezdődött meg egy 1957-es kiírás alapján egy kis méretű, nagy sebességű támadó tengeralattjáró tervezési folyamata, mely a Project 661 / Papa-osztály egyetlen egységén, mint prototípuson keresztül a nyugati világban egy ideig komoly félelmet ébresztő Project 705 / Alfa-osztályban teljesedett ki a 70-es második felére.

Az új tengeralattjáró osztállyal szemben támasztott fő elvárások egy kis méretű, mindössze 1 500 tonna körüli és 40 csomó feletti sebesség elérésére képes, jól manőverezhető tengeralattjáró-osztályt vizionáltak, melynek egységei sebességük és manőverezhetőségük végett képesek bármely felszíni hajóval kényelmesen tartani a tempót, valamint az ellenséges tengeralattjárók által indított torpedókat lemanőverezni.

Az igen ambiciózus követelmények végett a dupla törzs vonatkozásában titán ötvözetre esett a választás, mely akkoriban a megmunkálás nehézsége miatt igen bátor döntés volt. Ugyanilyen merész döntés volt a folyékony fém hűtésű reaktor választása is. Utóbbinak bár például a biztonság terén és a tömeg-teljesítmény vonalon vannak előnyei, nem a legegyszerűbb az üzemeltetése – pláne nem volt könnyű megbízhatóra megvalósítani a kor technikai szintjén. Pár reaktort haza is vágtak az Alfák karrierje során. Nagyfokú automatizálás terve mellett az elképzelés szerint akár 16 magasan képzett tengerész is képes lett volna a tengeralattjáró üzemeltetésére.

Praktikusság vonalon 1963-ra azonban tagadhatatlanul kiütköztek a design hiányosságai, mely egy alapos, kevésbé radikális elképzelések mentén történő áttervezést követelt. Ennek következtében a hajó mérete és tömege is megugrott – utóbbi cirka 800 tonnával. A szükséges személyzet mérete pedig majd háromszorosára növekedett.

A prototípusnak szánt Project 661 Anchar / Papa-osztály egyetlen egységének építési munkálatai 1963. december 28-án kezdődtek meg a Szevmash szeverodvinszki hajógyárában. A vízre bocsátásra majdnem pontosan 5 évvel később, 1968. december 21-én került sor, majd 1969 utolsó napján sor került a hadrendbe állításra is. A hosszúra nyúlt építési folyamat nagyban köszönhető a menet közben felmerülő hiányosságoknak, problémáknak.

Az akkor még (és konkrétan 1978-ig) K-162 jelölés alatt futó egységet alapos teszteléseknek vettették alá és később néhány átépítést sem úszott meg. Ezen tesztek alatt érték el a 44,7 csomós sebességet is. Azonban ennek a magas sebességnek – amit később az Alfa-osztály tagjai is nagyrészt hozni tudtak – meg volt az ára. Elsősorban az akusztikus vonatkozásban, de a törzsnek sem tett jót a nagy sebesség. A hangos üzemért cserébe egy nagy sebességű, jól manőverezhető, a kor torpedói elől jó eséllyel eliszkolni képes tengeralattjáró-osztály született.

Nyilván senkinek nem okoz meglepetést, ha azt mondjuk, hogy ezen orosz fejlemények okoztak némi álmatlan éjszakát nyugaton, ahol tartottak attól, hogy az Alfa-vonal, azaz a nagy sebességű, nagy mélységekbe lemerülni képes tengeralattjárók felé mozdul majd el a Szovjetunió. És bár ez végül nem így történt a nagy ijedtségben a tengeralattjárók ellen irányuló fegyverzetek fejlesztésére fordított emelt költségvetés olyan torpedók megjelenését hozta el, mint az amerikai Mk-46, Mk-48 illetve utóbbi továbbfejlesztett, ADCAP jelölésű változata, avagy a brit Spearfish.

A K-222 karrierjének egyik negatív állomásaként egy 1980 őszén végrehajtott karbantartás során az egyik reaktorja megsérült. 1988-ban került tartalékállományba, mióta is a szeverodvinszki Belomorsk haditengerészeti támaszponton várakozott sorsának lezárására.

Érdekességképpen – és ha már az Alfa-osztály – szóba került megjegyeznénk, hogy reaktor vonatkozásban az Alfák sem szerepeltek fényesen. Olyannyira nem, hogy az elsőként befejezett Alfát, a K-377-est már a hadrendbe állítása előtti tengeri tesztek során veszteséglistára kellett írni, lévén egy reaktor meghibásodás miatt ki kellett vágni a teljes reaktor szegmenst.

Project 705 Alfa

Az esetre 1972 folyamán került sor: a reaktorban használt folyékony fém megszilárdult, teljesen ellehetetlenítve a hasadóanyag kiemelését. A tengeralattjárót szétvágták, a teljes reaktor szegmenst furforol és bitumen keverékével töltötték fel és azt tervezvén, hogy majd jól eltüntetik a Kara-tenger mélyén. Aztán a szovjet környezetvédelmi hivatal az “Egyezmény a tengerek hulladékok és egyéb anyagok szennyezése elleni védelméről” értelmében közbeszólt – lévén azt menet közben Moszkva is aláírta Londonban. Az egykori K-377-es reaktorszegmense így kötött ki a Zvezdocska hajógyár melletti Yagry-szigeten, ahonnan egy 1994-es döntés értelmében került átszállításra Gremikha-ba – ahol egyébként több Alfa reaktora is kikötött..

A további Alfa-k közül az 1977. decemberében hadrendbe állított K-123 esetében kellett cserélni a reaktorszegmenst, miután az egy 1982-ben bekövetkező primer kör sérülés miatt szennyezetté vált. A K-123 kivételével az összes Alfa ki lett vonva 1990 vége előtt. A K-123 reaktorszegmensének cseréje jó 8 évbe került – egy nyomott vizes rendszerű reaktort tartalmazó került az eredeti helyére. Az 1991-ben újra hadrendbe állított egység 1995-ig kiképzési feladatokat látott el.

2008 végén Oroszország felajánlott 10 darab MiG-29 “Fulcrum” vadászbombázót Libanon számára. Ehelyett azonban a közel-keleti ország inkább ugyanennyi Mi-24 Hind csatahelikoptert szeretne. Az indoklás szerint Libanonnak nincs szüksége modern vadászbombázókra, főleg nem ilyen kis mennyiségben, mert a szomszédos államok ellen ezzel nem menne semmire, továbbá az üzemeltetés is gondot okozna. A helikopterekkel viszont sokkal többre mennek a helyi terrorszervezetek elleni harcban, mely feladatra amúgy sem a 4. generációs MiG-29-es a legalkalmasabb.

Mi-24P - jól látható a törzs jobb elülső oldalára bepített gépágyú

Az Osztrák Légierő Eurofighter Typhoon-flottája elérte az összesített 1500 repült órát. A “Sógor Air Force” tavaly szeptember végén vehette át az utolsó, 15. példányát a J-35 Draken váltótípusából. A légierő (természetesen) elismerően vélekedik a 4+ generációs vadászbombázóról, mely által a korábbiaknál sokkal magasabb szinten védhetik a légteret.

Még ebben a hónapban megérkezik Ausztráliába az első néhány F/A-18E/F Super Hornet. Mint ismeretes, az F-111 kivonása és az F-35 szolgálatba állítása közötti űr kitöltésére a szigetország 24 darabot rendelt a nevezett típusból. Ezek mindegyike a RAAF Amberley bázisonán fog majd szolgálni, és 2010 és 2011 folyamán válik majd teljessé a flotta.

Az EADS North America átadta a 100. UH-72A Lakota könnyű helikoptert az Amerikai Hadsereg számára. Az Eurocopoter EC145-ből átalakított kávédarálókat kiképzésre használja a hadsereg és a haditengerészet, utóbbi csak kisebb számban. Lehetséges, hogy a jövőben a Lakota “nagy testvére” is megjelenik az Egyesült Államok fegyveres erőinél, ugyanis felfegyverzett változata, az EC645 jó eséllyel pályázik az OH-58D Kiowa Warrior helyére.

India újabb 42 Szu-30MKI beszerzéséről folytat tárgyalásokat Oroszországgal. Az üzlet értéke több mint 3 milliárd USD, de minden bizonnyal még hónapokig fognak elhúzódni a tárgyalások. AZ ázsiai országnak jelenleg összesen 230 Flankerre van érvényes megrendelése, melyekből ez idáig kicsivel több, mint száz darabot kaptak meg. 1996-ban rendelték meg az első 50 gépet, majd 2007-ben újabb 40 darabot. Ezen kívül a Hindustan Aeronautics Limited-nek (HAL) 140 gép licenc alapján történő gyártására van engedélye. A gépeket a kínai és pakisztáni határokhoz közeli reptereken állomásoztatják.

Lezuhant az Azerbajdzsáni Légierő egy Szu-25-ös típusú csapásmérő repülőgépe. Az esetre Nyugat-Azerbajdzsánban került sor március 3-án került sor helyi idő szerint 17:00-kor egy kiképzőrepülés során. Az eset sajnos emberéletet is követelt, a pilóta a gépben vesztett életét. A baleset okainak kivizsgálását megkezdték.

Az Egyesült Államok 1000 lézeres irányítókészletet szállít le Pakisztánnak, és további készletek eladását is mérlegelik, hogy segítsék a Pakisztáni Légierőt az afgán határ melletti régióban tevékenykedő lázadók megállításában. A nyár folyamán leszállításra kerülő F-16C Block 52-esekkel együtt így jelentősen nőni fog a légierő csapásmérő képessége, amelyet a lázadók ellen használnak majd.

Pakisztán 78 millió dollárért kíván beszerezni egy 30 éves Oliver Perry osztályú fregattot az Egyesült Államoktól, és további 5 hasonló hajó megvásárlásáról folytatnak tárgyalásokat. Reményeik szerint az első egység még az év vége előtt megérkezhet Karachiba, mely valószínűleg a tavaly szeptemberben kivonási listára került USS Mclnerney lesz.

A 2009-es svéd fegyverexport mértéke az előző évekhez képest 7 %-kal nőtt. Tavaly összesen 1,9 milliárd dollárnyi, vagyis 13,5 milliárd svéd koronának megfelelő összegű bevételre tettek szert a svédek katonai eszközök eladásából. Ebből 53%-ot európai országok, főleg Norvégia és Svájc termeltek, 27 százalékot a “főbb nem európai partnerek”, mint az Egyesült Államok, Dél-Afrika, Dél-Korea, Ausztrália és Szingapúr, a többi 20%-ot pedig Pakisztán, India, Malajzia, Thaiföld és az Egyesült Arab Emirátusok segítségével zsebelték be.

Újabb taggal bővült a Super Hercules megrendelőtábora, ezúttal Tunézia a szerencsés vásárló. Az üzlet értékét nem hozták nyilvánosságra, csak annyit lehet tudni, hogy a nyújtott törzsű C-130J-30-asra esett az afrikai ország választása, melyből két darabot szereznek be. A 2013 és 2014 között érkező új Herculesek az eddig meglévő 8 darab, közel 50 éves C-130B és egy (ezekhez képest) újabb C-130H szállítógépek mellé/helyett érkeznek. Az új gépeket tűzoltásra is tervezik majd használni.

Még egy Herkys hír: a Holland Királyi Légierő megkapta az első felújított, ex-US Navy-s C-130H szállítógépét. A “G-988″ farokkódú példány a brit Marshall Aerospace alakította át és szerelte fel “üveg” pilótafülkével. Az Eindhoven Bázisrepülőtérre érkező gépet három hónapos aktív tesztelésnek vetik alá, mielőtt csapatszolgálatba állítanák. A következő, “G-781″ kódú példány is hamarosan érkezik. A két C-130H-30 repülőgép 1994 óta szeli az eget, Hollandia 2004-ben döntötte el, hogy két használt, de felújított Herculessel bővíti légiszállítási kapacitását.

Közreműködött: Aim-120 és Eagle

A Sagar Pawan bemutatócsapat egy korábbi szereplése során

Az India Aviation 2010 repülőnap nyitásaként szereplő 4 gépes kötelék épp bemutatóját repülte, mikor is az IN078 jelölésű gép felett pilótája elvesztette az uralmat egy zuhanásból történő kiemelés során és kiválva a kötelékből egy kétemeletes épületbe csapódott. A tragédiában a gépen tartózkodó két hajózó és egy civil vesztette életét, további legalább 5 fő pedig sérülésekkel úszta meg az esetet.

A HAL HJT-16 Kiran kiképzőgép legutolsó Mk.II változatát 1985 -- 1989 között szállították le. Az egész Kiran gépcsalád egyébként leváltásra van megjelölve, utódjául az először 2003-ban repült, egyelőre még prototípus stádiumban leledző HAL HJT-36 Sitara lett kiválasztva.

Igazából semmi lényegi információt nem lehet tudni a tervezett üzletről azon felül, hogy Kairó egyiptomi gyártósorért kardoskodik, ami egy nagyobb mennyiségű megrendelés tervét – a Jane’s tippje szerint legalább 48 gép – jelzi. Magas rangú egyiptomi forrásaira hivatkozva továbbá a Jane’s úgy tudja, hogy a tárgyalások anyagi és technológiai problémák miatt ugyanakkor nem teljesen gördülékenyek, amiben a problémát nagyrészt a helyi gyártósorról szóló egyiptomi tervek jelentik.

Mohammed Abdul Azim dandártábornoknak, az állami tulajdonú Arab Organisation for Industrialisation (AOI) magas rangú illetékesének március 3-án, a Jane’s-nek adott nyilatkozatában kifejtette, hogy a tárgyalások folyamatban vannak, ugyanakkor a végleges megállapodás bejelentése még jó pár hétig nem valószínű.

Az üzlet megvalósulása esetén Egyiptom lenne az első exportmegrendelője a kínai – pakisztáni koprodukcióban létrejövő JF-17-nek.

Egyiptomi F-16-os idegenvezető szerepkörben

A JF-17 hírekkel egyébként lényegében párhuzamosan, március 2-án a Lockheed Martin bejelentette, hogy a 20 F-16C/D Block 50/52 gépek szállításáról szóló szerződés minden egyes részlete véglegesítésre került, így indulhat a gépek gyártása.

Fejlesztés évei

A II. világháború tapasztalatai alapján kezdték meg még 1944-ben egy nagy hatótávolságú tengerészeti járőrrepülőgép fejlesztését, melynek elsődleges feladatának a konvojok kíséretét és a tengeralattjárók felderítését szánták. Az elsődleges szempontok között szerepelt a nagy hatótávolság, nagy sebesség, széles skálájú fegyverzet, valamint a minden időjárási viszonyok közötti bevethetőség. A Lockheed cég akkor még nem tudhatta, hogy az általuk tervezett gép egy majdnem 50 éves karriert fog befutni, miközben a tengerek felderítése mellett a hírszerzői munkában is nagy szerepet fog kapni, hogy végül az erdőtüzek bombázója váljon belőle. A gyárnak ekkor már nagy tapasztalata volt hasonló gépek gyártásában, hiszen nevükhöz fűződött a PV-1 Ventura és továbbfejlesztett változatának a PV-2 Harpoon kifejlesztése is. Ezek voltak a II. világháború idején az amerikai erők standard szárazföldi bázisú tengerészeti járőr repülőgépei.

A prototípus

Az új repülőgép a P2V típusjelzést és a Neptune elnevezést kapta. A US Navy 1944 áprilisában írta alá a szerződést két prototípus és 15 sorozatgép gyártására az akkor még Model26 jelzést viselő gépre. Kialakítását tekintve kissé a II. világháború végének korszerűbb bombázógépeire emlékeztetett. Vállszárnyas, orrfutóműves kialakítású volt a szárnyakon elhelyezett két egyenként 2 300 lóerős Wright R-3350-8-as 18 hengeres dugattyús csillagmotorral. Ezek a hajtóművek 4,3 m átmérőjű négyágú Hamilton Standard gyártmányú szabályozható állásszögű légcsavarokat forgatott. Ezek segítségével leszállás után egy alig 300 m hosszú kigurulást követően képes volt megállni.
A repülőgép alapszemélyzete hét főből állt. A pilóta és a másodpilóta mellett rádiós, bombázótiszt / orrgéppuskás, radarkezelő, valamint felső torony és farok-géppuskás alkotta a csapatot. Ez természetesen csak az alapfeladatú gépekre és azon belül is az első sorozatra érvényes. Később a feladattól függően a személyzet létszáma jelentősen változhatott.

Támadó fegyverzete 3 600 kg bombából és mélységi aknából vagy 980 kg-os torpedóból állt. Jellegzetes fegyverterhelései az alábbiak voltak:

• 4 db 900 kg-os bomba
• 8db 450 kg-os bomba
• 16 db 225 kg-os bomba
• 12 db 150 kg-os mélységi bomba
• 2 db 908 kg-os torpedó

Védőfegyverzete 2-2 db 12,7 mm-es géppuska volt az orrban, a törzs tetején és a farokrészen. Ez is mutatja a hagyományos II. világháborús gépekre jellemző kialakítást, amely mégis életképesnek mutatkozott hosszú éveken keresztül.

A felderítő radar antennáit a törzs alatt az orrfutó és a bombakamra között helyezték el. Ennek egy kis domborulat jelezte a helyét a törzsön.

A repülőgép első felszállására 1945. május 17.-én került sor Burbankben, Kalifornia államban. A dátumból látszik, hogy a gép végül lekéste a II. világháború harcait. Az év további része intenzív tesztekkel telt, majd 1946 júliusában a Navy megkapta első gépeit. Az 1945-ös prototípusok legyártásával egy nagyon sikeres 17 éves periódus kezdődött 1962 áprilisáig, amely a Neptune hét fő és rengeteg alváltozatát eredményezte 1 051 példányban. A Neptune-t a tengerészet 23 repülőszázada alkalmazat egy időben. Ezen kívül 130 db P2V-7 és P-2J változatot gyártott Japánban a Kawasaki cég.

A típus már 1947. szeptember 29. és október 1. között bizonyította képességeit. A Truculent Turtle elnevezésű – mai napig leghíresebb – Neptune távrepülési világrekordot állított fel, amikor 18 089 km-es távolságot repült az ausztráliai Perth és az ohioi Colombus között 55 óra és 17 perc alatt. A rekord egészen 1962-ig fennállt, amikor egy B-52-es döntötte meg Okinawa és Madrid között 20 177 km-t teljesítve.

A korai sorozatok

Az első P2V-1-es változat szinte teljes egészében megegyezett a prototípusokkal. Ugyanazok a Wright R-3350-8-as motorok képviselték az erőforrást és feladata a tengeralattjárók felderítése és megsemmisítése volt. Az első gépeket a tengerészet tesztelésre és kiértékelésre használta. E mellett természetesen teljes fegyverzettel és felderítő rendszerrel rendelkezett. Már ennél a változatnál beépítették az orrfutó és a bombakamra közé a felderítő lokátort egy áramvonalas burkolat alá. A személyzete 8 fő lett.

Összesen 15 db P2V-1-est rendeltek, amelyek közül az elsőt 1947. március 13.-án kapta meg a VP(ML)-2-es repülőszázad a Miramar bázison. Az utolsó gépet 1947 májusára szállították le.

A P2V-1-es sorozat ötödik legyártott gépén végezték el azokat az átalakításokat, melyekkel a P2V-2 változat kialakítását kísérletezték ki. A második sorozatnál a cél a gép hatékonyságának növelése volt, valamint a személyzet létszámát vissza lecsökkentették 7 főre. A korábbi 2 db 12,7 mm-es géppuskával felszerelt orr részt egy tömör hat 20 mm-es gépágyút befogadó orr résszel cserélték le. Ezzel 0,76 m-rel hosszabb lett a gép teljes hossza. Érdekesség, hogy a farokgéppuska tüzelése alatt a gép 10 km/h-val gyorsabban, az orrgéppuska tüzelése esetén ugyanennyivel lassabban repült.

Később néhány gépet átalakítottak fotófelderítő változattá. Ekkor a meghosszabbított fegyverzettel ellátott orr rész helyett egy ugyanilyen hosszú, de alul megfigyelőablakkal ellátott orr résszel cserélték le. Ezen keresztül történt a fényképek készítése.

A hátsó két géppuskát kezdetben megtartották, majd a gyártás felfutásának idején lecserélték azokat két 20 mm-es gépágyúra. A félszárnyak alá 8-8 db rakétaindító sínt alakítottak ki.
A motorokat Wright Cyclone R-3350-24W típusra cserélték, amely normál üzemben 2 500, míg vízbefecskendezéssel 2 800 Le leadására volt képes. Ezzel együtt szintén cserélték a légcsavarokat és a korábbi négyágú típust egy háromágú Hamilton Standard légcsavar váltotta le.

A felszállást segítendő a törzs mindkét oldalára 4-4 db JATO rakétahajtóművet lehetett felszerelni. A nyolc összesen 1 600 Le további teljesítményt biztosító sugárhajtóműnek 10 másodperces égésideje volt.
Érdekes módon a korábbi korszerűbb elektromos jégtelenítő rendszert egy régebbi alkoholos típussal cserélték le.
A P2V-2 változat első prototípusa 1947. január 7.-én emelkedett a levegőbe, míg az első sorozatban gyártott példány ugyanazon év május 20.-án. Összesen 81 db P2V-2 változatú gép készült és az utolsót 1948 júliusában adták át a haditengerészet részére.

További érdekessége a változatnak, hogy két példányát (122465 és 122466) átépítették sarkköri üzemeltetésre. Ennél a két gépnél a hagyományos futóművet behúzható sítalpakkal szerelték fel, úgy, hogy a gép hagyományos kerekei is megmaradtak, és használhatóak voltak a sítalpakkal együtt. Az összes védőfegyverzetet eltávolították a gépekről és egy kezdetleges MAD detektorral szerelték fel, melyet a farokrészbe építettek be. A gépek a P2V-2N „Polar Bear” jelzéssel repültek elsődlegesen hosszú távú felderítő és kutató-mentő feladatokban.
Legalább három P2V-2 sorozatú gépet fotófelderítővé alakítottak át. Ezeknél az orr részt üvegezettre cserélték és az összes fegyverzetet eltávolították. A későbbiekben a sorozat gépeit elsősorban kiképzésre használták és a legtöbbnél visszaszerelték a négyágú légcsavarokat.

A P2V-3 változatnál R-3350-26W típusú motorokat építettek be, melyek 2 300 Le normál és 3 200 Le vízbefecskendezéssel megnövelt teljesítmény leadására voltak képesek, ezzel sikerült ismét növelni a gép sebességét. A P2V-2 változat ASW radarját és erős védőfegyverzetét megtartották. Első levegőbe emelkedésére 1948. augusztus 6.-án került sor. Összesen 83 db P2V-3-as változat került a tengerészet állományába, majd később négy alváltozatban módosították. Az utolsó példányt 1950 januárjában szállították le. Ez lett az első változata, amelyet harcban is kipróbáltak a koreai háború során. Főleg partmenti járőrfeladatokra használták, de alkalmazták alacsonytámadó akciókban is szárazföldi célok ellen. Leggyakrabban orrban elhelyezett gépágyúival és a szárnyak alatti rakétákkal hajtotta végre a támadást. Később elsősorban éjszakai bevetések során bombákat dobtak, aknákat telepítettek, de mint felderítőt is bevetették.

A sorozatnak négy további alváltozata is született.

P2V-3

A P2V-3C változatot nagy hatótávolságú bombázó repülőgépként alkalmazták a repülőgép-hordozók fedélzetéről. A koncepciót 1949. március 3.-án próbálták ki, amikor egy P2V-3C JATO gyorsítórakétákkal felszerelve felszállt a USS Coral Sea fedélzetéről. A gép 33 500 kg-os felszállótömegéből 4 530 kg-ot a szimulált nukleáris fegyverzet tett ki. A stratégia szerint, a hordozóról felszállva a repülőgép megközelíti az ellenséges célpontot, nukleáris csapást hajt végre, majd vagy egy közelebbi szövetséges szárazföldi bázisra száll le, vagy pedig visszatér a hordozóhoz és mellette hajt kényszerleszállást a tengeren. A feladat érdekében minden felesleges dolgot eltávolítottak a típusról. Megszüntették a farokgépágyú kivételével az összes védőfegyverzetet, a szárny alatti rakétaindítókat, a radarrendszert. Ugyanakkor kiegészítő üzemanyag tartályokkal szerelték fel. Összesen 11 példány épült belőle. 1949-50-ben 2-3 gyakorló bevetésre került sor a típussal, Ezek közül a leghosszabb 25 óra 59 percet vett igénybe. Ekkor Florida partjai mellől startoltak, Panamában hajtottak végre imitált bombázást, majd San Francisco mellett szálltak le.
A koncepción hamar túllépett az idő, amikor megjelentek a Navy állományában az első AJ Savage nukleáris bombázó repülőgépek.

A P2V-3B változatot egy ASB-1 típusú kismagasságú bombavető rendszerrel szerelték fel, amelyet az A-3 Skywarrior gépektől kölcsönöztek. Ezek segítségével nukleáris bombát kellett volna a célba juttatniuk. Új építésű gépek nem születtek, de 10 db P2V-3C és 6 db P2V-3W típusú gépet építettek át erre a szabványra.

A P2V-3W egy korai előrejelző típusként definiált repülőgép, amelyet inkább elektronikai hírszerzésre (ELINT) alkalmaztak. A típusba egy APS-20-as felderítő radart szereltek be. Jól felismerhető volt a megnövelt radarburkolatáról. Ez lett az első speciális kémváltozata a Neptune-nak. Számos alkalommal megfordultak a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tagállamainak határai mentén. Ezek során sokszor kerültek összeütközésbe a kommunista erőkről. Ezekről részletesebben még fogunk foglalkozni cikkünkben. Első felszállására 1949. augusztus 12.-én került sor. Összesen 30 példányt gyártottak belőle.

A P2V-3Z változatból mindössze két példány épült (122986 és 122987). Az alváltozat rendeltetése VIP szállítógép volt, amellyel magas rangú személyeket szállítottak harci övezetekben. Ennek megfelelően alakították ki a belső teret és páncélozták a gép fontosabb részeit. Az összes fegyverzetet eltávolították a fedélzetéről. Mindkét példányt intenzíven használták a koreai háború idején.

1949. november 14.-én emelkedett először a magasba a P2V-4 változat első példánya, melyből összesen 52 db épült. R-3350-30W típusú motorjai már 3 750 Le leadására voltak képesek, és 566 km/h végsebesség elérését tették lehetővé, max felszállósúlya 33 624 kg-ra nőtt. Légcsavaroknál visszatértek a négytollú változat használatához. Sikerült felszállási út hosszát csökkenteni, míg a gép hatótávolságát pedig növelni. Ez utóbbit főleg a szárnyvégeken kialakított 3 200 l-es kiegészítő üzemanyag tartályoknak köszönhette. Ezzel 6 760 km-re nőtt az egy tankolással megtehető távolság. A jobb oldali tartály elejére egy nagy teljesítményű keresőfényszórót építettek be.
A típusnál standard lett a P2V-3W változatba beépített APS-20 radarberendezés. Fegyverzete megegyezett a P2V-3 alapváltozatéval, megkapta a 6 db 20 mm-es gépágyút az orrban és kettőt a farokban, valamint a két 12,7 mm-es géppuskát a toronyban. Szintén kialakították a 16 db rakétaindító sínt a szárnyak alatt.
A gép személyzete 8 főre bővült, mivel helyet kapott egy szonárbója operátor. Ezeket a bójákat a felderítési övezetben a tengerbe szórták és mikrofonjainak által vett jeleket visszasugározzák a gép fedélzetére. A tengeralattjárókat propellerzajuk árulhatta el és ezeket felderítve a Neptune támadó géppé vált. Torpedók és mélyvízi bombák segítségével képes volt a víz alatti ellenséget elsüllyeszteni.

A P2V-4 változatok szintén bevetésre kerültek Koreába, elsősorban partmenti vizek feletti őrjáratokban. 1962-ben a P2V-4 gépek visszakerültek a Tengerészet Tartalék állományába, ahol a P-2D típusjelzést kapták.

Késői sorozatok nagy példányszámban

Az első igazán nagy szériában gyártott változat a P2V-5-ös sorozat lett, amelyből 424 db emelkedett a magasba. A típus rendeltetése még mindig a tengeralattjárók elleni harc volt és ez a sorozat váltotta le az összes korábbi Neptune változatot. A korábbi példányok mind tartalékos alakulatokhoz kerültek.
A P2V-4 változat hat gépágyúval felszerelt tömör orr részét egy 2 db 20 mm-es gépágyúval felszerelt Emerson típusú gömbkupola váltotta fel. Fegyverzete kezdetben 3 630 kg össztömegben bombákból, mélytengeri aknákból és torpedókból állt a bombatérben elhelyezve, valamint 16 db nem irányított rakétából a szárnyak alatt. Megtartották az APS-20-as keresőradart, helye továbbra is egy nagyméretű kupolában volt a törzs alatt az orrfutómű mögött. A felderítési hatótávolsága meghaladta a 450 km-t. A szárny végi póttartályok méretét megnövelték és elhelyezésüket is megváltoztatták. A V-4 változatnál még a szárny végén, de alsó pozícióba volt szerelve, míg a V-5-ös gépeknél már a szárny folytatásaként középponti helyzetbe szerelték fel. Ezek a tartályok már repülés közben, vészhelyzet esetén leoldható kialakításúak voltak és egyenként 1 325 l tüzelőanyag befogadására volt képes. Kialakításuk révén segítették a gép repülés közbeni stabilitását. A jobb oldali tartályban továbbra is megtartották az AN/AVQ-2-es 70 millió gyertya fényerejű keresőfényszórót, amely szervomotorokkal mozgatható kivitelben lett beépítve. Ugyanakkor a bal oldali póttartály elejébe egy APS-8-as (majd később APS-31) kis hatósugarú keresőradart szereltek be. Felderítő eszköztárukat aktív és passzív rádió-akusztikus bóják egészítették ki.

A gép személyzete 9 főre növekedett mivel megjelent az ASW/ECM operátor.
A gép erőforrása két R-3350-30W típusú motor volt, amely megegyezett a V-4 változatba épített erőforrásokkal. Mivel a gép tömege kissé nagyobb lett, mint ez előző sorozaté, ezért a sebessége kissé lecsökkent. A póttartályoknak köszönhetően a gép hatótávolsága 7 645 km-re nőtt.

A P2V-5 első felszállására 1950. december 29.-én került sor. A típusváltozat megjárta a koreai háborút, ahol a korábbi Neptune gépekhez hasonlóan elsősorban járőröző bevetésekre vetették be. Később az amerikai haditengerészeten kívül számos nemzet is rendszeresítette.

Gyártás során a tapasztalatok alapján a lövegtoronnyal felszerelt orr részt később tiszta üvegezett orra cserélték. Módosították a pilótakabin kialakítását, jobb kilátást biztosítva ezzel a személyzetnek. Szintén eltávolították s hátsó védőgéppuskát és helyére egy hosszan hátranyúló farokrész került egy ASQ-8 MAD rendszerrel. Később még számos fejlesztésre sor került ennél a változatnál. Számos gép hordozta az orr két oldalán könnycsepp alakú burkolat alatt az AN/ALR-3-as elektronikai zavarórendszer antennáit, valamint ez a repülőgéptípus hordozta először a Juliette / Jezebell ASW rendszert is.

A szolgálat második felében a gépek új típusjelzést kaptak és a P2V-5-ösök ezentúl a P-2E jelzést viselték. Természetesen számos alváltozattal rendelkezett a P2V-5-ös is. Ezek közül az alábbiak voltak a legfontosabbak.

P2V-5

P2V-5F változatot két Westinghouse J34-WE-34-es sugárhajtóművel szerelték fel, amelyek egyenként 1 475 kg plusz tolóerőt biztosítottak a gépnek. Ezeket a hajtóműveket a szárnyak alá szerelték a motoroktól kijjebb. Ez azzal a kompromisszummal járt, hogy a rakétaindítók közül négy-négy darabot el kellett távolítani, így összesen nyolc rakétaindító maradt a gép fegyverzetében. Fegyverterhelés tömege 4 535 kg-ra növekedett. A tengerészet VW-3 és -4 századának keretében a típussal hurrikánvadász feladatokat is repültek. Ezekben a küldetésekben 11 fős személyzet vett részt és akár 14 órás repülésekre is sor kerülhetett. A gépekről minden fegyverzetet eltávolítottak és a rakétaindító síneket is megszüntették. Egy üvegezett orr rész került kialakításra a jobb megfigyelések érdekében.

P2V-5FD változatnál a szárnyak külső része alá egy levegőből indítható Ryan KDA-4 Firebee típusú légi célt függesztettek. Később ennek szuperszonikus változatát és a Ryan BQX-34A drónt is integrálták. Ezzel együtt kiszerelték az összes fegyverzetet, a felső megfigyelőpontot, a rakétafüggesztéseket és a szárnyvégi üzemanyag tartályokat. Ezeket a gépeket tulajdonképpen, mint légicél vontatókat / légi cél indítókat lehetett bevetni. A típusjelzések megváltoztatása után a gép a DP-2E jelzést viselte.

P2V-5FE változatnál a J34 sugárhajtóművek mellett korszerűsítették az elektronikai eszközöket is. Ezt követően elsősorban ELINT bevetésekre alkalmazták ezeket a gépeket. A típusjel váltás után az EP-2E jelzést kapták a gépek.

P2V-5FS változatnál a sugárhajtómű mellett a tengeralattjárók elleni kapacitását növelték a gépnek elsősorban a Julie / Jezebel rendszer beszerelésével. Későbbiekben az SP-2E jelzést kapták ezen alváltozat gépei.

A US Army igényei szerint lett kialakítva az AP-2E változat, amelyet Vietnamban használtak a hadsereg repülőcsapatai. Összesen hat gépet építettek át ilyen módon. A gépet ECM rendszerekkel szerelték fel, további rádió-berendezéseket kapott és egy áramvonalasabb szárnyvégi póttartályt. A gépek üvegezett orr részét a későbbiekben tömör orra cserélték, amely jobban tudott helyet biztosítani a rádiótechnikai elemeknek. A hadsereg Neptunjai az 1. rádiófelderítő-század keretében Cam Rahn Bay repülőterén állomásoztak 1967 júliusától 1972 áprilisáig.

Szintén egy speciális változata lett az OP-2E, melynél már elhagyták a törzs alá a szárnyakkal egy vonalba szerelt APS-20-as radart és helyette az orr üvegezett orr rész alá került egy jóval kisebb felderítőradar. A korábban a farokrészbe szerelt MAD egységet eltávolították és helyén egy jóval rövidebb farokrészt alakítottak ki. Szintén kiszerelték az összes tengeralattjárók felderítésére szolgáló eszközt is. A függőleges vezérsíkkal egy vonalba a törzs alá egy kamerát építettek be, mellyel a támadások eredményeit lehetett megörökíteni. Fegyverzetét géppuskakonténerrel bővítették, melyeket a szárny alá lehetett szerelni a nem irányított rakétáktól kijjebb. A gépek a Navy VO-67-es századának keretében repültek a thaiföldi Nakhon Phanon repülőteréről 1967. november 15.-től. Innen a White Igloo hadművelet keretében repültek és érzékelőket szórtak le a dzsungelben amelyek akusztikusan érzékelték a vietkong mozgását. A gépek mindössze 1968. július 1.-éig repültek Vietnamban, majd az egységet feloszlatták, gépeiket pedig visszatelepítették az USA-ba. A hadműveleti övezetben az OP-2E gépek festése dzsungelzöld alapú volt, sötétszürkével kombinálva a kabin környékén. Összesen 12 db gépet alakítottak át OP-2E változattá. A változat kialakítása előtt két másik P-2E gépet átalakítottak repülő laboratóriummá, melyen az OP-2E rendszereit tesztelték. Ez a két gép az NP-2E jelzést viselte.

OP-2E

Összesen két gépet alakítottak át RP-2E változattá, amelyeket Vietnamban használtak elektronikai felderítőnek a US Army repülőerői.

A P2V-6-os verzió elsődleges feladata a légi aknák célba juttatása volt, háttérbe szorítva az addigi torpedóvetést, bombázófunkciót és felderítő kapacitást. A bombatárát jóval nagyobbra tervezték, mint a többi változat esetében. AN/APS-33-as (más források szerint APS-70) fedélzeti radarja sokkal pontosabb helymeghatározást tett lehetővé.

A gépek orr részét megnyújtották és egy Emerson toronyba szerelt dupla 20 mm-es gépágyút építettek be. Az orr elején oldalra szerelt AN/ALR-3-as antennákat leszerelték, a törzs alá pedig a korábbi APS-20-as lokátor helyett egy kisebb radomba szerelt APS-70-es berendezés került. Első alkalommal használtak rozsdamentes acélt a motorburkolat kialakításához, amelybe R-3350-36W típusú hajtóművek kerültek. Mivel a géppel nagyon sokat repültek alacsony magasságban ahol a légvédelemnek jobban ki van téve, megerősített páncélzatot építettek be. Első repülésére 1952. október 16.-án került sor, és még ugyanebben a hónapban elindult a sorozatgyártás is. Összesen 83 db épült belőle, melyből 67 db alapváltozatú gép volt, a többi pedig P2V-6M változat. Az 1962-es típusjelzés egységesítés során a P2V-6 gépekből P-2F lett.

P2V-6B lett az első típusjelzése annak a változatnak, amelyet alkalmassá tettek AUM-N-2 típusú levegő – víz alatti rakéta indítására. Később P2V-6M jelzésre átszámozták ezeket a gépeket.

P2V-6M az AUM-N-2 rakéták hordozására alkalmas változat típusjelzése lett. Összesen 16 példányt alakítottak át ilyen módon. Indításukhoz a szárnyak külső felén szereltek fel egy-egy függesztőpilont. Később az MP-2F jelzést kapták.

P2V-6F változatnál visszatértek a J-34-WE gázturbinák használatához hasonlóan, mint a P2V-5F gépeknél.

P2V-6T jelzéssel azt a néhány kiképző gépet jelölték, amelyek a típus kiképzésére használtak. Ezekből a gépekből a teljes fegyverzetet és a szárnyvégi tartályokat is kiszerelték. Típusjelzésük később TP-2F lett.

Az utolsó változat

A P2V-7-es volt az utolsó Neptune változat. A verziót 2 db vízbefecskendezéssel 3 700 Le leadására képes R-3350-32W típusú turbófeltöltős motorral szerelték fel, és az első változat volt, amelyet már gyárilag J-34-WE-36-os kiegészítő sugárhajtóművekkel is elláttak. Megjegyzésként ide írjuk, hogy a Kanada részére gyártott 25 db gépnél először nem szerelték fel ezeket a sugárhajtóműveket, de később ők is beépítették ezt a plusz erőforrást.
Ez a változat lett a leggyorsabb Neptune változat 585 km/ végsebességével.
Egy teljesen új kialakítású fülkét kapott, amelynek kissé buborék jellege volt. Ezzel nagymértékben javították a gép személyzetének körkörös kilátását.
Megtartották a P2V-5-ös változattól alkalmazott APS-20 radart, bár burkolatának kialakítása kissé változott. A szárnyvégi tartályok mérete, de ezzel együtt légellenállásuk is kissé csökkent. A személyzet létszáma 9 fős maradt.
Először elől – hátul géppuskatornyot terveztek beépíteni, de szerencsére még e gyártás beindulásának kezdetén megváltoztatták ezt az elképzelést és előre egy üvegezett megfigyelői orrkúpot, hátulra pedig a MAD antennát szerelték be. Szintén megszüntették a felső lövegtornyot, helyére egy megfigyelőbuborék került. Hasonlóan a késői P2V-5-ös gépkehez a kabin két oldalán ennél a változatnál is felszerelték az AN/ALR-3 rendszer érzékelőit.

Első repülésére 1954. április 26.-án került sor. Az amerikai gyárakban 311 példányt gyártottak belőle, míg Japánban a Kawasaki gyár további 48 példányt. Az amerikai hadsereg három fegyverneme – haditengerészet, légierő és hadsereg – alkalmazta a különböző alváltozatait, míg a külföldi államok közül Kanada, Franciaország, Hollandia, Ausztrália és Japán rendszeresítették.

1962-ben a gépek típusjelzése P-2H-ra módosult. Jelenleg ebből a változatból maradt a legtöbb használatban, de már nem katonai gépként, hanem polgári cégek kötelékében tűzoltó repülőgépként.

P2V-7S változatnál korszerűsítették az ASW / ECM rendszerét, beleértve a Julie / Jezebel eszközöket is. A gépek később az SP-2H jelzést kapta.

P2V-7LP változat behúzható alumínium síléceket kapott hasonlóan a korai P2V-2N gépekhez. Feladata is hasonló volt, a sarkköri bevetésekre tették alkalmassá és felszerelték az ehhez szükséges eszközökkel. Az oldalaira felszerelhető volt 16 db JATO startrakéta, ezzel biztosítva a hómezőkön szükséges plusz tolóerőt. Ennél a változatnál a P2V-5 változat nagyobb szárnyvégi póttartályait alkalmazták. Összesen négy ilyen alváltozatú gépet építettek. A változat később az LP-2J jelzést kapta.

AP-2H jelzéssel használta a légierő a P2V-7-es speciális ECM harcra tervezett változatait. A gépeket 1967 novembere és 1969 júniusa között használták Vietnamban a VAH-21-es század keretében éjszaka és rossz időjárási körülmények között is. A gépek érzékelőket dobtak le a Ho Shi Minh ösvényre, melyek az ott zajló mozgásokat érzékelték. Ezekről a gépekről leszerelték a MAD farokkúpot és helyére egy Aero 11/A jelű lövésztornyot építettek be 2 db 20 mm-es gépágyúval. Az Mk8-as gépágyú célzórendszer valamint egy infravörös érzékelő segítette a hátsó lövész munkáját. Szintén cserére került az APS-20 felderítőradar, melynek helyére egy kisebb radom alatt egy APQ-92-es radart helyeztek el. Az orr alá egy másik infravörös érzékelő és egy LLLTV (Low Light Level TV) szenzor került. A felderítő rendszer része volt egy oldalra néző lokátor, a DIANE integrált, digitális, támadó és navigációs berendezés, valamint a „Black Crow” gépkocsi motorindítást érzékelő rendszer. Erre változatra se lövésztornyot, se megfigyelő buborékot nem építettek a törzs tetejére. A farokgépágyún kívül a szárnyak alatt két gépágyú és négy bombafüggesztési pontot alakítottak ki. A gép leggyakrabban bombákat és napalmtartályokat hordozott, de törzs alá sokszor 40 mm-es gránátvetőt is beépítettek. Szintén függesztettek 7,62 mm-es géppuskakonténereket, amelyek csövét 30 fokkal lefelé irányozták, így egyenes repülésben is tudták alkalmazni. Összesen 4 példányt alakítottak át erre a változatra.

AP-2H

RB-69A (PV2-7U) jelezést kapta az a 7 db gép, amely az US Air Force vagy még inkább a CIA részére épült felderítő céllal. Az 50-es évek végén, 60-as években alkalmazták a típust elektronikai felderítő feladatokra. Szinte minden fontosabb konfliktuszónában és a vasfüggöny környékén is megfordultak ezek a repülők. Folyamatosan gyűjtötték az adatokat elsősorban a szovjet és kínai rádiólokátor hálózatról és a SAM ütegekről. A legtöbb gépet felszerelték oldalra néző SLAR (Side Looking Airborne Radar) radarral, mellyel a határ mentén repülve is belátott az ellenséges területek fölé. A típus nem rendelkezett szárnyvégi póttartályokkal és módosították a farokrészt is, hiszen a MAD eltávolítása miatt rövidebb lett. A gépek először normál tengerészeti kék festéssel érkeztek, de a légierő szolgálatában fekete színt kaptak.

DP-2H jelzést kapták a drónok indítására átalakított gépek.

EP-2H jelzéssel repült az a három gép amelyet a haditengerészet használt átjátszó állomásként és UHF telemetriás vevőként drónok részére.

Egy gépet NP-2H jelzéssel kísérleti platformként alkalmazták.

Japán fejlesztésű változat a P-2V-kai, vagy ismertebb nevén a P-2J. Ezt a változatot hazai gyártású 2 850 Le-s General Electric T64-10 típusú turbólégcsavaros hajtóművel szerelték fel és Hamilton Standard háromtollú légcsavart kapott. A fejlesztési munkálatok 1961-ben kezdődtek, míg az első gép átalakítására 1965 nyarán került sor. Lecserélték az eredeti J34-es sugárhajtóműveket is, japán gyártású 3 085 LE teljesítményű IHI-J3 sugárhajtóművekre. Sebessége 650 km/h-ra nőtt. Korszerűsítették a gép ASW rendszerét, és egy kisebb méretű AP-80-as radart építettek be, amely a gép hasa alatt kisebb burkolatot is igényelt. Az ezáltal felszabadult belső teret az üzemanyag mennyiség növelésére szánták, ezzel növelve a gép hatótávolságát is. Mivel az új hajtómű keskenyebb hajtóműházat kapott, abban nem fért el a régi főfutómű. Ennek megoldásaként egy kisebb átmérőjű, de dupla főfutót terveztek, amely könnyen felismerhetővé teszi a földön álló P-2J változatot. A függőleges vezérsík méretét is növelték, valamint a törzs hossza is nőtt 1,29 m-rel. A másik jellegzetessége ennek a változatnak a kabin elé az orr tetejére szerelt antenna. A személyzet létszámát 10-12 főre növelték. A gép első repülésére 1966. január 21.-én került sor és 1979 márciusáig 89 (más források szerint 82 db) épült belőle kizárólag a Japán Önvédelmi Erők részére. EP-2J jelzéssel két példányt ELINT feladatokra, míg további négy gépet UP-2J jelzéssel mint légi célt (drónt) alakítottak át.

Mindennapok egy tengeri isten fedélzetén

A típus pilótabarát, jól vezethető gépnek bizonyult. Normál felszálló-tömeggel, még egyetlen hajtóművel is stabilan repült. A fel- és leszállási jellemzői nagyon jók voltak és kiválónak ítélték nagy hatósugarát is. A későbbi kisegítő hajtóműves változatoknál a csillagmotor kiesését könnyen kompenzálta az ugyanazon az oldalon elhelyezett sugárhajtómű. A hosszú bevetéseken jól jött a robotpilóta, de mivel a gép jól vezethető volt sok esetben a másodpilótára, sőt esetenként a navigátorra bízták a vezetését. A szárnyak kialakítása miatt alig volt érzékeny a turbulenciára. A szárnyak mechanizációja pedig az alacsony sebességeknél és a manőverezésnél nyújtott segítséget.

A felkészítés mindig 36 órával a bevetés előtt kezdődött és két személyzet készült fel egyszerre biztosítva a tartalékot is. A személyzet speciális tagjai külön eligazítást is kaptak. A gépek percre pontosan startoltak, így mindkét személyzet már órákkal a start előtt a gépben tartózkodott. Amikor az elsődleges gép személyzete jelentette a sikeres felszállást és az útvonalrepülés megkezdését, a tartalék gép személyzete akkor szállhatott ki. Általában a következő napon ők adták az elsődleges gépszemélyzetet. Az őrjáratozások a legtöbbször napfelkelte előtt kezdődtek és sokszor csak napnyugta után értek véget. A bevetések hossza 9 – 12 órás volt, bár a 13 000 liter üzemanyag akár 17 óra repülést is lehetővé tett volna. Az útvonalrepülést 315 km/h sebességgel hajtották végre, ez volt a leggazdaságosabb sebessége. A személyzet legtöbbször a polgári kereskedelmi hajók ellenőrzését végezte 30-50 m magasságon repülve, fényképezett, felírta a nevüket, sebességüket, útirányukat. A hajóval párhuzamosan végzett áthúzás során a személyzet minden tagja másra figyelt, így könnyebb volt minden paramétert ellenőrizniük. Az ellenőrzés után vissza felemelkedtek 450 – 500 m magasságra és folytatták az útvonalrepülést. Mindenki visszatérhetett a saját műszereihez.

A békésnek nevezhető útvonalrepülések mellett sokszor provokálták a szovjet és kínai légvédelmet. Ekkor derékszögben repültek közvetlenül a part irányába. Az ellenük küldött vadászgépek folyamatosan használták lokátoraikat és rádióztak a földi irányítással. Ezt a Neptune-ok rögzítették, majd az utolsó pillanatban a felségvizek határánál kifordultak a rárepülésből.

Az elektroncsöves műszerek miatt a téli bevetések bizony népszerűbbek voltak a Neptune fedélzetén. Ekkor a termelődő hő kellemes meleget teremtett, ugyanez nyáron már elviselhetetlen hőséggé fajult. A felderítő berendezések kezelőinek e mellett még a nagyon szűk hellyel is meg kellett küzdeniük. Mivel sokat repültek az északi vizek felett kötelező volt a hőszigetelt felszerelés viselése. Ez alól csak a trópusokon repülve engedtek kivételt. A felszerelés ugyanis nagyon kényelmetlen volt a 12 órás bevetések során. A legtöbb gépen hamar meglátszottak a bevetések nyomai. Természetesen nem az ellenséges légvédelmi tevékenységre kell gondolni, hanem az időjárásra. A gépek ugyanis a legrosszabb időben is bevetésre indultak és általában az időjárási frontokat sem kerülték ki. Felszerelték őket a szárnyak és a függőleges vezérsík belépőéleit fűtő berendezéssel, de a leváló jégdarabok kitetoválták a gépek festését.

Mivel a típussal hosszú időtartamú repüléseket végeztek felszerelték egy pici konyhával és egy elektromos kályhával, ami igen nagy segítség volt az északi vizek feletti járőrözés során.

Alkalmazó országok

Argentína

1957-ben vásároltak először 8 db ex-angol P2V-5 sorozatú gépet. Ezt később 3 db SP-2E, 1 db EP-2E és 4 db SP-2H egészítette ki. Ezek mindegyike ex- US Navy gép volt. Az utolsó gépet 1982-ben a falklandi háborút követően vonták ki.

104. Tengerészeti repülőezred – SP-2E gépekkel

Ausztrália

A kontinensnyi ország 1951-ben rendelte meg első Neptune gépeit, melyek egészen 1978-ig álltak rendszerbe. Ezzel az első külföldi felhasználók lettek. Összesen 12 db P2V-5-ös (A89-301-től 312-ig oldalszámozva), valamint 12 db P2V-7-esre (A89-270-től 281-ig lajstromozva) került kengurus felségjel. A P2V-5 gépek a Neptune MR1, majd korszerűsítések után az MR2, és MR3 jelzést viselték. A P2V-7-esek elnevezése a Neptune MR4 volt.

A bal alsó sorkban a RAAF egyik SP-2H

10. repülőszázad, Townsville légibázisról üzemeltették a P2V-7-es gépeket 1978-79-ig amikor a P-3C Orinok váltották fel a típust.

11. repülőszázad, Richmond majd Edinburgh légibázisokról. P2V-5 gépeket repülték 1969-ig, amikor P-3B Orinok váltották fel azokat.

Brazília

1958-tól 1976-ig alkalmaztak 14 db ex-angol P2V-5 változatú gépet. Oldalszámaik 7000 és 7013 közöttiek. A gépek a 7. repülőcsoport 1. századához kerültek Salvador légibázisra. A gép brazil típusjelzése P-15 volt.

Chile

Kevés információ ismert a chilei Neptune gépekről. Ha minden igaz 4 db ex- US Navy SP-2E változatot használtak 1978-79-ig, amikor a brazil EMB-111-es típussal váltották fel.

Franciaország

Japán mellett a legnagyobb külföldi Neptune üzemeltetők voltak a gallok. Először 1953-ban vásároltak 31 db P2V-6-os gépet, amellyel Algáriában a 21F és 25F századokat, valamint Marokkóban a 23F századot szerelték fel. Később 24 db P2V-7-es gépet is vettek, amelyek a 23F, 24F és 25F valamint a 9S és 12S századokhoz kerültek. 1961-ben elkezdték a gépek leváltását a hazai tervezésű Atlantic típussal, de még 20 évvel később is szolgáltak P2V-7-es változatok a 25F századnál és a 12S századnál Tahitin. A típus szerepet kapott a francia nukleáris és űrkutatási programban is. Hat példány alakítottak át speciális műszerekkel a rakétaindítások megfigyelésére. A 12S század néhány gépét elektronikai felderítőnek valamint gyakorlógépnek építették át. Utolsónak is ez az egység adta le megmaradt gépeit 1984-ben.

Hollandia

1953 és 1982 között alkalmazták a típus P2V-5 (ex-angol) és P2V-7 változatait. Utóbbiak közül először 14 db-ot vásároltak, amelyek gépágyúkkal felszerelt tömör orral érkeztek és az indonéziai harcokba vetették be őket. Ezen közben az egyik gépet selejtezni kellett. Később, amikor visszakerültek Hollandiába üvegezett orra és tengeralattjárók elleni rendszerekkel szerelték fel őket SP-2H standard szerint. Ugyanekkor négy ex-francia P2V-7-est is vásároltak.

A P2V-5-ösök oldalszáma 19-21-től 19-32-ig majd átszámozás után 086-tól 097-ig terjedt. A P2V-7-esek oldalszáma 200 és 218 közötti volt, ebből az utolsó négy volt az ex-francia gép. A P2V-5-ös gépeiket Portugáliának adták tovább, amikor korszerűbb P2V-7-eseik megérkeztek.
A 320. század 1980-ban még 7 példányt üzemeltetett, de 1982-re teljesen lecserélték azokat P-3-asokra.

320. repülőszázad – 1954 és 1962 között alkalmazták a P2V-5-ös változatot Valkenburg légibázisról. Utána ugyaninnen üzemeltették a P2V-7 változatot 1982-ig.

321. repülőszázad – 1961-1962 között üzemeltettek 14 db P2V-7 változatot Biak légibázisról Új-Guineában. A holland kapituláció után a gépeiket visszaküldték az anyaországba, ahol a 320. és az 5. kiképző század kapta meg azokat. A háború folyamán egy gépüket kellett leírni veszteségként.

5. repülőszázad – Kiképzésre használtak néhány gépet.

Japán

Először 1955-ben rendeltek meg 16 db P2V-7 sorozatú gépet (oldalszámaik: 4601 – 4616). Négy évvel később kezdték el leszállítani az első 48 db hazai gyártású P2V-7 sorozatú Neptune gépüket (oldalszámaik: 4617 – 4664). Ezek közül az utolsó 1965-re készült el. 1969 és 1979 között gyártották le a 83 db hazai tervezésű P-2J változatot. (oldalszámaik: 4701 – 4783, Ezek közül az első tulajdonképp a 4637-es P2V-7-es átépítéséből született.)

A P2V-7-esek közül az utolsó 5 gép 1981 év végén ment nyugdíjba Hachinoe légibázisról. Ezeket korábban átépítették fotófelderítőnek.

A P-2J típus utolsó példányait 1985 végén váltották le a P-3J Neptune felderítők Kanoya és Naha bázisokon.
Ezt követően még, mint elektronikai felderítő és légi cél üzemben maradt néhány példány.

Kanada

25 db P2V-7, amelyeket CP-122 típusjelzéssel láttak el. A gépeket 1955 és 1970 között alkalmazták. (Oldalszámaik: 24101 – 24125) Később a hazai CP-107 Argus váltotta őket, és sok kivont gépük került civil alkalmazásba tűzoltó repülőgépnek.

• 404. repülőszázad – Greenwood
• 405. repülőszázad – Greenwood
• 407. repülőszázad – Comox

Nagy-Britannia

1952-ben vásároltak 52 db P2V-5 Neptune változatot a partvédelmi erők (Costal Command) részére. A gépek mindössze négy évet szolgáltak a RAF állományába, majd továbbadták azokat az argentin és brazil légierő részére. 1957-ben az Avro Shackleton típus váltotta az angol Neptune MR1-eseket.

A gépek a WX493/WX529 és a WX542/WX556-os oldalszámokat viselték. A gépek eredetileg orr és farokgépágyúkkal érkeztek, de később lecserélték üvegezett orr részre és hátsó MAD fullánkra.

• 36. Repülőszázad – Topcliffe
• 203. repülőszázad – Topcliffe
• 210. repülőszázad – Topcliffe
• 217. repülőszázad – St. Eval, majd Kinloss, Skócia
• 236. típusátképző század – Kinloss
• 1453. repülőraj – Az egységnél korai előrejelző feladatokra használtak négy gépet.

Portugália

1960-tól rendszeresítettek 12 db ex-holland P2V-5 változat, Montijo légibázison. A gépek oldalszámai 4701-től 4712-ig terjedt. A gépek 1978-ig voltak szolgálatba.

Tajvan:

A CIA RB-69 (P2V-7U) típusú felderítőgépei repültek tajvani felségjellel a 34. Black Bat repülőszázad kötelékében. Az alakulat számos különböző típusú felderítőgépet használt ugyanilyen feladatra.

Egyesült Államok

Gyártó ország, egyben a legnagyobb alkalmazója a típusnak. A haditengerészet mellett a hadsereg is alkalmazta, valamint a CIA kötelékében is repültek gépek. Az ismert alkalmazó századokat az alábbi táblázat ismerteti.
Legelsőként a haditengerészet VP-2 százada kapta meg a típust 1947-ben.

Haditengerészet

Lista

Hadsereg

Rádiófelderítő század „ Crazy Cats”. Legalább 6 db AP-2E gépet alkalmaztak 1966 és 1972 között.

Az U.S. Navy tartalékos századai közül utolsónak a VP-94 adta le Neptune gépeit 1978-ban. A felsoroltakon kívül még számos kiképző és tesztszázad állományában is repültek Neptune gépek.

Polgári színekben

A gépek katonai pályafutását követően néhány példányt, mint tűzoltó repülőgépet alkalmaznak. Ezek leginkább a P2V-7 sorozatból kerülnek ki. Az átalakítás során minden gépbe egy 9 084 l-es tartályt szerelnek be, amelyet vízzel vagy egyéb oltóanyaggal lehet megtölteni. A gépek ez strukturális megerősítésen is átestek, így a sárkány élettartama 15 000 repült órára nőtt. Az ezredfordulóra már csak néhány példány maradt üzemben.

Nemcsak katonai célokra...

Harcban

A koreai háború időszakában a Neptune gépek elsősorban tengeri járőrfeladatokat láttak el és ellenőrizték az Észak-Korea elleni tengeri blokád betartását. Ezen kívül időjárás-felderítés, aknakeresés és tengeri mentőakciókban történő részvétel is feladataik közé tartozott. A Tokio melletti Johnson támaszpontra települt VP-6-os század gépei az északi előrenyomulás idején hajtott végre tüzérségi megfigyelő bevetéseket az ENSZ hadihajók számára. E közben számos alkalommal alacsonytámadást hajtottak végre az északkeleti parton felderített ellenséges állások ellen. Ezek során 20 mm-es gépágyúkat, rakétákat és bombákat egyaránt használtak. 1950. július 29.-én két gép egy lőszerszállító vonatot repített a levegőbe. Augusztus 13.-án a század gépei három hajót és két bárkát süllyesztettek el, további kettőt pedig megrongáltak. Ezek a hajók aknákat raktak le Vonszan és Csinnampo közelében. Az egyik Neptune-t a légvédelem megrongálta. Három nappal később egy másik gép járt hasonlóan, ennek azonban kényszerleszállást is végre kellett hajtania a tengeren. Személyzetét az angol Royal Navy Kenya nevű egysége vette a fedélzetére. Ezt követően az alacsonytámadást megtiltották a P2V gépeknek, így maradtak a hosszú és unalmas járőrbevetések és aknamentesítések. Ezeket elsősorban Vonszan és Incsin térségében hajtották végre és vízi bombákkal semmisítették meg azokat.

A koreai konfliktus első időszakában a VP-1, -2, -6, -7, -22, -29, és -57-es századok repültek a legtöbbször a harci övezetben. Összesen 14 harci periódust repültek Neptune századok Koreában, és az egységek közül a csúcstartó a VP-1-es alakulat volt négy bevetési sorozattal. Az egységek bázisai Japánban és Okinaván voltak.
A konfliktus három éve alatt összesen nyolc P2V géppel felszerelt század fordult a hadszíntéren.

Az észak-koreai partok közelében nem kellett tartaniuk az ellenséges vadászoktól, mivel a légi fölény az ENSZ csapatoknál volt, Ezzel szemben a szovjet és kínai partok közelében már nem volt ennyire egyszerű dolguk. 1951. november 6.-án a Japán-tenger felett a vlagyivosztoki flottatámaszpont közelében a VP-6-os század egyik P2V-3W típusú gépét Mig-15-ösök lelőtték. Túlélő nem volt, mind a 10 fő odaveszett. Az igazság szerint a szovjet vadászok először megpróbálták leszállásra kényszeríteni az amerikai gépet, azonban személyzete nem reagált a felszólításra és menekülőre fogta a dolgot. Ekkor történt a lelövés. Az amerikaiak szerint nemzetközi, a szovjetek szerint hazai légterükben történt az incidens.

1953. január 18.-án kínai Mig-15-ösök rongálták meg végzetesen a VP-22-es század egy P2V-5 Neptune gépét Tajvan közelében. A mentésre érkezett Martin PBM-5G Mariner hidroplán mind a 18 fős személyzetet kimentette, azonban felszállás közben lezuhant. Ebben a katasztrófában 11 fő vesztette életét, ebből heten a Neptune legénységéhez tartoztak. A többi túlélőt a flotta egy hajója mentette ki. A személyzet szokatlanul nagy létszámát valószínűleg az magyarázza, hogy ebben az időszakban a Kína környékén repülő gépek fedélzetéről dobtak le titkos ügynököket is.

1954. szeptember 4.-én veszett oda a harmadik Neptune, amikor a VP-19-es egység Acugiból felszállt P2V-5-ösét a Japán-tenger felett Szibériától 60 km-re támadta meg két szovjet Mig-15-ös. A sérült gép kényszerleszállást hajtott végre a tengerre és a tízfős személyzetből kilencen megmenekültek.

1955. június 22.-én a VP-9-es század egyik gépe a Bering-szoros felett cirkált, amikor szovjet vadászok támadták meg. Sérült jobb hajtóművel vánszorgott el St. Lawrence szigetig, ahol kényszerleszállást hajtott végre. A fedélzetén hét sebesült maradt a támadás után.

Természetesen a támadásokban nem csak a kommunisták voltak a ludasak. Ezeket a legtöbbször maguk a Neptune felderítők provokálták ki légtérsértésekkel. A VP-931-es század egyik átalakított P2V-3W típusú gépe 1952. április és júniusa között összesen kilenc alkalommal repült be a Kamcsatka félsziget fölé. A gép teljes rádiócsendben, 4 500 m magasan repülve speciális elektronikai eszközeivel fürkészte a térség katonai objektumait. Őket az USAF egyik RB-50-es felderítője követte és lefényképezte a Neptune által érdekesebbnek tartott bázisokat. Ezek során a szovjet Migek számos alkalommal megközelítették a felderítőket. Néha megpróbáltak tüzelési helyzetbe manőverezni, más alkalmakkor csak kísérték és fényképezték az amerikai gépeket.

1953. július 29.-én az RB-50 felderítő bombázót a szovjet vadászok lelőtték és a VP-931 század Neptune gépe által végrehajtott kutató-mentő feladat során sikerült a roncs helyzetét felderíteni, majd egy hajóegységgel a túlélőket kimenteni.

A P2V repülőgép kivették a részüket a Kuba elleni blokád fenntartásánál is. Folyamatosan ellenőrizték a szigetország felé tartó hajókat és vadásztak a környéken cirkáló szovjet tengeralattjárókra. A bevetések során éles harchelyzetbe nem kerültek és veszteségük sem volt.

A Neptune teljesítményére felfigyelt a CIA is, amely szervezet Európában szerette volna bevetni a típust. Hosszas alkudozásokat követően a haditengerészet által finanszírozott 7 db RB-69 típusjelzésű gépet a légierő állította rendszerbe, mint rádióelektronikai kiképzőgépeket. Az elnevezésükkel ellentétben azonban a legkorszerűbb eszközökkel lettek felszerelve. Alacsony magasságon végrehajtott fényképezés, elektronikai letapogatás és zavarás egyaránt megoldható volt a típussal, miközben fedélzetéről ügynököket és röpcédulákat is lehetőség volt ledobni. A gépek végül a floridai Eglin bázison nyertek elhelyezést és a speciális kékesszürke színű RB-69-esek feltűntek Tajvanon, Japánban, és Nyugat-Európában. Talán legérdekesebb speciális eszközük az egyik első változatú oldalra néző lokátor volt, amellyel a vasfüggöny mentén járőrözve képesek voltak belátni a határokon túlra. A CIA két gépet állomásoztatott a németországi Wiesbadenben 1963-ig, ahonnan a vasfüggöny mentén hajtottak végre bevetéseket. Később a gépek visszakerültek a Navy hagyományos Neptune állományába normál P2V-7 gépekként és innen mentek nyugdíjba. A maradék öt gép Tajvanról üzemelt és Kína fölött hajtottak végre berepüléseket. Mind az öt gép odaveszett! Az elsőt még 1960. március 25-én egy balesetben. Majd a második kínai légvédelmi tűzben 1961. november 6-án. A harmadik egyszerűen eltűnt 1962. január 8-án. A negyedik és ötödik gépet kínai vadászgépek szedték le 1963. június 14-én és 1964. június 11-én.

A típust rendszeresítette a holland légierő is, amelynek 321. századához tartozó egyik gép még légi győzelmet is elért. 1962-ben Indonézia hadjáratot indított Új-Guinea elfoglalásáért, amely ekkor holland gyarmat volt. Indonéz részről a támadást a hollandoktól korábban örökölt F-51D Mustangok fedezték és ezek közül az egyik került összetűzésbe egy Neptune-al január 15.-én. A vadászgép megközelítette a lomhának tűnő felderítőt, annak farokgéppuskása azonban lelőtte a támadót 20 mm-es gépágyújával. A hadműveletek során az egyik Neptune gépük olyan súlyos sérüléseket szerzett, hogy végül selejtezni kellett. A hadműveletek – a gyarmat elvesztésével – 1962-ben értek véget, a felderítők gépek ekkor hazatelepültek.

Az amerikai flotta utolsó Neptune gépét 1962 áprilisában adták át. Ezt követően még 16 évig repültek az US Navy színeiben. A tengerek mellett a szárazföld felett is eredményesen alkalmazták. A hagyományos gépek a vietnami háború során elsősorban a partok mentén, és a folyótorkolatokban ellenőrizték a kishajó és dzsunka forgalmat. A tengerészet színeiben OP-2 jelzéssel végeztek felderítő bevetéseket a dzsungel felett.

1968. szeptembertől 1969. júniusig a dél-vietnami Cam Ranh Bay támaszpontra települt a VAH-21-es nehéztámadó század. Az alakulat 4 db AP-2H modifikációjú géppel volt felszerelve és éjszakánként támadták a partizánok vízfeletti utánpótlási vonalait. Infravörös kamerákkal derítették fel a vízi és partközeli célpontokat, majd bombákkal, napalmtartályokkal és géppuskákkal semmisítették meg azokat. A 10 hónapos bevetés során vesztesége nem volt az egységnek de napi szinten szenvedtek el súlyos sérüléseket.

Szintén Vietnamban kerültek bevetésre az OP-2E típusú felderítők a VO-67-es század keretein belül. Még egy évet sem repültek a dzsungel felett 1967 novembertől, ezalatt két gépük odaveszett a tucatból.

Fontos szerepet kaptak az argentin P-2H gépek az 1982-es falklandi háború során. Ekkor már csak két gépük a 2-P-111 és a 2-P-112 oldalszámú állt rendszerben. Ezek a gépek segítették célra vezetni a Super Etandard repülőgépeket, számos brit egység sérülését és elsüllyedését okozva. Ezek közül a legismertebb a HMS Sheffield romboló május 4-ei elsüllyesztése volt. Érdekességként az argentin gépeket már 1978-ban bevetették éles körülmények között, amikor a Chile elleni harcok során járőröztek a csendes-óceáni vizek felett.

Fontosabb műszaki paraméterek

Felhasznált irodalom, képek forrása

• Horváth Zoltán: Trónfosztás – Lockheed Neptune, a tengerek sokoldalú királya, Aranysas 2005/11.
• Jim Sullivan – P2V Neptune in action – Squadron/Signal publications Aircraft Number 68, 1985
• http://www.vectorsite.net/avp2v.html
• http://en.wikipedia.org/wiki/P-2_Neptune
• http://en.wikipedia.org/wiki/Kawasaki_P-2J
• http://www.maam.org/neptune/p2_1.html
• http://www.verslo.is/baldur/p2/main.htm
• René J. Francillon: Lockheed Aircraft since 1913 – Putman Aeronautical Books, 1987

Kijelentette ugyanakkor: Szaddám Huszein néhai iraki elnököt a nemzetközi közösség “hosszú évekig kérlelte” a nemzetközi jog, az általa is vállalt kötelezettségek betartására, de végül “lehetetlennek bizonyult”, hogy erre rávegyék. Hozzátette: a nemzetközi közösség működésképtelenné válik, ha engedi, hogy terroristák, vagy Irak esetében agresszor államok, folyamatosan megsértsék az előírásokat.

A kormányfő elismerte a háború utáni tervezés hiányosságait, mondván: a háborút “szinte hét nap alatt megnyertük, a béke megnyeréséhez azonban hét év kellett”. Brown azonban igyekezett Washingtonra hárítani a felelősséget. Szavai szerint egészen a háború előtti időszakig a brit kormány sem fordított kiemelt figyelmet az újjáépítésre, mivel az utolsó pillanatig bízott a diplomáciai megoldásban. Hozzátette ugyanakkor: London “nem tudta meggyőzni az amerikaiakat” arról, hogy a háború utáni újjáépítést a tervezés egyik fő elemévé tegyék.

Brown – aki a háború idején pénzügyminiszter volt – a várakozásoknak megfelelően szembesült azzal a kérdéssel, hogy a kormány biztosított-e megfelelő költségvetési forrásokat a hadsereg számára. A jelenlegi kormányfőt, aki 2007-ben vette át a tisztséget Tony Blairtől, sokan vádolják azzal, hogy pénzügyminiszterként szűkösen mérte a hadsereg ellátására szánt pénzt, és a katonákat emiatt hiányos felszereléssel küldték az iraki hadszíntérre. A miniszterelnök azonban ezt határozottan cáfolta, kijelentve: már 2002 nyarán biztosította Blairt arról, hogy a pénzügyminisztérium a költségek miatt nem emelne akadályt semmilyen katonai fellépés elé. “Még csak olyan érzetnek sem szabad keletkeznie”, hogy a hadsereg pénzügyi korlátok miatt nem részesül a lehető legjobb ellátásban – közölte főnökével.

Gordon Brown

Brownnak azonban rendre felróják – különösen az elesett brit katonák hozzátartozói -, hogy a brit hadsereg járőröző egységeit takarékossági okokból csak könnyű páncélzatú, észak-írországi utcai járőrszolgálatra tervezett Land Rover terepjárókkal látták el, amelyek szinte semmilyen védelmet nem nyújtottak az iraki lázadók által telepített pokolgépek ellen. Ugyanez a vád az afganisztáni brit kontingens felszerelésével kapcsolatban is rendre felmerül. A Land Roverek lecserélését már megkezdték, de ezekben a járművekben eddig már 36 brit katona halt meg az iraki és az afganisztáni hadszíntéren, pokolgépes támadásokban.

A bizottság előtt korábban megjelent több egykori kormánytisztviselő – köztük Geoff Hoon volt védelmi miniszter – is kijelentette: a hadsereg hiányosnak bizonyult felszerelése egyenes következménye volt a pénzügyminisztérium szűkmarkúságának.

Forrás: honvedelem.hu

A harc az F-22 gyártásának folytatásáról tavaly év végéig tartott, mikor is az Obama-adminisztráció végleg legyőzte a Kongresszusban a Raptor támogatóit, így a világ jelenlegi legfejlettebb vadászgépének sorsa megpecsételődött.

Ennek fényében logikusnak tűnne, hogy ha már úgysem gyártanak többet belőle, akkor a Lockheed Martin szerelje szét és semmisítse meg a gyártósort. Ez azonban úgy tűnik, nincs éppen az Amerikai Légierő ínyére.

„A megvitatás alatt álló lehetőségek között szerepel, hogy a gyártósor megőrzésével a Lockheed képes lenne az F-22 flotta számára pótalkatrészek gyártására, ezzel is biztosítva a minél hosszabb és biztonságosabb üzemeltetést. A gyártás folytatásáról természetesen nincs szó.” – mondta Mark Shackelford altábornagy, beszerzésekért felelős tisztviselő.

A USAF azért is fontosnak tartja a gépek építéséhez szükséges eszközök tárolását és üzemben tartását, mivel szerintük ezek segítségével a későbbiekben sokkal gördülékenyebben és olcsóbban lehetne elvégezni a modernizációs programokat, illetve könnyebben pótolhatóak lennének a kisebb-nagyobb sérült alkatrészek is.

Szélsőséges esetben, ha a szükség úgy hozná, a termelés is újraindítható lenne, azonban csak jelentős költségnövekedéssel. A légierő illetékesei kiszámolták, hogy ha tovább folytatódna a gyártás a jelenlegi ütemben, akkor egy gép 173 millió dollárba kerülne. Ha viszont két év múlva kezdenék el ismét az F-22-esek építését, akkor már átlagosan 227 millió zöldhasút kéne kipengetni egy Raptorért.

Az Amerikai Tengerészgyalogság jelenleg 340 F-35-re tart igényt. Mindeddig úgy tudtuk, hogy ezek közül mindegyik a STOVL (Short Takeoff and Vertical Landing – röviden felszálló és függőlegesen leszálló) képességű F-35B változat lesz, de most olybá tűnik, hogy mégsem.

A tengerészgyalogság egyik magas rangú tisztje szerint ugyanis jelenleg is folyik a vita azon, hogy a megrendelés-állományból bizonyos mennyiséget „lecseréljenek-e” az eredetileg a haditengerészet repülőgép-hordozóinak fedélzetére készülő F-35C variánsra. Ezzel azt szeretnék elérni, hogy ne csak a kisebb méretű helikopter-hordozókról legyenek képesek repülőgépeket üzemeltetni, hanem a US Navy atommeghajtású úszó repülőtereiről is.

A haditengerészet részéről egyelőre nem foglaltak konkrét állást az ügyben, de amint azt David Philman ellentengernagy, a Navy légi hadviselési parancsnoka elmondta, fontolóra vették a dolgot. Ahogy ő fogalmazott, jelenleg azt vizsgálják, hogy „mik a haditengerészet követelményei, mik a tengerészgyalogság követelményei, és ezek hogyan illeszkednek a doktrínákba.”

A tengerészgyalogság részéről azért is fontos a kérdés, mivel az F-35B és C képességeikben nem egyeznek meg. Előbbi nemcsak kisebb hatótávolsággal, de alacsonyabb fegyverterheléssel is bír, ami kiemelt fontossággal bír háborús helyzetben.

Eközben Michael Donley, a légierő egyik tisztségviselője hivatalosan is megerősítette azt az értesülést, hogy az F-35 fejlesztési programjának késése miatt csak két évvel a tervezett időpont után állhat majd szolgálatba. Donley szerint a jelenlegi legoptimistább becslések is 2015 közepére teszik az első F-35A gépek rendszerbe állásának időpontját.

Eddig a Pentagon azt tervezte, hogy az első szériapéldányokat 2013-ban leszállítják, és még abban az évben szolgálatba is állnak. Ez azonban biztosan nem így lesz, ugyanis a már eleddig is dollár-milliárdokat felemésztő program további nem várt kiadásokat produkált. Múlt hónapban már Robert Gates védelmi miniszter is lépéseket tett emiatt, melynek következtében a Lockheed Martintól megvontak 614 milliónyi extra támogatást, valamint a program irányítói közül leváltottak néhányat.

Alapvetően az Orosz Haditengerészet a “nagy összeomlás” után amint lehetett gyorsan újból Moszkva figyelmét élvezte, ami nem meglepő, lévén az orosz atomerő egy jelentős és ami fontosabb nehezebben elpusztítható részét adják a nukleáris meghajtású ballisztikus rakétahordozó tengeralattjárók fedélzetén telepített SLBM-ek. Jól ismert tény, hogy a Haditengerészetre fordított összegek jelentős részét a Delta IV-es “boomer”-ek ráncba szedése, fegyverzetük néminemű modernizálása mellett nagyrészt a negyedik generációs orosz SSBN, a Project 955 Borej-osztály sikeres összehozása, valamint az egyelőre finoman szólva is kevéssé sikeres Bulava SLBM kifejlesztése emésztette fel.

A maradékból került kigazdálkodásra az exportpiacon roppant sikeres Kilo-osztály utódjának szánt Lada/Amur-osztály, valamint a még hadrendben álló Oscar és Akula nukleáris meghajtású támadó tengeralattjárók (SSN) leendő utódjának, a Project 855 Yasen-osztály megtervezése, illetve az első egységek építésének nyögvenyelős beindítása. (A Borej nyelte a pénzt a Yasen-ra nem nagyon volt jó ideig.)

Persze a Haditengerészet vonatkozásában is nem egyszer elhangzottak kissé “kéz belelóg a bilibe” jellegű bemondások. Tengeralattjárós vonalon ezek legutóbbika 2009 nyaráról származik, melyben a haditengerészet parancsnoka, Vlagyimir Viszockij admirális egy igen ambiciózus tervet vázolt fel: 2011-es kezdettel 1-2 évente elkezdenék 1-1 új SSN építési munkálatait, lévén ehhez már minden adott – beleértve az anyagi hátteret is.

Ugyanakkor legalább a tengeralattjárós vonalat a kommunikált vonalon is következetesen viszi Moszkva, míg a felszíni arzenál megújítása kapcsán a jól ismert ködösítés, az egyszer azt, máskor meg ezt mondjuk felállás megy/ment évek óta – különös tekintettel a repülőgép-hordozók kérdésében. Itt a “nem kellenek Oroszországnak, inkább a partvédelmi erők fejlesztése szükséges” állásponttól azon nonszensz nyilatkozatokig, miszerint “pár évtizeden belül az amerikai szuperhordozókkal párban lévő erő kiépítése várható” sok mindent lehetett hallani az elmúlt évek során, gyakran igen rövid váltakozásokkal.

Tekintsünk el attól, hogy ez a CVN 68, azaz a USS Nimitz valahol Kanada partjai mentén és képzeljünk el valami hasonlót, ámde fehér-kék-piros zászló alatt, fedélzetén MiG-29K gépekkel...

A repülőgép hordozók kérdése egyébként a napokban ismét terítékre került, a szokott módon kissé meredeknek tűnő formában: a nyilatkozatok alapján az egyelőre még (mindig) csak a követelmények, elvárások összeállítása fázisban leledző projekt a tervek szerint 2020-ra nukleáris meghajtású repülőgép hordozót eredményezne.

A tengeralattjárós vonalhoz hasonlóan azért felszíni hadihajók vonatkozásban is tudnak fejlődést és kézzelfogható eredményeket felmutatni az oroszok. Még szép, hiszen a mindenféle hangzatos bejelentés és halandzsa mögött ténylegesen a tengeralattjárós erő és az új irányelvek alapján megtervezendő kisebb méretű felszíni hadihajók új osztályainak megalkotása zajlott.

A Krivak III fregattok alapján Indiának összelapátolták a Type 1135.6 / Talwar-osztályt, majd saját haditengerészetüket szem előtt tartva, a Talwar-osztály kapcsán szerzett tapasztalatokat is felhasználva két új hajóosztályt is megalkottak a korvett és fregatt súlycsoportokban.

Ezek közös vonásai közül az egyik, hogy mellőzik az egykori szovjet mentalitást, miszerint a korábbi osztályok igazából jó ha 2 évtizedig alkalmasak voltak szolgálatra. Ezt Oroszország ma már nem engedheti meg magának, így a cél olyan osztályok összehozása volt, melyek 4-5 évtizedes élettartammal rendelkeznek és ez alatt többször is nagymértékű modernizáláson eshetnek át. Másik vonatkozása ezen hajóknak, hogy az aktuális módinak megfelelően csökkentett észlelhetőség is a tervezők szeme előtt lebegett relatíve magas prioritással. A Project 20380 jelölésű korvettek és a Project 22350 megnevezésű fregattok egy másik jellemzője, hogy – legalábbis egyelőre – tengeralattjárók és felszíni hajók ellen rendelkeznek elsősorban komolyabb arzenállal, légvédelmi vonatkozásban inkább csak saját maguk védelmére képesek.

A két típus közül a Project 20380-as áll jobban, lévén az első egység, a Steregushchy 2007 vége óta szolgálatban áll. Hovatovább, ahogy cirka egy éve írtuk, az idei és a jövő évre újabb 1-1 egység átadását ígérte az orosz United Shipbuilding Corporation. És hogy végre beleszőjük hírünk egyik igazi apropóját ezen egyre hosszabbra nyúló mesébe, meg kell említenünk, hogy nagyon úgy tűnik, hogy ezt tartani is tudják!

Ugyanis a Project 20380-as korvettek építését (is) végző szent-pétervári Szevernaja Verf hajógyár illetékesei nemrégiben úgy nyilatkoztak, hogy a második egység, a Soobrazitelny – melynek építése ugyan kissé hosszúra sikeredett, hiszen a hajó építését 2003 májusában kezdték meg – vízre bocsátása március vége felé várható.

Az első Project 20380-as, a Steregushchy

Abban egyébként egészen biztosak vagyunk, hogy a Szevernaja Verf munkásainak nem kell majd a munkaügyi központ ajtaján kopogtatniuk, lévén a hajógyárban jelenleg további 3 Project 20380-as és a Project 22350-es, azaz az Admiral Szergej Gorskov hajóosztály két első egysége is épül. Az osztály névadójának, a Szovjetunió haditengerészetének újraszervezéséért rendkívül sokat tevő Szergej Gorskov admirális nevét viselő egység vízre bocsátása az idei év utolsó negyedére várható, amit ha a tesztek folyamán minden pöccre megy 2011 folyamán már a hadrendbe állítás követhet.

Míg a Project 20380 osztályú korvettek a part menti sekély vizekre lettek optimalizálva, addig a jóval nagyobb, cirka 4 500 tonna vízkiszorítású Project 22350-es fregattokra Oroszország képviselése vár a világ óceánjain. Az osztályból 2015-ig 20 egység megrendelését tervezik, melyekből majd mind a 4 flotta kapna.

A Project 22350, azaz az Admiral Szergej Gorskov-osztály számítógépes modellje

A 4 500 tonna vízkiszorítású fregattok hossza több mint 130 méter, szélességük 16 méter. A fregattok fegyverzetét a 300 kilométeres hatótávolságú P-800 Oniks (NATO kód: SS-NX-26 Yakhont) robotrepülőgép alkotja. A majd 9 méter hosszú 3 tonnás fegyver a hangsebesség 2,5 szeresére képes és egy 250 kilogrammos robbanófejjel van ellátva. Tengeralattjárók ellen a RPK-9 Medvedka (NATO kód: SS-N-29) rakétatorpedók kerültek a fedélzetre, melyek 20 kilométeres távolságban jelentenek veszélyt a felszín alatti vadászokra. A fregattokon egy új 130 milliméteres hajóágyú is elhelyezést nyert..

Elvileg az Admiral Gorskov építése alatt | Forrás

A RIA Novosti szólaltatta meg a magasrangú tisztet, akinek elmondása szerint jelenleg az igények felmérése és a hajóegység karakterisztikájának meghatározása zajlik. Ha mindezek körvonalazódtak és tisztán látják maguk előtt a követendő utat, csakis akkor kezdik meg a fejlesztést, melyet reményeik szerint 2020 előtt sikeresen és eredményekkel gazdagon be is fejeznek.

Az állami tulajdonú USC (United Shipbuilding Corporation) hajógyár részéről még tavaly februárban nyilvánosságra hozták, hogy az új hordozó mindenképpen nukleáris meghajtású lesz. A 60 000 tonna feletti vízkiszorítású hajóosztályt 3-6 egység alkotja majd. Azt egyelőre nem tudni, hogy régi jó (?) szovjet/orosz szokásként “síugró-sánc”-cal, avagy gőzkatapultos megoldással történik-e majd a gépek indítása.

Az új hordozó építéséhez mindenesetre jól fog jönni a Mistral-osztályú hajókkal megszerzett “know how”.

A megcélzott növekedés hosszú évek óta most először lesz egy számjegyű. Li emlékezetett arra, hogy az elmúlt években ez az összeg Kínában a GDP 1,4 százaléka volt, míg ugyanez az Egyesült Államokban 4 százalék felett van, az Egyesült Királyságban, Franciaországban és – a kérdező hazájában – Oroszországban is meghaladja a 2 százalékot. Kína védelmi kiadásai területéhez, földrajzi elhelyezkedéséhez, tengeri határai hosszához viszonyítva alacsonynak mondhatók – húzta alá Li, hangsúlyozva, hogy országa kizárólag szuverenitásának és területi integritásának megőrzését célozva fejleszti haderejét.

A Stockholmi Békekutató Intézet, a SIPRI adatai szerint az Egyesült Államoké a világ katonai kiadásainak 40 százaléka, őt Kína követi, megelőzve Franciaországot, Nagy-Britanniát, Oroszországot és Németországot. Kína egy évtized alatt 194 százalékkal emelte fegyverkezésre fordított kiadásait. A hadi költségvetésről szóló kínai adatok nem feltétlenül felelnek meg a teljes valóságnak. 2008-ban például a Pentagon becslése szerint a kínai katonai költségvetés 105-150 milliárd dollár között lehetett, hivatalosan azonban 60,1 milliárd dollárról beszéltek. A kínai hadsereg létszámát tekintve a legnagyobb a világon: 2 250 000-en alkotják. A tartalékosok száma 800 000.

Forrás: honvedelem.hu

Oroszország egykori elnöke által hétfőn, egy védelmi iparral kapcsolatos konferencián – a korábbi beszerzéssel kapcsolatos bejelentésekre építően – elmondottak értelmében – természetesen ha azok megvalósulnak – akkor a manapság még mindig “kissé” kopottas Orosz Légierő gépparkjának 85%-át tehetik majd ki új gépek. Légvédelmi vonalon az arány 75% körül alakulhat..

Igen, természetesen ezek amolyan nagyvonalú nyilatkozatok, semmi igazi konkrétum. Putyin persze megragadta az alkalmat, hogy emlékeztesse a nagyérdeműt, hogy 2008-2009 folyamán megkötött hosszútávú szerződések értelmében mintegy 130 harci gépre már van érvényben lévő rendelés. (2008 óta folyamatban a Szu-34 sorozatgyártásra, tavaly sorozatgyártásra érett a Szu-35 is – és utóbbira koncentrálva a MAKSZ 2009-es során egy jelentősebb hazai is rendelés született.). Tovább folytatva a sort, ehhez az emlegetett csinos értékhez minden bizonnyal hozzátesz majd egy lapáttal a nagyobb volumenű megrendelés előtt álló Jak-130-as is.

Szu-35 és Szu-30MK a MAKSZ 2009-en. Olvasónk, Utka felvétele

Az idei év vonatkozásában Putyin konkrétan 27 harci gép, több mint 50 helikopter és néhány S-400-as légvédelmi rendszer átadásáról beszélt.. Gyorsan hozzáfűzve, hogy az orosz gépek továbbra is keresettek a nemzetközi piacon, az orosz fegyverexport igen jelentős, mintegy 51%-át téve ki. Mi pedig ezen a vonalon gyorsan hozzáfűzzük, hogy Moszkvának vérmes tervei vannak export fronton is: a harci gépek világpiacán az orosz tortaszeletet az 1996-2005 között megszerzett 10%-ról (~12 milliárd Dollár) 2006 – 2015 között 13%-ra, majd 2025-ig 15-16%-ra kívánják feltornázni.

Légvédelmi vonalon az S-400-as nagymértékű rendszeresítése várható, később fűszerezve a leendő S-500-assal

A várakozások szerint a 2016 – 2025 intervallumban a harci gépek piacának értéke elérheti a 280 – 300 milliárd Dollárt (elkezdenek szállingózni a lelassított F-35 program első gépei és talán a PAK-FA), amiből az orosz ipar a várakozások szerint 15-16%-ot tudhat majd magáénak. Mihail Pogoszjan, a Szuhoj vezérigazgatója szerint ez azt jelenti, hogy az orosz repülőgépipar kapacitását a jelenlegi mintegy két és félszeresére kellene növelni.

Ugyanis jelen állás szerint az ausztrál F-111-esek egy részét fel fogják darabolni, mint a röfiket a vágóhídon. Hogy erre mi szükség van, azt nem tudni, de az ausztrál védelmi minisztérium tendert hirdetett az F-111 gépparkjuk mintegy felének hazavágására. Mire is keresnek konkrétan vállalkozót?

Nos, a tender kiírása szerint az amúgy már tartalékállományban lévő F-111G változatú gépeik nagy részének kell a feldarabolással szembenéznie. Konkrétan 13-nak a RAAF Amberley bázison tárolt F-111G gépek közül, illetve kapcsolódóan 70 TF-30-as hajtómű is szerepel a kiadott tenderben.

Az arizonai Boneyard-ból kimentett F-111-eseket végül csak utolérte végzetük?

A The Australian napilap megkeresésére, miszerint miért szedik szét a gépeket, ahelyett, hogy múzeumoknak ajándékoznák, a védelmi minisztérium nem tudott azonnali választ adni. Hovatovább az F-35 elérhetővé válásáig köztes megoldásként pár éve megrendelt 24 F/A-18E/F Super Hornet érkezésének idei kezdetével még az idei évben nyugdíjazandó F-111C/RF-111C gépek sorsát egyelőre homály fedi, így azért lehet reménykedni, hogy jut majd még kengurus Aardvark ide-oda idővel.

Az egykori A8-272 'The Boneyard Wrangler' útban a RAAF múzeuma felé | Forrás

Ezúttal a Stryker páncélozott szállító harcjármű 105 mm-es löveggel megtűzdelt, Mobile Gun System (MGS) jelölésű változata kerül terítékre, melyről bő két évvel ezelőtt írtunk egy kis szösszenetet, megemlítve, hogy sokan nagyon prüszköltek miatta Irakban.

Ugyanakkor a Stryker MGS kapcsán illendő megemlíteni az Iveco Fiat -- Oto Melara koprodukcióban megalkotott, szintén kerekes vázra építkező, a B1 Centauro nevet kapott tankvadászt-t is, lévén a Stryker MG megalkotásához valamicskét hozzájárult: tanulmányozás céljából az USA 2000 -- 2002 között 16 Centauro-t lízingelt.

A romlást elsősorban a többszöri bevetések és a szaporodó egészségügyi gondok magyarázzák, mondta Peter Chiarelli helyettes vezérkari főnök. A hivatalos adatok szerint a 460 ezer főt számláló szárazföldi haderő személyi állományának már csaknem 70 százaléka megjárta valamelyik háborút. A katonák fele egyszer volt küldetésben, harmaduk kétszer járt a fronton, 14 százalékot háromszor, 4 százalékot pedig már négyszer irányították háborús övezetbe, Irakba vagy Afganisztánba.

A Pentagon szerint a különböző okokból nem telepíthető katonák miatt – jóllehet a kieső embereket igyekeznek más egységekből pótolni – gyengül a hadsereg általános készenléti foka. A hátramaradó katonák egy része továbbképzésen vesz részt, sokak esetében pedig az az előírás az akadály, hogy az egyes bevetések között legalább egy évnek kell eltelni. A legtöbben azonban egészségügyi okok miatt maradnak otthon, sokan rehabilitáción vannak vagy műtétre várnak. Pontos adatok nem ismeretesek az egészségügyi gondokról, de 2006 és 2008 között például 1,4 millióról 1,9 millió növekedett a hátproblémákkal, térdsérülésekkel és egyéb hasonló gondokkal küzdő katonák száma az egész haderőt tekintve. Ugyanezen időszakban 657 ezerről 1,1 millióra növekedett a katonáknál a pszichológiai rendellenességek száma. Megállapították, hogy a bevetések közti hosszabb pihenőidő kedvező hatással van a felkészültségre: egy olyan dandárnál, amelyik 28 hónapot tudott pihenni, csak a katonák 4 százaléka volt alkalmatlan frontszolgálatra.

Korábban, az iraki és afganisztáni hadműveletek legintenzívebb szakaszában egy évre csökkent a pihenési idő, ennyi idejük volt a katonáknak arra, hogy családjukkal legyenek és kikapcsolódjanak. Ez mostanra 14-15 hónapra növekedett. A szárazföldi haderő részben létszámnöveléssel igyekszik orvosolni a problémát, az állomány nagysága 2011-ben eléri az 570 ezer főt. A Pentagon vezetése azzal számol, hogy az iraki csapatkivonás és a létszám növelése lehetővé fogja tenni, hogy a dandárok hosszabb ideig pihenhessenek majd a bevetések között.

Forrás: honvedelem.hu

Két évtizede megoldatlan feladványként áll a műszaki szakemberek előtt ama kérdés, hogy mit tegyenek a “lopakodó” stratégiai bombázó burkolatán jelentkező repedéssel.
A Spirit felső borításán, a kabin mögött, a fúvócsövet körülvevő fémborítás és a speciális kompozitok találkozásánál a hőhatás miatt folyamatosan megrepedt és szétnyílt a bombázó “bőre”, ami amellett, hogy a csökkentett észlelhetőséget lerontotta, még súlyos repülésbiztonsági kockázatokat is felvetett. Egyik sem tolerálható egy ilyen kényes szerkezet esetében.

Rögtön két alternatív megoldással álltak elő az érintettek, melyekről annyit lehet tudni, hogy a hátsó fedélzet egy részét egy teljesen új alkatrésszel cserélik ki, mely elviseli a szélsőséges hőmérsékleti és vibrációs igénybevételt, szükségtelenné téve a karbantartási ciklusok mellett eddig szükségszerűen beütemezett kiegészítő javításokat.

“A fedélzet hátsó részét érintő probléma a B-2 Spirit hosszútávú üzemeltetésének egyik kulcspontja.” – nyilatkozta Dave Mazur, a Northrop Grumman vezérigazgatója.
“Elkötelezettek vagyunk aziránt, hogy a légierővel közösen hosszú távon is használható megoldást fejlesszünk ki és alkalmazzunk a Spirit-flottán. Létre kellett hoznunk egy megfelelően merev, ámde egyben kellően rugalmas alkatrészt. E kettő tulajdonság között kellett meglelnünk az ideális ösvényt, amely optimális a flottának és az amerikai adófizetőknek is.”

“Ha túl rugalmas anyagot alkalmaznak, akkor egy idő után fáradásos törést okoz az említett igénybevétel, ha pedig túl merev, akkor a hőtáguláskor tönkreteszi a szomszédos elemeket.” – magyarázza Chuck Osberg, a program menedzsere.

Kezdetek óta vizsgálják a sárkányszerkezet minden pontjának strukturális és termikus igénybevételét. Az új merevítőelemeknek köszönhetően az új anyagot ráadásul sokkal kisebb behatás fogja érni.

Ha a problémát (immáron remélhetőleg sikeresen) megoldották, a tábornokok szeme fénye simán kihúzza akár 2050-ig, az új generációs bombázó szolgálatba állásáig és elterjedéséig.

2005-ben, Irakban összegyűjtött IED-ek

Az ilyen támadásokkal szemben elégtelen védelmet nyújtó Humvee-k feltápolása páncélzat ügyileg jóindulattal is csak átmeneti megoldást jelentett az ún. MRAP járművek piacának felvirágzásáig. A sokszor brutálisan felpáncélzott – és persze egyéb védelmi megoldásokat is felvonultató – MRAP-ek megjelenésével párhuzamosan csökkenni kezdett az IED-ekhez köthető halálozások száma. Ugyanakkor ez esetenként a robbanás ereje által arrébb, oldalára, taszajtott MRAP-ekből jó eséllyel látszólag sértetlenül, vagy mindössze kisebb külsérelmekkel előmászó katonát nem feltétlenül ússzák meg belső sérülés nélkül a dolgot.

Ez a Cougar típusú MRAP egy nagyméretű IED-del találkozott Irakban és bár a dolog láthatóan alaposan megviselte a bent ülők sértetlenül másztak elő.

A robbanás során fellépő erőhatások miatt ugyanis érheti trauma az agyat, amit nem árt megvizsgálni, szükség esetén pedig kezelni. No persze ehhez nem árt, ha Joe közlegény másnap nem megy őrjáratra, hanem egy kis időre “ki lesz vonva a forgalomból”. Pont ez az, amit a Pentagon az elkövetkező hetek folyamán életbe fog léptetni.

A magyar katonák ugyan nagyrészt levedlett Humvee-kkal rohangálnak, de a Magyar Honvédség is rendelkezik már MRAP járgányikkal, konkrétan Cougar-okkal. Igaz egyik olvasónk által megerökített pillanat tanúsága szerint január végén még idehaza furikáztak velük.

Konkrétan arról van szó, hogy egy IED-del történő találkozás után a történet humán résztvevőit legalább 24 órára pihenőre kell vinni – és természetesen elvégezni a vizsgálatokat, melyekkel kiszűrhető, érte-e trauma az agyat. A módosítás leglényegesebb vonatkozása, hogy a döntést teljes mértékben kiveszi az esetet átélt katona kezéből – így hiába érzi, mondja az, hogy kutya baja, senki nem fog foglalkozni ezen állításával, megy pihenőre.

“Igen egyértelműen kivesszük a kezükből az ügyet” – nyilatkozta a hamarosan életbe lépő módosításért sokat tevő Michael Mullen admirális, a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke, aki a USA Today-nek úgy nyilatkozott, hogy gyorsabb diagnosztizálásra és az érintettek követésére van szükség: “Minél hamarabb adódik lehetőség a kezelésre, annál kisebb a valószínűsége a hosszútávú hatások jelentkezésének. Tehát ez esetben a gyorsaság kiemelten fontos.”

Az új irányelv alapján a robbanás sújtotta járműben, épületben, vagy a robbanás középpontjától 55 yard (~50 méter) sugarú körön belül tartózkodtak, azokat legalább 24 órás pihenőre kell küldeni és visszaengedésük előtt meggyőződni, hogy a felépülés folyamata – mely a vizsgálatok szerint az esetek túlnyomó többségében pár nap alatt végbemegy – befejeződött. Az agy helyrerázódása lényeges, hiszen egy újabb, felépülés előtt bekövetkező újabb behatás már komolyabb, tartós sérülést is okozhat.

Az érintett személyek esetében az olyan árulkodó tünetek – mint kettős látás, fülcsengés, fejfájás – keresése mellett a rövidtávú memóriát és a koncentrációs képességet is tesztelik majd, lévén pont ezek degradálódhatnak. Egyértelmű tünetek, vagy a teszten elért gyenge teljesítmény egyértelműen harci tevékenységtől való eltiltást jelent az eredmények javulásáig.

Egy RAND tanulmány szerint 2008 folyamán akár 300 000 személy is érintett lehetett – nagyrészt robbanás eredetű erőhatások miatt. Hovatovább 2003 óta mintegy 100 000 személy esetében diagnosztizálták a jelenséget és ezen szám az egyre agresszívabb szűrés végett csak növekedni látszik.

Az Afganisztánba a közeljövőben küldendő csapatokat már ennek a módosított irányelvnek megfelelően készítették fel.

Afganisztán 2009

Ciprus görög és török közösségét 1974-ben szakították el egymástól, amikor Törökország – egy rövid életű, athéni ihletésű puccskísérletre válaszolva – megszállta az ország északi részét. A konfliktus akadályozza Törökország csatlakozását az Európai Unióhoz, amelyben a Ciprust képviselő görög ciprióták vétójoggal rendelkeznek Ankara belépésének ügyében. “Célunk, hogy tartós és átfogó megoldást találjunk a ciprusi problémára” – nyilatkozta a három görög ciprusi lapnak Recep Tayyip Erdogan, hozzátéve, hogy “készek vagyunk e cél érdekében elvégezni a magunk részét. Senkinek sem kell és szabad kétségbe vonni Törökország őszinteségét.”

Törökország mintegy 30 ezer katonát állomásoztat Észak-Ciprusi Török Köztársaság területén, amelynek legitimitását kizárólag Ankara ismeri el. Erdogan leszögezte, hogy megállapodás esetén kész lenne kivonni az egységeket, ám az azonnali csapatkivonási felszólításoknak Törökország nem enged. “Egy bizonyos idő után ezek a csapatok kivonhatók” – fogalmazott a török kormányfő.

A görög és a török ciprióták 2008 szeptemberében kezdtek béketárgyalásokat a sziget újraegyesítéséről. A megegyezést veszélyezteti, hogy a török “térfélen” az áprilisi választásokon a keményvonalasok diadalmaskodhatnak. Másfelől a görög ciprióták nem egységesek azzal kapcsolatban, hogy a vezetésnek milyen tárgyalási pozíciót kellene képviselnie a szigeten megvalósítandó hatalommegosztás kérdésében.

Forrás: honvedelem.hu

Még február végén tudtuk meg, hogy csúszik a sorozatgyártás, ami mondjuk nem meglepő, ha a szintén nem túl régi Szu-34 Fullback termelése is akadozik, ráadásul beindult a Szu-35 gyártása is, szóval igencsak leterhelt az a bizonyos kapacitás.

A gyártó cég vezetője szerint a PAK-FA nem lesz ott idén az Egyesült Királyságban megrendezésre kerülő Farnborough Nemzetközi Repülőnapon. Ez a tény nekünk és legtöbb honfitársunknak nem annyira elszomorító, bár biztosan sok szép és érdekes felvétel született volna az oroszok új üdvöskéjéről.

A Szuhoj részéről nyilatkozták továbbá, hogy még idén elkészül további három prototípus, és bekapcsolódnak a berepülési programba, mely egyébként teljes gőzzel fog folyni nemsokára. A tervezőiroda szerint most is folynak repülések, de az igazi „nagyüzem” áprilisban indul majd be, és várhatóan több évig tart.

Ezeken kívül az oroszok részéről megerősítették, hogy rövid időn belül aláírják a szerződést az indiaiakkal a közös 5. generációs gép fejlesztéséről, melyben India 25%-os részesedéssel venne részt. Új-Delhi 2016 környékén szeretné rendszeresíteni a típust, mely minden valószínűség szerint a PAK-FA-n alapszik majd.

Az 1,2 milliárd dolláros, csökkentett észlelhetőségű bombázó a földön tartózkodott az esemény bekövetkeztekor. A 36. ezred sajtóosztályának közlése szerint a földi személyzet hamar úrrá lett a helyzeten, a tüzet hamar eloltották. Személyi sérülés nem történt. A gépben keletkezett kár pontos mértékéről nincs információ.

A Csendes-Óceáni Légierő parancsnoksága hamarosan vizsgálatot indít a történtek pontos rekonstruálására. Azt nem tudni, hogy a B-2 flottát leállítják-e a baleset okainak kivizsgálásáig.

Ez egyébként két éven belül a második ilyen jellegű esemény volt a méregdrága bombázókkal. Legutóbb 2008-ban szolgálhattunk rossz hírekkel a B-2-esekről, mikor is ugyanezen a bázison az egyik példány lezuhant.

A B-2-ről szóló cikkünk itt olvasható.

És hogy miért tiltotta el a török hajókat az orosz szervezésű konvojoktól Ankara, büntetőeljárással fenyegetve az ennek ellenszegülőket? Nos mert a török zászló alatt haladó hajók ugyebár egy darabka török területet képeznek ahova csak és kizárólag a török parlamentnek van joga külföldi katonákat meghívni, ám az oroszok saját szervezésű konvojaikba csak úgy engedik csatlakozni a hajókat, ha azok a kíséret idejére 3-5 orosz tengerészgyalogost is a fedélzetükre vesznek. Legalábbis a TCG Gökova török teherhajó szerint az Admiral Csabanenko kísérte konvoj esetében, melyhez korábban csatlakozott ez így volt.

Így tehát a török kiadták az ukázt a török hajótulajdonosoknak, kapitányoknak hogy eszükbe ne jusson orosz hadihajó védelmét kérni, különösen akkor, ha orosz biztonsági csapatot kell fedélzetre venniük. A javaslat szerint ha szükségesnek ítélik meg, inkább vegyék igénybe más nemzetek által szervezett konvojok nyújtotta védelmet.

Jogilag végül is igaza van Ankarának, de nekünk azért lenne tippünk a török hajós kapitányok miként vélekednek az orosz tengerészgyalogosok vs. pirátok a fedélzeten kérdésben. Vagy hogy milyen gondolatok forognak fejükben azon üresjáratban míg az éppen elhajózó, orosz hadihajó kísérte konvojt figyelik, várva egy másik nemzet védelmét élvező csoport összeállására.

Jelenleg még a Neustrashimy-osztály névadójának, a Neustrashimy fregattnak a legénysége sütteti magát az afrikai napon

Mivel régen írtunk az orosz flottamozgásokról, most megragadnánk az alkalmat és jeleznénk, hogy már nem is a Csabanenko tevékenykedik a térségben, hanem a Balti Flottához tartozó Neustrashimy fregatt. Hovatovább cirka egy hete, konkrétan február 24-én Vlagyivisztokból útnak indult a váltás a Marshal Shaposhnikov, valamint a megszokott kíséret (vontatóhajó és tanker) formájában.

A Pacific Aerospace CT/4E kiképzőgéppel repülő csapat az április 2. -- 4. között esedékes Warbirds over Wanaka repülőnapra gyakorolta programját az Ohakea légibázis felett, mikor egyelőre nem tisztázott okokból két gép kissé közelebb került egymáshoz a kívánatosnál, konkrétan egymásba ütköztek. Szerencsére nem egy nagy erejű összetalálkozásról volt szó, így a mindössze kisebb sérüléseket szenvedő gépeket pilótáik problémamentesen le tudták tenni. A Warbirds-ös szereplés azonban vissza lett mondva.

PAC CT/4

“Nagy szégyen ez, de ez nem egy jó év” -- nyilatkozta az Új-Zélandi Légierő kiképzésért felelős csoportjának parancsnoka, Stephen Davies Howard kapitány. A kapitány elmondása szerint mivel a közönség biztonsága a legfontosabb, ezért mindenképpen végig kell járniuk az eset kivizsgálását jelentő utat, ami miatt a következő szereplés biztosan ki fog maradni.

Rájár a rúd a Red Checkers-re idén, hiszen nem egészen két hónapja, január 14-én, a csapatparancsnok, Nick Cree gépe egy szóló mutatvány gyakorlása közben a földbe csapódott, melynek következtében Cree életét vesztette.

A nagy tapasztalattal rendelkező új-zélandi kiképző pilótákból összeálló Red Checkers egyébként Új-Zéland leghosszabb múltra visszatekinthető bemutató csapata, a többi próbálkozás, például az A-4 Skyhawk-kal repült Kiwi Red formáció csak pár évet ért meg. (Azóta meg már kivis Skyhawk sincs mondjuk…)

Azonban mintegy 5 perccel a Gangneung légibázisról történt startot követően, 12:20 magasságában, Gangneung-tól cirka 20 kilométernyire nyugatra a Tiger II-esek eltűntek a radarok képernyőiről. A gépek és pilótáik keresésére két HH-60 helikopter indult útnak a térségbe, melyek (a Yonhap hírügynökség úgy tudja hegymászók jelezték) a Mount Hwangbyeong csúcsának közelében rábukkantak a vadászgépek roncsaira. A 3 hajózóról hírünk írásakor egyelőre nem közöltek információkat, ám a BBC értesülései szerint a mentőcsaptok a roncsok mellett ruhamaradványokat és testrészeket is találtak a hegyen.

View Dél-Koreai F-5 géppár balesete in a larger map

“A két gép Gangneung közelében tűnt el a radarról. Jelenleg kutatunk a pilóták utána térségben. Nagy az esélye annak, hogy a köd miatti rossz látási körülmények miatt csapódhattak be a gépek.” – nyilatkozta a Dél-Koreai Légierő szóvivője hozzátéve, hogy egyelőre folyamatban van az eset okainak vizsgálata.

ROKAF F-5E

Dél-Korea erősen öregedő F-5E/F Tiger II gépparkja koránt sem probléma mentes, a mostani eset volt a 7. balesete a gépparknak 2000 óta. A kivénhedt csatalovakat a hazai fejlesztésű T/A-50 Golden Eagle harcosabb kedvű, F/A-50 változata lesz hivatott nyugdíjazni az elkövetkező évek során.

“A partnerségi egyezményt jegeltük, miután kezdenek konkretizálódni a kormány tervei az újgenerációs bombázót illetően.” – nyilatkozta tegnap az újságíróknak telefonon Darryl Davis, a Boeing Phantom Works részlegének vezére, amikor a “Phantom Ray” csökkentett észlelhetőségű, pilóta nélküli repülőgépről kérdezték.

Egy koncepció (Forrás)

Jelenleg úgy tűnik, hogy három nagy haditechnikai vállalat (a Boeing, a Lockheed Martin és Northrop Grumman) versenye bontakozik majd ki az újgenerációs bombázó fejlesztést illetően (is).

“Nem vagyok benne biztos, hogy ez a közös munka valaha is folytatódni fog. Jelen pillanatban még nyitott a kérdés, hogy mit fogunk csinálni.” – folytatta Davis.
“Manapság a kormányzat több versenyt akar a közbeszerzéseknél és nem kevesebbet.”

A Lockheed és a Boeing azonban ezzel az egyezséggel kiteregette a másik előtt a lapjait, hiszen megosztották egymással a korábban szerzett tapasztalatokat és új technológiákat. Ha az egyezség nem folytatódik (márpedig erre nagyon nagy az esély), akkor hatalmas öngól is lehet az esetből.

Tavaly Robert Gates védelmi miniszter kijelentette, hogy határozatlan idejű minisztériumi vizsgálat folyik azon kérdés körül, hogy egyáltalán szükség van-e új bombázóra. Jelen pillanatban még nem tudni, hogy mikor indítják újra a programot, azt meg végképp nem, hogy mely cég(ek) számlájára utal át a kormány 200 millió dollárt, hogy készítsenek részletes tanulmányt.

Davis kitért arra is, hogy a Phantom Ray egy szükséges lépcsőfok ahhoz, hogy fenntartsák jártasságukat az új technológiákat illetően, melyek jó alapot biztosítanak egy újgenerációs pilóta nélküli repülőgép kifejlesztéséhez, mely “viszonylag nagy” hatótávval rendelkezik, képes áthatolni a légvédelmen, megsemmisíteni a kijelölt cél(oka)t, közben elektronikus felderítést és ellentevékenységet végezni, valamint szükség esetén önállóan képes légi üzemanyag-felvételre.

A Phantom Ray gurulópróbáit júliusra tervezik, levegőbe valószínűleg decemberben emelkedhet először a californiai Edwards Bázisrepülőtérről.

Medvegyev hozzátette: reméli, hogy a szankciók elkerülhetőek, de ha szükség lesz rájuk, semmi esetre sem sújthatják a polgári lakosságot. Nicolas Sarkozy előzőleg úgy fogalmazott, Medvegyev azt mondta neki, hogy “nyitott a szankciók kérdésében, amennyiben azok nem okoznak humanitárius drámát”. Egyúttal üdvözölte, hogy a két ország nézetei fontos kérdésekben igen nagy mértékben egybevágnak. Franciaország azon van, hogy a nagyhatalmak újabb szankciókkal büntessék Teheránt, mivel Irán kitart a nyugati hatalmak szerint katonai célokat szolgáló nukleáris programjának folytatása mellett. Egyelőre azonban még távolinak tűnik a konszenzus az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai között.

A Medvegyevvel folytatott párizsi tárgyalása után Sarkozy azt is megerősítette, hogy Franciaország tárgyalásokba kezdett Moszkvával négy Mistral osztályú helikopterhordozó hadihajó Oroszországnak való eladásáról. Az orosz vezető az ügyről szólva úgy fogalmazott, hogy a Mistral-üzlet “a két ország közötti bizalom jelképévé válhat, s lehetővé teszi Oroszországnak, hogy szert tegyen hiányzó eszközökre”. Az Oroszország és egy NATO-tagország közötti, példa nélkülinek számító fegyverüzlet miatt korábban aggodalmát fejezte ki Washington és a NATO néhány kelet-európai tagállama, továbbá Grúzia is. Sarkozy az újságíróknak azt is bejelentette, hogy a GDF Suez francia energiakonszern beszáll az Oroszországot a Balti-tengeren át Németországgal majdan összekötő Északi Áramlat gázvezeték építésébe.

Forrás: honvedelem.hu

Barack Obama elnök a végső döntések meghozatalára készül az új amerikai nukleáris stratégiát illetően; a Bush-kormány több kezdeményezését törlik – tudta meg a The New York Times névtelenséget kérő vezető fehér házi tisztviselőktől. Több vitatott kérdés között Obama már valószínűleg eldöntötte: nem hajol meg azon felszólítások előtt, hogy az Egyesült Államok nyilvánítsa ki, soha nem fog atomtámadást kezdeményezni.

A New York Times úgy tudja, a Pentagon és a Fehér Ház több tisztviselője sürgette Obamát, ne tegyen egyértelmű nyilatkozatot az atomfegyver bevetését illetően. Azt kérték tőle, adja értésre, hogy az Egyesült Államok nemcsak atomtámadásra adott válaszcsapásként, hanem biológiai és vegyi fegyver jelentette fenyegetés esetén vagy olyan szereplők ellen is használhat atomfegyvert, amelyek nukleáris anyaggal látnak el terroristákat. Az új amerikai nukleáris stratégia egyik központi kérdése az atomütőerő fenntartásának indoklása. Vezető demokrata párti politikusok sürgetik: Obama nyilvánítsa ki, hogy az atomarzenál “egyedüli célja” egy atomtámadással szembeni elrettentés.

A Pentagon és a Fehér Ház több tisztviselője viszont azt szorgalmazza, hogy Obama az “elsődleges cél” kifejezést hagyja jóvá, az ugyanis nem zárja ki, hogy esetleg más fenyegetések esetén is bevessenek atomfegyvert. A formálódóban levő új nukleáris stratégia – amelyről “több mint féltucat egyeztetés” folyt a Fehér Ház úgynevezett szituációs termében – egyebek között rögzíti: az Egyesült Államok nem fejleszt atomfegyvereket. Nem foglalkozik a nukleáris bunkertörő fegyverrel sem, amelynek fejlesztését a Bush-kormány támogatta. Ezenkívül háttéregyeztetések zajlottak a szövetségesekkel arról, hogy az Egyesült Államok kivonná harcászati atomfegyvereit Európából, amelyek a lap szerint “feltehetően” Németországban, Olaszországban, Belgiumban, Törökországban és Hollandiában vannak. Amerikai érvelés szerint az atomfegyverek Európában inkább politikai biztosítékként szolgálnak, nem nyújtanak tényleges védelmet.

A New York Times emlékeztet: Obama bírálói naivnak és veszélyesnek tartják az elnök azon törekvését, hogy a világon fel kell számolni az atomfegyvereket, különösen akkor, amikor új nukleáris fenyegetések merülnek fel, például Irán és Észak-Korea részéről.

Forrás: honvedelem.hu